Emlékmorzsák.3

 Apu gyakran mesélt a nagyszülőknél, a vajdasági Eleméren töltött nyarakról. Amikor beült a vályúba, sóval kente be a talpát és hagyta, hogy a tehenek nyalogassák. Vagy amikor szögbe lépett, de tetanuszt nem kapott, csak a nagymama kötött sült paradicsomot (vagy hagymát?) a talpára. A nyarakról, amikor a tehenek a mezőről esténként hazatérve, beballagtak a nyitott kapun. Minden duzzadt tőgyű tejcsárda pontosan tudta, melyik kapun kell betérnie, hogy a gazda dicsérő simogatásával bevezessék az istállóba. Mesélt a majdnem szomszédságban magasodó kastélyról, melynek tulajdonosa az aradi vértanúk egyike, Kiss Ernő tábornok volt.

A nagyi első férje Gajdek névre hallgatott. Sokáig nem is értettem, miért hívták kisiskolásként a bátyját másként, mint aput. A nagypapa állítólag azért döntött a magyarosítás mellett, mert így fogadott fia is ugyanazt a nevet kaphatta, mint saját szülöttje. Így lettek Siskovitsból és Gajdekből Sáraik. Őszintén szólva nem értem, miért volt erre szükség valójában, de már nincs senki, aki a kérdésre válaszolhatna.

Hogyan nem lettem Hausfrau... A nagyi sógornője a németországi Augsburgban telepedett le a családjával. Valamikor 1980 táján látogattuk meg az akkor már nyolcvanas éveit taposó Márie Tantét. Őszinte örömmel ölelte magához apámat, aki mindig az a soha meg nem született kisfia maradt, akit annak idején nyaranta kényeztetett. A lánya családja némi óvatossággal fogadott minket, mintha a vasfüggöny mögül érkezve biztosan akarnánk tőlük valamit. Amikor rájöttek, hogy nem tartunk igényt a családi ezüstre, sokkal barátságosabbak lettek. Mire eljöttünk, kis híján gyűrűs menyasszony lettem. Thomas, a legidősebb unoka ugyanis már abban a korban volt, hogy nősülhetett. Felajánlották, hogy maradjunk kint, apáméknak munkát is tudtak volna szerezni a városban, én pedig feleségként csak megkönnyíteném az állampolgársághoz jutást. Thomas helyes fiú volt és elég távoli unokatestvér ahhoz, hogy az ötlet ne legyen túlságosan felháborító. De a szívem akkor már foglalt volt és én gyors távozásra bírtam a szüleimet is, nehogy véletlenül is megfoganjon bennük a rokoni ötlet.

Soha nem került szóba, hogyan került a nagyi a Vajdaságból Magyarországra, hogyan ismerte meg a második férjét és mi lett az elsővel. Apám családja maga a rejtély. Soha életében nem mesélt róluk, legfeljebb csak saját gyerekkori élményeiről a nagyszülőknél, így aztán valami fura szeméremmel én sem mertem kérdezősködni erről. Pedig az utolsó években talán megosztott volna valami titkot, hiszen a betegsége ha el is vette a legújabb emlékeit, pont azokat az érdekes és titokzatos éveket őrizte meg tudata mélyén. Egyedül egy unokatestvérével tartotta levélben a kapcsolatot, akik Stuttgart mellett éltek. Hilde és a férje, Wolfgang egy kis éttermet vezettek. Én, aki mindig valami kis panzióról álmodoztam, az ő személyes példájukból tanultam meg, micsoda kötöttség lehet egy ilyen vállalkozás. Sok-sok éven keresztül próbáltuk elcsalogatni őket Magyarországra, de sosem jött össze egy ilyen találkozás, mert egész egyszerűen nem zárhattak be egy-két napnál hosszabb időre. A kis városkában annyira ragaszkodtak hozzájuk, hogy lényegében soha nem utaztak el szabadságra. 

