Nem tudom, hogy a korom, az utóbbi idők sűrű hétköznapjai vagy alaptermészetem vágyják a nyugalmat, de egyre erősebben érzem azt a bizonyos "fél karomat odaadnám egy kis csöndért" érzést. A minap anyám azt mondja, fárasztó velünk élni, mert olyan zaklatott életet élünk.
87 éves, amíg az apu élt, náluk a legnagyobb izgalmat az jelentette, ha az apu elkóborolt a piacra is, nemcsak a három kifliért ment le a boltba. Oké, ma már én is tudom, volt ezen mit izgulni. Amúgy otthon üldögéltek, nézték a tv-t, nyomták a mindennapos nyugdíjas rutint. A gyógyszerbevétel, a sorozat és a "mit együnk ma" bűvös háromszögében éltek. El sem tudom képzelni, hogyan lehetett társ mellett, pontosabban társsal is ilyen vegetálás szintű életet élni. Soha egy kirándulás, soha egy séta a belvárosban, a Dunaparton. Ahogy az unokák kirepültek, még ők sem színesítették a hétköznapokat vagy a hétvégéket. Aztán az anyu egyedül maradt, s eljött a pillanat, amikor világossá vált, nem élhet többé már magában. Azóta velünk van és ezernyi indoka van rá, hogy ne mozduljon, csak az ágy, az asztal és a fotel háromszögére koncentráljon. Ehhez képest valóban zaklatott élet lehet, ha délelőttönként elmegyek otthonról. A veje még dolgozik és urambocsá, még a család kutyája is eljár napközibe szerdánként. Micsoda kiszámíthatatlan, zaklatott élet! Amúgy vele töltünk minden órát, még ha ezek az órák már nem is olyan tartalmasak, mint akár csak öt évvel ezelőtt. Nem kímélte az élet, az öregségtől nemcsak a hosszú kort, de sok problémát is kapott, amikkel nem könnyű együtt élnie sem neki, sem a környezetének.
Persze, tudom, hogy számára már az is felkavaró, ha a hét egy részét otthon, a másikat a nyaralóban "kell" töltenie. Velünk, de úgy érzem, neki egyáltalán nem öröm az az együttélés, amiben bő egy éve részünk van. Nyilván sejti, hogy nekünk sem mindig, ettől aztán még inkább összezavarodnak fejében a dolgok és szinte gyermeki akaratossággal ismételgeti: Haza akarok menni! Nem érti, vagy inkább nem érdekli, hogy ez neki már nem járható út. Érzéketlen hülye lennék, ha nem érteném a vágyódását a régi megszokott otthona után, ahol hatvan évet élt le az emberrel, aki élete társa volt. És ugyanilyen érzéketlen hülye lennék, ha engedném, hogy hazamenve beváltsa a reményét: Lefeküdnék és meghalnék. Rossz ezt hallgatni. Miközben tudom, hogy számára ez valamiféle megváltás lenne. Menni a szeretett ember után, akivel az emlékeiben jókat beszélgetett, akinek a kedvét kereste, aki naponta hozta neki a kávét, pedig nem is szerette, de érte itta hatvan éven át. Láthatóan én, mi nem tudjuk az űrt betölteni. A legnagyobb igazságtalanságnak tartja az elmúlt öt évet, amit már nélküle kellett leélnie. Nem így tervezte és talán minket is okol, amiért nem hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Elfelejtené bevenni a gyógyszereit, elfelejtene enni és inni, egyáltalán, tényleg csak feküdne és várná az elmúlást? Ez csak számunkra elfogadhatatlan, szerinte ennek így lenne már értelme.
Na, már megint leragadtam ennél a szomorú és elég lélekölő témánál, ami nem is csoda, hiszen a mindennapjaim része. És ez bizony nyomot hagy bennem, rajtam is. Éppen ezért van óriási jelentősége egy olyan reggelnek, mint például a mai is. Amikor a kutya ugyan már fél hatkor kivezényel az ágyból, de olyan lelkesen indul a reggeli úszásra, hogy ki tudna ellenállni neki. Így aztán ballagunk a kihalt utcácskában a part felé, az üres strandon minden tilalom ellenére becsobbanunk a vízbe és labdázunk, úszunk együtt. Most ugyan nincs idő üldögélni a parton, bambulni a mozdulatlan víztükröt, a távolban a párából felsejlő tihanyi apátságot vagy egyszerűen csak a túlpart dimbes-dombos vonulatát. Most a labdát kell dobni kint a parton is, hajolgatni érte, mert a kis gézengúz még véletlenül se adná a kezembe. Most csak ő van, az ő öröme, de azért ez valahol mégis az enyém is. Hazatérve a kávés bögrémmel a kezemben üldögélek a teraszon, amit még nem forrósít fel a nap, a napernyők még összecsukva engedik a lanyha szellőt végigfutni a telek bokrok szegélyezte katlanában, a napelemes lampionok részegen imbolyognak a korai nap sugaraiban, a reggelijén túllevő eb elégedetten szundikál mellettem a pad párnáján. Hallgatjuk a kert neszeit, a madárdalt, mosolyogva nézem az apró madarak röptét, ahogy a szederfa termését lopkodják a lombok közt megbújó fészkeikbe, egyensúlyozó billegésüket a kis drótháló kerítésen, amit Jamie miatt kellett felhúzni, hogy kissé eltúlzott területvédő ösztönét kordában tartsuk a telekszomszédok érdekében. Jelképes kis "kerítés", mégis figyelmeztet kutyát és embert egyaránt. Határt szab, aminek ezek a korai órák a feloldói. Figyelem a levendulán szorgoskodó méhet, s most még az éjjel oly vehemensen támadó szúnyogok sem háborgatnak. Még nincsenek járókelők, akiket kötelező megugatni, főleg, ha sportársakkal ballagnak végig a hosszú kerítés előtt. A közelgő fesztivál építői sem indultak még neki kamionjaikkal, még nem értek ide a fiatalok ezrei, akik majd pont ezeket az órákat fogják összetörni hangoskodásukkal. Nyugalom van, csend, még a szomszéd is most fordul a másik oldalára (remélem!). Mint ahogy a család is fent az emeleten. Ritka és rövid pillanatok, éppen ezért oly értékesek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése