A Bridgerton családról ... is

Ahogy megjelent Magyarországon Julia Quinn regényfolyama, a Bridgerton család, nálam hamarosan össze is gyűltek a polcon. Mind a nyolc gyerek kapott egy önálló kötetet, aztán kis késéssel a kilencedik is megjelent, amiben az írónő a rajongók kedvéért amolyan kvázi befejezést írt az összes történethez. Akkor még nem sejtettem (nem is olvastam róla sehol), hogy megfilmesítik. Amikor kijött az első filmről a hír, örültem, mert imádom ezt a korszakát Angliának és úgy általánosságban a kosztümös romantikus regényeket.

Aztán a hírt követte maga a film az első meglepetéssel… A karakterek jelentős részét színesbőrű színészek játszották. Értettem a koncepciót, Sarolta királyné esetében még volt is némi történelmi alapja a dolognak, amúgy persze teljesen elképzelhetetlen az egész. De Hastings hercege elég sármos, Lady Danbury pedig elég karakteres figura volt, így nem nagyon foglalkoztam a dologgal. Elvégre egy normális világban semmi jelentősége nem lenne a bőrszínnek, emberekről szól, a sorozat pedig nem történelmi dokumentumfilm. A második részben már húztam a számat, mert a könyvhöz képest a jóképű családfő már-már idiótának tűnt, mire elég gyermeteg huzavona után megtalálta élete igazi párját egy indiai testvérpárban olyan kínos édelgések után, hogy már-már anyám inzulinja után nyúltam.

A történetfolyam egyik állandó főszereplője, Lady Whistledown (és ez itt már rég nem a spoiler helye) Penelope, aki a könyv szerint is formás, értsd, nem egy piszkafa. Na, ezt sikerült eléggé túlzásba vinni, de értem, ideje véget vetni a testszégyenítésnek, mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Csak valamiért elég nehézkes volt magam elé képzelnem, ahogy a délceg és egyre inkább kigyúrt Colin egyik napról a másikra ráébred, hogy képtelen tovább úgy élni, hogy nem bújik ágyba gyerekkori barátjával, a társaságban igencsak nehézkesen mozgó Penelopéval.

A harmadik rész volt Penelope és Colin könyve, amelyben gyorsan egy negyedik gyereket is férjhez adtak, csak úgy mellesleg, Francesca ment hozzá Stirling grófhoz. A könyvből tudni, hogy a gróf meghal, Francesca elvetél, s a gyász leteltével rádöbben, hogy a gróf unokatestvére (az új gróf), aki addig jó barátja volt, s mellesleg nagy nőcsábász, élete nagy szerelme. Na, itt csavartak nagyot a forgatókönyvön, mert a filmben az unokatestvér … nő. Én mindent megértek, és vallom, hogy mindenkinek magánügye a szerelmi élete, bármit el tudok fogadni, ami az illetőnek és partnerének jó, de az kifejezetten kezd zavarni a mostani filmekben, hogy az azonos neműek szerelmét ennyire előtérbe helyezik (volt már így is a sorozatban), mintha az hétköznapibb lenne, mint a könyvben megfogalmazott szerelem. Ezek a könyvek különösebb beavatkozás nélkül is megállnák a helyüket a filmvásznon, de azt is értem, hogy másfél órás film helyett nyolc részt forgatni talán jövedelmezőbb (bár, nyilván sokkal többe is kerül), de miért kell ennyire megváltoztatni az eredeti történetet? Ilyen kapcsolatról akarnak filmet? Akkor készítsenek egy ilyet, de ne írjanak át egy eredendően másikat. Mert ez a rajongók becsapása és valahol egyszerű ötlet­lopás. UFF!

ps. Már bele sem merek gondolni, miket találnak ki Eloise, Benedict, Gregory és Hyacinth társkereső kalandjairól.