SzezOFF

Mennyivel jobb volt márciusban leírni, hogy SzezOn ... Ülök az apránként kiürülő teraszon és máris hiányzik a kis kiülős szett, ahol kora reggelenként, visszatérve a hajnali sétából, a kávém mellett bambultam a zöld sövényt, hallgattam a madarak énekét és simogattam a szomszédos fotelbe felkuporodott, elégedetten szuszogó kiskutyámat. Ahol a hűvös estéken tüzet gyújtottunk a tűztálban és a tűz fényében forgattuk a poharunkat, hogy a benne lötyögő testes vörösbor színét "feltüzeljük". Ahol a halat sütöttük, hogy ne büdösítsük be a lakást, ahol napernyőkkel bástyáztuk körbe magunkat, hogy az égető napsugaraktól védjük magunkat. Ahol a barátokkal kártyaparti zajlott, a várva vagy váratlanul beállító vendégekkel ropogtattuk a kissé megkapott pogácsákat, amiket két jó téma között elfelejtettem időben  kivenni a sütőből. Ahol terveket szőttem a terasz átalakítására, amiket aztán  a férjem, de még a barátnőm is megtorpedózott a saját tapasztalatai alapján. És amiktől azóta se tudok tágítani 😜 Máris hiányoznak ezek a reggelek és esték meg a köztes órák, amik édes semmittevéssel teltek, mert a hőkupola alatt, mégoly védett helyen is kiolvadtak az agysejtjeim. Az olaszoknak van erre egy gyönyörű kifejezésük: dolce far niente. Nem vagyok az olasz nyelv ismerője, de ezek a szavak úgy gördülnek a nyelvemen, akár a könnyű olasz asztali bor. Már a kiejtésük is jólesik. 

Amikor bezárjuk a házat télire, újabban mindig van bennem egyfajta szomorúság. Még a vízóra aknában olvassuk le az adatokat, de máris hiányzik az érkezés, az ajtók kitárása, a séta alatt szedett tarka csokor látványa, a cappuccino édes íze, ami otthon közel sem esik olyan jól, mint itt. Az apró temus kerti szökőkút és a levendula körül repdeső méhek és fehér pillangók, a mezítlábas és rövidnadrágos napok, a dinnye édes leve, a barackok zamata. De hiányoznak a ritka ködös, hűvös séták, a rozsdabarna, vörös és sárga hulló levelek, az egész perzselő nyár után újra kibukkanó zöldellő fűcsomók, a mogyoróbokrok ágain futkosó mókusok. 

Szóval most SzezOFF, de már csak öt hónap és jöhet a SzezON!

Nincsenek véletlenek

 Nincsenek bizony. Most éppen azért ért el a felismerés, mert a barátnőm posztját olvastam a blogjában életről és halálról, leginkább arról, hogy ünnepelnünk kell-e a gyászos eseményt vagy magunkba roskadva gyászolni. És mint annyi mindenben, ebben is teljesen egy rugóra jár az agyunk. 2019 volt az az év, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből, de persze aztán  jöttek benne események, amiktől az év mégis pozitív mérleggel zárt. Apu májusban halt meg és a lelkem egy darabja vele ment, már csak azért is, mert hosszas betegeskedés után, kicsit elvesztve már őt, mégis fájdalommal teli heteket dobott neki a gép és ezt borzasztó volt végig asszisztálni. Néhány hét elteltével pedig brutális váratlansággal és hirtelenséggel elment a kiskutyánk, akinek még annyi dolga lett volna a világban, aki bár sokak által "csak egy kutya" volt, mégis vigasztalhatatlan voltam a veszteség miatt. Egyiküket sem volt módom úgy meggyászolni, ahogy a kép élt bennem, lassú napok fényképekkel, emlékekkel körülvéve, felemlegetve a közös pillanatokat. A következő az anyósom volt, akin nyáron már érezhető volt, hogy elindult valahova, ahova mi már nem követhetjük, de végül is meglepő gyorsasággal vesztettük el őt, igaz, ennek a gyorsvonatnak minden közösen megélt pillanata olyan volt, mintha szöges bakanccsal járkálnának az ember lelkén. 

Sokaknak megbocsáthatatlan, hogy két idős ember közé betettem a felsorolásba egy majd négyéves kiskutyát, de nálunk ő teljes jogú családtag volt, így engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy fájjon, mintha kétlábú rokon lett volna. A két idős ember, bármilyen közel is álltak hozzám, megélték az életüket, ennyi év alatt a huszadik század legnagyobb pillanatait, rengeteg gyászt és örömet, álmot és rémálmot, élményt és dolgos hétköznapokat, sikert és sikertelenséget, 89 és 88 évesen már szabad itt hagyni az árnyékvilágot, megnyugodva, hogy mi minden adatott meg ennyi év alatt. Mi több, már szabad azért imádkozni, hogy ez minél gyorsabban és könnyebben sikerüljön nekik, megkímélve őket fájdalomtól és emberi méltóságuk elvesztésétől. 

A minap a középiskolai osztálytársak megemlékeztek azokról a társainkról, akik már sosem jöhetnek el a találkozóinkra. Meglepően  sokan vannak, pedig még olyan "fiatalok" vagyunk. De vajon akarták volna, hogy még kapjanak ebből az élet-nek nevezett szenvedésből, amiben addig részesültek? A halál megnyugvás, megkönnyebbülés, a fájdalom azoké, akik itt maradnak gyászolni. Ez már a mi döntésünk. Gyászolni a veszteséget vagy ünnepelni a közösen megélt időket. 

Nos, sok beszédnek sok az alja, tartja a mondás, így aztán inkább próbálom összefoglalni, ami eszembe jutott Halottak napja alkalmából. Elvesztettük őket, mint ahogy már sok kedves rokont, barátot, ismerőst. A veszteség mellett azonban mienk az emlékezés is, sok kedves pillanatkép. Ezekben a napokban nem siratjuk őket, hanem ünnepeljük a velük töltött időt. Mert nincs örökélet, bárhogy is igyekszenek sokan eszerint élni. A halál az élet természetes állomása, ha előtte volt időnk megélni a maga teljességében az életet. Ennél többet senki nem remélhet.