Időtálló házasságokban mondanak ilyet a férjek életük párjának, de nálunk persze ez is "tárgyiasult". Valamikor régen, pontosan 32 évvel ezelőtt, az Óperenciás tengeren túl megszületett egy fémből, szövetből, műanyagból, gumiból összerakott test, aminek erős, de lusta motor adta a lelkét... meg még valami apróság.
Amikor megérkezett, itthon sem voltunk, az édesapám ment el átvenni. Ő barátkozott meg elsőként a hazai autókínálatban akkor még szokatlan mérettel és műszaki megoldásokkal. Szépen betette a garázsba és amikor két héttel később mi is hazaérkeztünk, hevesen dobogó szívvel ültünk bele, hogy majd huszonnégy órás utazás után azonnal folytassuk is az utunkat a gyerekekhez. Szokatlan volt, de máris szerethető.
Máig sem tudom, ki ragasztotta az apró piros szivecskét a visszapillantó tükörre, de az a mai napig ott piroslik. Talán ott, a tengerentúlon, a gyártósoron kedveskedett neki és nekünk valaki. Talán a szállításnál, hiszen messzire utazott, kellett neki a biztatás, hogy majd jó sora lesz, szeretni fogják. Talán az átadáskor, hiszen olyan kis csinos volt, de mint minden csinos nőnek, neki is kijárt egy kis cicoma. (Merthogy nőnek gondoltam, a neve is az volt: Kis Piros.) A szív mára kicsit már kifakult, de túlélt 32 közös évet. Még kimondani is sok. Ráadásul egy "nőnek" ugyebár nem is illik firtatni a korát, de azt hiszem, nemcsak én, de talán ő is büszke rá. Látta, hogyan nőnek fel benne a gyerekeink, hazavitte a kölyökkutyáinkat, hurcolászott minket közelebbi és távolabbi utakra, húzta a lakókocsit, néha vontatott bajba jutottakat is és elcipelt sok mindent, amihez másoknak kisteherautót kellett volna rendelni. Hűséges volt és az ma is. Igazi családi autó.
Nem tudok róla múlt időben írni, hiába áll mellette az utódja: Kis Púpos. Már a névből is sejthető, hogy melyikük a kedvenc, nem tehetek róla. Remélem, az új piros nem sértődik meg, hiszen életem felében a társam volt ez a négykerekű. Mondhatnám, hogy jóban-rosszban, de az az igazság, hogy szinte csak jóban. Mert ő ilyen. Hosszú utakra tervezték, kitartásra, nem holmi hirtelenkedésre. Talán éppen ezért szeretjük még ma is. Mert ma már ilyenek vagyunk mi magunk is. És az a kis piros szív a visszapillantó tükrön ismeri és őrzi az emlékeinket, a kis titkainkat, vigyáz ránk. Remélem, még sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése