Ügyes

Hajfestés házilag. Ez eddig sem volt megoldhatatlan feladat, bár... szóval vettem a festéket, hasonlítgattam a színmintákat (mert ugye az elnevezésen elmenni nem életbiztosítás), aztán vettem hol ezt, hol azt, ha teátrálisan nem is, de szép lassan sikerült kicsit világosítani a hajszínemet. Aki látta, mind azt mondta, hogy teljesen természetes, ha nem tudták volna, hogy festett, simán elhitték volna, hogy a saját színem. Néha még én is magamnak. Most jön az ősz, gondoltam egy picit kezdem sötétíteni. Na, nem nagyon, picit.
Vettem "középszőkét", felkentem, aztán leültem a gép elé, hogy csak pár levélre válaszoljak, meg megnézek ezt-azt. Kicsit ottfelejtődtem. A festék meg a fejemen. Szóval, egy kicsit sötétíteni szerettem volna. Hát, ... sikerült. :DDD
Most futok vacsorát csinálni, hogy a ház ura legalább arról felismerjen :))) Bár, a kutya még nem ugatott meg :)))

Nagy kisfiú nagy dumája

A nyaralóban nagyjából az elkészülte, úgy 1978 óta ott virít a falon ez az erdő-poszter. Annak idején divat is volt, aztán meg is szerettük. Plafontól padlóig borítja a falat, két oldalán zöld függöny foglalja keretbe. Régebben az ülőgarnitúra kanapéja volt előtte, de a mostani kockás csoda tényleg úgy néz ki, nagyfiam szavaival élve, mintha lomtalanításkor a cseh (miért pont cseh???) ülőgarnitúrát az erdőszélre tette volna ki valaki. El is határoztuk, leginkább a párom, hogy akkor ennyi volt, leszedjük. És ki az első, aki szót emel a védelmében? Nagyfiú. Mert aszongya:
- Én ezek alatt a fák alatt nőttem fel...
Nos, ez abszolút igaz, tehát a poszter maradt. Végül is, az erdőt minden körülmények között védeni kell :)

Kicsit hosszú, de finom...

Úton a Laposa Pince felé most és 2008-ban

Ugyanaz a hely 2008-ban és most. Akkor most már értitek, mi fáj...

Már megint egy hétvége és még mindig nyár, igaz, szeptemberi nyár

Újra egy meleg, sőt forró szombat délelőtt. Ebgyerek túl a hajnali balatoni úszáson, és mi újra a lóerők közé csapunk.

Már rutinosan kaptatunk fel a szántódi révnél a kompra, aztán a tihanyi félszigeten átvágva Badacsony felé vesszük az irányt.

Magunk mögött hagyjuk Aszófőt, nem kanyarodunk el „rutinból” Nagyvázsony felé, viszont átvágunk Örvényesen és Balatonudvarin. Ez utóbbiról megállapítjuk, hogy azon ritka magyar települések egyike, ahol az itt élők ápolják a környezetüket. A házak előtt rövidre nyírt fű, virágok mindenütt, tisztaság és igazán barátságos összkép. Pedig a településről csak annyit tudok, hogy golf pálya is üzemel a szomszédságában. Valószínűleg ennek köszönheti a gondozott külcsínt, hiszen a komoly pénzeket költő sportolók nem érnék be a szokásos falusi fílinggel.

Balatonakalit elérve ér az újabb meglepetés. Mondhatnám, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, de ez a koromat tekintve is legalább költői túlzás, másrészt csendben szégyellem magam, amiért a mai napig valamiért úgy hittem, hogy Akali a Balaton keleti végében bújik meg. Nem tudom miért e tájékozatlanság.

Mint ahogy azt sem tudom, hogy Zánkáról, ahol aztán még jártam is megboldogult úttörő koromban a sikeresen megnyert Nem térkép e táj című földrajzi vetélkedő kerületi győztes csapatának tagjaként, miért él bennem olyan emlékkép, hogy Badacsony után bújik meg a tó partján.

Balatonszepezden elismerően és kicsit (de tényleg csak nagyon kicsit) vágyakozva nézem a lágyan kígyózó biciglis utat. Kiskölök tavaly nyáron erre kerekezett a nagy, Balatont megkerülő túrán. Magamban sóhajtva el kell ismerjem, én aligha éltem volna túl a megpróbáltatásokat. Már ezek az enyhe lankák is meghátrálásra késztettek volna. Pedig a táj csodás, az út (ezen a részen biztosan) remek. Csak az izmok… hát azok.. petyhüdtnek mondanám, ha nem hangozna olyan borzalmasan. Bár, ez sajnos nem változtat azon, hogy biciglis túrára alkalmatlanok.

De merengésem közben máris megérkezünk Révfülöpre, ahol barátaink nyaralója van. Jellemző ránk az időzítés. Mi most vagyunk itt, ők most vannak Pesten, egy nyár kevés volt hozzá, hogy meglátogassuk egymást a Nagy Víz partján.

És máris suhanunk át Kővágóörs-Pálkövén. Ilyen név nincs is – mondogatom magamban. De mégis van. Aztán megfogadom, hogy otthon majd utána nézek, mit érdemes tudni erről az apró településről. És amit találtam, igazán meglepett:

Pálköve a Pálkövei-öbölben, a Káli-medencében, fekszik. A falu a Balaton-felvidék egyik legnagyobb egyben megmaradt tölgy erdejében fekszik. Partjai egy része mentén a Balaton kevés megmaradt ősnádasainak egy darabja található. A pálkövei köves domboldal aljában fakad a Rákóczi Ferencről elnevezett szénsavas forrás, ami a környéken fellelhető természetes savanyúvizek egyike^[2]. (Wikipédia)

Egész Kővágóörsöt áthatja kereskedelmi központi múltja, erős a kisvárosi jelleg. Érdemes minden utcácskáját végigjárni, építészeti gyöngyszemeket mindenütt találni, kivételt a temető és a révfülöpi út közé eső új osztás képez, a maga hatvanas, hetvenes években épített házaival. Mindenképp be kell kukkantani a tájházba, melyet egy kisnemesi kúriában rendeztek be. A temető szép és rendezett, kimondottan mediterrán hangulatú: érdemes körbesétálni. Két kőtenger is van a faluban, illetve a határában. A falubéli azonban több törődéssel szebb képet mutatna, nagyon benőtte a fű és elbokrosodott a környéke. A másik már jobban bejárható, és csodálatos panorámát tár elénk. Különösen napnyugtakor. Akár éjszakára is érdemes kintmaradniuk, a csillagvadászoknak, hullócsillag számlálóknak.

A község egy ritka geológiai képződményen, a pannon kori tenger megkövesedett homokturzásán épült. A követ évszázadokon keresztül bányászták, kiváló malomkő készült belőle, innen ered a község nevének "kővágó" előtagja. A honfoglaláskor a terület az Örs nemzetség szállásterülete, innen a település nevének második része. A község területéhez középkori elpusztult falvak tartoznak, ma is látható templomromokkal: Ecser, Sóstókál, Kisörs. A falu Kékkút felöli részén indulhatunk el a tanösvényen, ha be kívánjuk járni a medence belsejét, a Kornyi tó környékét. Kis növényhatározó ajánlott, de a madarászok sem haják otthon távcsöveiket. Kővágóörsre érdemes rászánni akár egy egész napot, annyi a látnivaló.

A falu határában van a Sóstokáli templomrom mögötte egy palotarommal, de a történet megér egy külön misét. Van itt a Káli-medencében egy igazi csoda: a Sóstokáli templomrom. A Köveskált a Kővágóörsel összekötő út jobb oldalán nehéz észrevenni, úgy belesimul a tájba a Hegyestű irányában. Van azonban egy kis fehér, amúgy tájidegen, építmény nem sokkal az út mellet. Azt megelőzőleg szálljunk le a kerékpárról és ott valahol keresünk egy gyalog mindig jól járható, a magas fűben kitaposott szekérutat, mely a távoli facsoportok felé visz. Az óriási fakoronák biztos árnyékában egy-egy közepes nyáj elfér delelőben. A fák gyökerei kőhalmokba kapaszkodnak, a Káli-medence szinte mindig járó szelében. Ezek a fák, facsoportok egy-egy házhelyet szimbolizálnak, melyek anno a templomot vették körül. A szekérút a templom közelébe érve váratlan megszűnik szúrós kórókat cselezve jutunk a templom tövébe. Száz éve még a tornya is állt! (Nekem mindig a „Napfívér Holdnővér” völgybéli romocskája ugrik be, Donovan zenéjével. Szerintem megéri a fél órányi sétát, különösen ha a templomrom szentélyében állva megpróbáljuk összetenni azt a történetet mely itt szétesett. Sajnos ez a rom is magánterületre esik, az állaga egyre gyengül, nem csodálnám, ha az oldalán egyre nagyobbodó lukak miatt rövidesen összeomlana. Kár érte. Én mindig elmormolok ott egy rövid imát. Érte, hogy még sokszor ilyennek lássam, mint most.

Az egykori fejlettséget a Balaton-felvidéken szokatlan, egybeépült házsorokból álló utcakép őrzi. Katolikus, evangélikus temploma mellett zsinagógája is épült, a XIX. század végéig evangélikus algimnáziuma is volt a falunak. A község központja ódon kisvárosi hangulatot áraszt. A ma evangélikusok által használt templom 1264-ben épült, s a XVIII. században barokk stílusban állították helyre. A közvetlenül mellette álló barokk katolikus templomot 1802-ben szentelték fel. A Pálkövére vezető út mellett láthatók a törökök által elpusztított Ecsér falu XIII. századi templomának romjai. A romokat körülvevő szigorúan védett terület halmai alatt az egykori jobbágyfalu házai rejtőznek, feltárásuk után ez lesz az első korhű Árpád-kori magyar falu a Balaton partján.

Csak ajánlani tudom mindenkinek a Káli - medence csodáit. A “kőtengereken” kívül még rengeteg látnivaló van. Hegyestűről már tavaly írtam bejegyzést ( átmentettem ebbe a blogba), de érdemes megkeresni a kékkúti forrást, ahol megtölthetjük kulacsunkat a híres (kissé vasízű) forrásvízzel. A Kornyi-tó (vagy vörös-tó) és környéke is remek hely, de amerre csak a szem ellát, mindenütt van valami látnivaló. A medence kis falvai templomtornyaikkal messziről csalogatják az embert, hogy aztán közelebb érve beleszagoljunk letűnt idők hangulatába. Kalandra fel! Megéri. "

(http://kovagoors.blog.hu)

Most őszintén, ki hitte volna, hogy ez az apró település, amely látszólag csak néhány régi ház és hetvenes évekbeli nyaraló egymás melletti sorakozója, ennyi történelmet, pusztuló kincset és elpusztíthatatlan természeti szépséget rejtsen.

Az a név lám milyen beszédes volt, érdemes volt emlékezni rá, utána nézni. Éppúgy mint Balatonrendesnek, Ábrahámhegynek, Badacsonyörsnek és Badacsonytomajnak, amelynek közelében a Folly Arborétum található.

A sajátos történetű arborétumot dr. Folly Gyula pécsi orvos alakította ki: olyan fajokat igyekezett összegyűjteni, amelyek jól hasznosítják a Balaton klímáját, és jól tűrik a szárazságot is. Külföldi, elsősorban nyugat-európai faiskolákból rendelte meg a növényeket, amelyeket több éven át előneveltek, és kosarakban szállítottak. Az ültetéshez szükséges vizet a Balatonból szamárháton vitték fel a hegyre. Az első telepítés 0,4 ha területű volt. Az ültetést kerttervezés nem előzhette meg, hiszen az új, ismeretlen növények végleges méreteit senki sem ismerte.

Az alapító halála és az I. világháború megállította a folytatást, és a két világháború közötti időszakban a család tevékenysége az édesapa iránti tiszteletből fakadó növényápolásra és fenntartásra korlátozódott. 1950-ben az arborétum környékén lévő családi birtokot államosították, az intézmény azonban csodával határos módon a család tulajdonában maradt. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a második generáció, dr. Folly Gyula közgazdász saját költségén állami területekre ültetett növényeket, és természetesen ápolta is azokat. 1974-ben történt halála után a fia, Folly Gyula agrármérnök vette át, és jelenleg is végzi az arborétum fenntartását és továbbfejlesztését, melynek területe 5 ha-ra nőtt. 1978-ban szigorúan védetté (illetve később fokozottan védetté) nyilvánították az arborétumot a Kisörsi-heggyel együtt, a Badacsonyi Tájvédelmi Körzet részeként. (vendégváró.hu)

Mennyi, mennyi érdekesség, és tulajdonképpeni úticélunkhoz még csak most értünk el. Badacsony. Mennyi minden van ebben a névben is. Kultúra, jelesül festészet, gasztronómia és a borok csodás világa. Ízek, illatok, hangulatok, napfény és lenyűgöző panoráma. És igen, némi csalódás is. Visszatérő vendégek vagyunk. Van itt gy pince, bocsánat, tudom, hogy ez itt nem a reklám helye, de hát a Laposa Pince borai tényleg nagyon finomak. Nem akarok nekik reklámot csinálni, mert mint tudjuk jó bornak nem kell cégér, de most pont ők azok, akik csalódást okoznak. Néhány éve ott üldögéltünk a pince teraszán az árnyas lugasban. Szemünk előtt a lágyan ringatózó Balaton, a badacsonyi kikötőből Fonyód felé tartó „cipősdoboz”, lábainknál a végtelenbe futó tőkék hosszú sora, rajtuk aranyló szemekbe zárva még a jövő bora. A múlt évi termés pedig a poharainkban gyöngyözött. Mellette illatos lilahagymával megszórt zsíros kenyér. Az az íz, az illat, a látvány, az élmény, a mai napig ez éltetett bennünket, hogy Colinnal vállvetve felmásszunk a meredek hegyoldalon a pince teraszáig. Amit először meg sem találtunk. Sehol a déli verőfényben enyhet adó lugas, a kényelmetlen, de az elcsigázott vándornak mégis kényelmes padok és asztalok. Helyette szürke, a bazaltot szimbolizáló betonfalak, szürke járókövekből kirakott terasz. A napfényt nyeli magába és forrón veri is vissza. Körben acélhuzalok óvnak a terasz szélén a mélytől, fejünk felett acélhuzalok várják, hogy egyszer majd szőlő vagy vadszőlő indái fussanak végig rajtuk. Most még csak a szürkeség ordít. A pince ajtaja nyitva. Odabent néma csendben üldögél négy vendég. Amit a kinti viszonyokat látva még sokallok is. Hol van már az a forgatag, ami néhány éve itt nyüzsgött. Amikor nekünk is úgy szorított helyet egy népes asztaltársaság. Kaphatnánk odakint egy napernyőt vagy esetleg bejöhetünk a kutyával – kérdezzük kicsit tanácstalanul, hiszen akkor a csodás panorámából semmit sem látunk. Ha már eddig elzarándokoltunk, egy kis frissítő mindenképpen jól esne. Napernyőt kapunk, ami egy kicsit, igazán csak egy icipicit enyhít a kinti forróságon, hiszen a kő körülöttünk továbbra is ontja magából a hőt. Pinceáron is borsosan fog a számlát író ceruza, ráadásul se zsíroskenyér, se pogácsa nincs. Ez már önmagában is öngól, hiszen a legjobb borhoz is kell némi „korcsolya”, ha mennyiséget akarnak belőle eladni. Viszont egy idő után friss víz érkezik tálban, direkt a négylábú vendégnek. Végre egy fél jópont. Bár, addigra Colin már jólesően lefetyeli a magunkkal hozott tálból a hátizsákomban cipelt vizét. Egy idő után azért szóvá tesszük, hogy igazán kár, hogy nincs valami harapnivaló. Mire a pultos egy tányérka kecskesajtot ajánl. Csillagászati áron adja a néhány, jó ideje ott aszalódó szeletkét, de a kenyér, amit szeletel hozzá fantasztikusan friss és hagymaillatú. Még egy fél jópont. Azért ez összességében kevés ahhoz, hogy hamarosan visszatérjünk. Azt mindenképpen megvárjuk,hogy az acélhuzalok felett a természet átvegye a hatalmat. Mert a bor jó, sőt kiváló. A Badacsonyi Szürkebarát és az Olaszrizling mindenképpen. A többit otp-kölcsön hiányában most nem állt módunkban kipróbálni. De semmi baj, otthon, a közeli borkereskedésben palackáron is olcsóbban jutunk hozzá. A logikát nem értem, de az egri Juhász pincében ugyanezt volt módunk tapasztalni tavaly, így már meg sem lepődünk.

Mivel már annyira erőre kaptunk a napernyő védelmében, hogy újra vándorbotot ragadjunk, nekiindulunk a lejtőnek. Nem jutunk messzire, mert a vasútállomás mögött, a régi jól bevált helyen a harcsás halászlét nem hagyjuk ki. Finom, tényleg nagyon finom. Az ára is teljesen rendben van, hiszen a két adag és a hozzá kért két pohár bor együttesen sem kerül annyiba, mint odafönt a két pohár bor és a kecskesajt. De… mert mindig van egy de… a múltkori dunaparti harcsahalászlét nem tudja (szép kifejezéssel élve) überelni. Szentendre határában a Határcsárda ebben az évben mindent vitt.

Ettől függetlenül ez a kirándulás megint emlékezetes lesz, mert gyönyörű időben, szépséges helyeken jártunk, finomakat ettünk és ittunk. Élveztük a tájat, az „adományait” és elsősorban egymás társaságát.

