Kinek mi...

 Kinek mi a teher, az ingerküszöb, pestiesen szólva mi veri ki a biztosítékot? Nem vagyunk egyformák és szerintem adott helyzeteket sem ugyanúgy élünk meg ma, mint tavaly vagy jövőre. Van egy nagyon kedves ismeretlen ismerősöm, kutyás persze, akinek az élete úgyszólván nyitott könyv volt az emúlt években. Tudom, hogy milyen örömök érték, milyen fájdalmakat élt meg, kiket vesztett el. Az elmúlt éve egyenesen padlóra vinne bárkit, akiben lélek lakozik. 

Először is elvesztette a párját, ami váratlan tragédia volt. Most sokan legyintenek majd, de mi kutyások tudjuk, hogy a legnagyobb veszteségek közepette is micsoda támasz tud lenni egy odaadó kutyaszív. A tragédiák sora azonban nem ért véget, hamarosan a Gazdit követte a kis négylábú is, akivel a korábbi években annyi nehézségen mentek keresztül, ami igazán megérdemelt volna némi haladékot. Nem kapott és ezzel teljesse tette az összeomlást. Nem is csoda, hogy hamarosan Gazdika is kézhez kapta a leggyomorszorítóbb leletet, amit a ma embere kaphat. Mint mondják, a mentális egészség kihat a fizikaira is. Nyilván így van, mert ennyi veszteséget, ráadásul ilyen rövid idő alatt, feldolgozni képtelenség. Jött hát a baj, amit Gazdika egészséges életösztönnel fogadott. Sokan már itt elvéreztek volna, hiszen ennyi csapás súlya alatt a legegyszerűbb megoldásnak tűnik, ha feladjuk. De ő nem, ő harcol. Magáért és kicsit azokért is, akik már odaát várják. És persze azokért is, akik itt, ebben a földi létben szorítanak érte. Nincs könnyű dolga, hiszen aki ma a magyar egészségügy segítségére szorul, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekben találhatja magát, sokszor érzi, hogy a rendszer cserbenhagyja, ha másért nem, hát a kora miatt. Nem példátlan, hiszen ott a legjobb barátnőm édesapja, aki már egy éve elmehetett volna békében, fájdalmak nélkül, de nem, éppen csak annyit tehetnek, tesznek érte, hogy életben tartják, minden másra ott a mastercard, ahogy mondani szokás, tehát minden más legyen a családja gondja, ha meg tudják oldani, ha nem. Embertelen kínokat átélve telnek a napjai, ami nemcsak őt, de a környezetét is megviseli. A megkönnyebbülés pedig csak a bizonytalan távoli jövőben kecsegtető opció. Ez az egész - sok méltánytalan - helyzet sokunkat megrengetett. Ideje szembenéznünk azzal, hogy még mi minden várhat ránk is. Mindezt úgy, hogy legalább a Mában megtaláljuk a kapaszkodókat, a pillanatokat, amikből perceket építhetünk, órákat, akár napokat is. A saját túlélésünkhöz. 

Ilyen sorsok mellett pedig megrázza magát az ember és huszonötödszörre is megismétli a ma már elhangzott mondatokat. Lehet, hogy lélekölő és mentálisan amortizáló egy kissé már demens ember mellett élni, megküzdeni süketséggel, vaksággal, de még mindig "szívderítőbb", mint a szenvedéssel szembenézni vagy egy szeretted szenvedését látni. Persze, ki az, aki eldönthetné, mi fájóbb, a fizikai vagy lelki szenvedés? A félelem az elmúlástól vagy a csendes belenyugvás, netán maga a vágy. Persze, vannak megoldási terveink a saját időnkre, de ki tudja, az aktuális állapotunkban hajlandóak vagyunk-e élni ezekkel. Tudom, hogy nem kellene még ezekkel a gondolatokkal kelnem, feküdnöm, de a körülöttem lévők életéhez való asszisztálásom mégis folyamatosan ebbe az irányba terel. Nem jó, tudom. Közelebb hozza azt, amit elkerülni igyekszem, pont azzal, hogy folyton ez foglalkoztat. De mint már annyiszor elmondtam, nem vagyunk egyformák, különböznek a képleteink is. Az enyém egyelőre elég sokismeretlenes, még csak teóriákat gyártok, hogy ha eljön az idő, ne ijedtemben döntsek, mert terv kell... legyen szó a máról, a holnapról, a jövő ilyenkorról. Mert ahogy a Gringo Sztár énekli: "Kell egy terv!"

"Szia! Ráérsz? Én is. Köszi.
Fokozódik a helyzet, a nemzetközi.
Hát legyen egy terv - mert terv az kell -,
Amiben eleve ott az elv, hogy - ha kell - dobjuk el!

Legyen úgy, hogy mindig jó legyen!
Enter, ha vidít! Ha nem, hát delete!
Sorolom a tutikat, és azzal nyitok,
A számaim arabok, a betűim latinok,..."