Vidám

Az informatikus felesége elküldi a férjét a boltba:
-Hozzál margarint, és ha van tojás, akkor hozz tízet!
Hazajön az informatikus tíz margarinnal. -Volt tojás!

Régebbi

A hétvége nem a mostani volt, kb. 2 héttel ezelőtti, de olyan jól sikerült, nem is értem, akkor miért nem írtam róla. Tuti éppen nem volt szómenésem. Pedig mostanában ritkaság. Mint ahogy az is, hogy Kiskölök velünk tölti a hétvégét. Talán a sokktól nem kaptam klaviatúrára :)

Szóval, a csütörtök esti balatoni pancsolás már önmagában megérte az autópályamatrica árát. A víz langymeleg, a társaság tökéletes, a csillagos ég pedig... hát, olyan nincs is. A vízben hátunkon lebegve próbáltuk szerény csillagászati ismereteinket összedobva a csillagképeket azonosítani. Hát, szégyen ide vagy oda, a Nagygöncölnél sokkal többre nem jutottunk. Aztán egyszercsak az éjszakában repkedő repülők között felfedeztünk egy műholdat, később pedig egy hullócsillagot is. Közben a gyerekek nagy vihogására sztorizgattunk egy kicsit a múltról, a majd harminc évvel ezelőtti meztelen éjszakai fürdőzésekről (szerintem el sem hiszik, hogy őseik miket műveltek ifjonti bohó fejjel). Amikor nagy nehezen rávettük magunkat és kimásztunk a már-már thermálvízre hasonlító térdig érő vízből, elballagtunk a közeli Mauro-étteremhez (ez itt nem a reklám helye, de hát ezen a kései órán már csak itt jutottunk nyalnivalóhoz) fagyizni. Párom útközben kanyarodott egy kicsit és magával hozta Colint is, ő se maradjon ki a jóból. Otthon még pezsgővel koccintottunk a ritka és kivételes alkalomból a gyertyafényes teraszon, hallgattuk a kabócák ciripelését és Colint akasztottuk ki a falon rögtönzött árnyjátékunkkal. Szerintem máig sem érti, hogy mi volt az a mozgó, hápogó valami a ház falán, mert azóta sem látta.

Másnap reggel aztán megint közösen (nekem ez volt benne a nagy élmény, mert mostanában ez tényleg annyira ritkán jön csak össze!) vittük le Colint a vízhez. Most aztán bebizonyítottuk a sok hitetlenkedőnek, hogy Colin már tényleg nem fél a Balatontól. Olyannyira nem fél, hogy minket messze megelőzve rohant be a vízbe. Boldogan ugrabugrált a csaliként dobált fadarab után, ha kellett úszott is. Amikor pedig hazafelé indultunk, önszorgalomból még az addig rettegett lépcsőn is beóvakodott egy újabb körre.
Ezek után igazi terülj asztalkámat varázsoltam az éhes bandatagok elé. Egy ilyen igazi nagy közös reggelizés mostanában szintén ritkaság számba megy, hiszen kiskölök is ritkán van otthon, én pedig a korai órákon mindig eltűnök hű kutyámmal a parkba, és mire előkerülünk a többiek vagy túl vannak a reggelin, vagy étlen-szomjan már elindultak dolgozni. De most volt itt minden, felvágott, sajt, zöldségek, gyümölcsök, édes és sós sütemények, lekvár, méz, tea, kávé, kakaó.

Szombatra sajnos a gyerekek elmentek, így aztán elfogadtuk barátaink meghívását, hogy ugorjunk át Lellére vacsorázni. Én voltam a hunyó, én kardoskodtam a vonatozás mellett. Így aztán én kaptam a szemrehányást is a páromtól, amikor az esti vihar kitörése után megállt az élet, vonatok órákon keresztül nem jártak, így aztán taxizhattunk haza aranyárban mért tarifával. De a rossz hangulat csak addig tartott, amíg Colin túláradóan boldog pofával körbe nem viháncolt minket. Mindenki megnyugodott és a kellemesen lehűlt éjszakában végre egy jót aludtunk. Vasárnap aztán nehéz volt szembesülni azzal, hogy vége a hétvégének, indulni kell haza. De legalább elmondhattuk, hogy ezen a nyáron is volt egy igazán emlékezetes hétvégénk.

Vers

Ezt meg csak úgy... mert szép és mert tetszett, és mert szemben ülsz velem :)

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem ...
Mert szemben ülsz velem, s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotográfiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz, s csupán rajtad s nem éppúgy rajtam
látom az idő nyomait,
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve,
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre sem véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem énmellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -
hogy minden idők végzetes
egyetlenegyeként bírjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek -
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz... Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! - tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.

Szeptember 3.

A mai nap nevezetes! Jó, ha jóanyám tegnap nem telefonál rám ez ügyben, tuti az idén is elfelejtettük volna. Szóval, ma van a 29. házassági évfordulónk. Nem kerek szám, ez tény, de az elmúlt 29 évben első ízben ünnepeltünk. Igaz, megint a magunk módján, de azért emlékezetesen.

Kirándulni mentünk a Dunakanyarba, aztán Szentendre határáig jutottunk, jelesül a Határcsárdáig. Erről majd a későbbiekben bővebben is írok. Na, itt szépen leraktuk a kocsit, Colint kiugrasztottuk a hátsó ülésről és a Dunaparti sétányon nekieredtünk. Aztán itt-ott lekolbászoltunk a folyópartra, megúsztattuk a kutyát, aztán én majdnem elsüllyedtem az iszapban, a papucsomat is alig bírtam visszakunyerálni a folyótól. Amikor a Papsziget végénél vissza kellett kanyarodni, még kicsit csalódottak is voltunk, hogy csak ennyi? Aztán ezer éve látott ismerőssel találkoztunk, jót beszélgettünk. A csárdához visszaérve pedig örömmel néztem az órára, 12 van, éppen ebédidő, még különösebb magyarázat sem kell, hogy ide beüljünk. Az árnyas fák alatt, a Dunára néző asztal mellett fáradtan szuszogott a kutya is, meg mi is. Az első pillanatban láttam, hogy a többi asztalnál mindenki vagy limonádét (esetleg bodzaszörp?) vagy piros szörpöt iszik, amit az én fantáziám azonnal málnaszörpként azonosított, bár később kiderült, meggyszörp is van. Hát, abból azonnal kérni kellett fél litert. Isteni volt, amolyan békebeli nagymamás igazi málnaszörp. Az igazi gurmanok talán megköveznek érte, de ezután halászlét kértünk. Harcsaszeletekkel. Hát, ha éltetek isteni eledelt… Régi szokásunk, hogy én eszem meg a férjem adagjának a felét is, hogy ő valami tartalmasabbat is ehessen. Most is így csináltuk. A szépséghiba csak annyi volt, hogy olyan harcsaszeletek úsztak az amúgy is sűrű lében, szégyen ide vagy oda, de a végén már a fülemen folyt ki a java, így aztán egy kicsit muszáj volt a tányérban hagynom. A kenyeres kosárban meg szépen fogyott a még forró, ropogós héjú parasztkenyér. Én kis telhetetlen az elején még megrendeltem egy vegyes rétest, igazából nem kellett volna. De forró volt, illatos és finom, úgyhogy a végén csak lecsúszott még az is, de akkor már komolyan tartottam tőle, hogy annyira nem tudok meggörbülni, hogy a kutya pórázát lecsatoljam. Így aztán vissza sem ültünk az autóba, hanem most a másik irányba sétáltunk el egy jó darabon a sétányon. Amikor már a gyaloglás sem esett jól, és csak valami vízszintes után vágyakoztunk, visszafordultunk, aztán a kocsival meg sem álltunk hazáig. Közben Colin is megszáradt és mély álomba zuhant. Nem csodálom. Amennyi új hírrel megtömte a fejét szaglászás közben… hogy a helyi vagány csávókkal való találkozásokról már szó sem essék…

Most uram és parancsolóm elrohant lottózni, hátha pont most, pont ebből a jeles alkalomból Fortuna szerencseasszony is velünk ünnepelne, végül is a remény hal meg utoljára… és ha minden igaz egy rozé pezsgő is bekerül még gyorsan a hűtő legmagasabb polcára, ki tudja vele megvárni a késő esti órákat. És hát az esküvő is délután volt, nem?

Zárójelben, a kirándulás alighanem egyébként is így zajlott volna, bár a Határcsárda kellemes csalódás volt a nyári próbálkozásaink után. De jó úgy gondolni erre a mai napra, hogy azért végre mégis csak megünnepeltük azt a 29. évvel ezelőtti Igent. Jobb későn, mint soha J

Ps. csak abból a málnaszörpből kellett volna hozni *sóhaj*