Persze voltak apám emlékei között emlékek, amik torzultak az évek során és minél többször hallottuk őket, egyre regényesebbé váltak. Ilyen volt a katonaságnál töltött azon éve, amikor a bevonulás után kiemelték az újoncok sorából. Egészséges, sportos fiú volt, akinek az adatlapján ott szerepelt, hogy vitorlázó repülő. Máris felpakolták egy teherautóra és Kalocsára került, hogy az ottani légibázison megkezdje a kiképzését. Száz emberből ketten ha megfeleltek és ő köztük volt. Aztán a politikai tiszt önéletrajzot íratott velük. Az én apám pedig világ életében őszinte ember volt. Ma sokan azt mondanák, a hülyeségig őszinte. Leírta hát ott az ötvenes évek legelején, hogy a Vajdaságban még élnek rokonai és akik nem ott, azok német földön. Már másnap páros lábbal repült a repülőiskolából. Halála előtti emlékeiben már elvégezte a repülőiskolát, vadászgépeken repült, mi pedig elnéző mosollyal hallgattuk a túlzásokkal tűzdelt „emlékeket”.

Anyám azt mondja, az volt a szerencséje, hogy kirúgták, mert ő soha életében nem kezdett volna egyenruhással, ha véletlenül össze is futottak volna. Nos, apám álma a repüléssel akkor dőlt romjaiba, de anyám néhány évvel később kapott egy lehetőséget, hogy a földön összefusson egy kedves fiúval. Apám korán kezdett kopaszodni és ez világ életében zavarta. Amíg meg nem ismerte azt a szőke lányt, aki ennek egy pillanatig sem tulajdonított jelentőséget. Talán ezért is imádta anyámat, aki egyébként a legkonokabb sváb, akivel volt szerencsém találkozni. Egy munkahelyen dolgoztak. Anyám balkezes és ezt jól titkolta a kollégái előtt. Egy napon apám belépett a műhelybe, ahol anyám dolgozott és jól hallhatóan megjegyezte a kísérőjének, hogy jé, az a kislány bal kézzel reszel. Anyám meg tudta volna ölni. Egy gyárban a fizikaiak és az irodisták eléggé elkülönültek. Utóbbiak például nem tartották elég jónak apám mellé és ügyes aknamunkával fúrni kezdték a kapcsolatukat. Anyám gyorsan lezárta a problémát, szakított apámmal, akinek fogalma sem volt róla, miért adták ki az útját. Az édesanyja ismerte a fiát, imádta is őt, tehát nem hagyhatta, hogy megválaszolatlan kérdésekkel keseregjen otthon a sors és egy szőke lány szeszélyein. Buzdította, hogy kérdezzen rá, mi volt a probléma. Megtette. A beszélgetés után három hónappal összeházasodtak és aki a kakit keverte a cégnél, egy drága nylonharisnyával várta anyámat a templom előtt. Ez volt az ő nászajándéka, ugyanis elvesztett egy fogadást, miszerint sikerül összeugrasztania őket örökre.

Hogy anyám hogyan lett fizikai dolgozó, annyi más mellett ez is a sors szeszélyének köszönhető. Gyerekként is szeretett olvasni, gyors felfogású gyerek volt, jó jegyekkel. Gimnáziumba jelentkezett, de ki tudja miért, a felvételi eredménye egyre csak késett. A nagymamám attól tartott, hogy végül se iskola, se állás nem kerül a lányának, így rábeszélte, hogy az akkor jó nevű cég inasiskolájába jelentkezzen. Igazság szerint fogalma sem volt róla, mibe vág bele. Az iskolai üzemlátogatáson érdekes műszereket mutattak nekik, a cég elismert helyzetét hangsúlyozták a magyar iparban, aztán amikor elkezdődött az oktatás, egy rozsdás vasdarabot nyomtak a kezébe meg egy fényes reszelőt. De akkor már nem volt visszaút. Amikor aláírta a papírokat, megjött az értesítő, hogy felvételt nyert a gimnáziumba, de már nem visszakozhatott. Kemény évtizedeket töltött el egy olyan munkahelyen, ahol az első pillanattól utálta még a hely szagát is, ugyanakkor sok jó embert ismert meg a sokak által lenézett fizikai dolgozók között. Közben leérettségizett az esti iskolában, de hű maradt a céghez, s végül irodista lett belőle is. Amikor nyugdíjba ment, az is egy hirtelen döntés eredménye volt. Apám nyolc évvel volt nála idősebb, már nyugdíjasként otthon próbálta hasznosan tölteni a hétköznapokat, jobb híján kisebb munkákat is vállalt egy autószerelőnél. Anyám megsértődött egy elég sunyi főnöki döntés miatt, s mire az osztályvezető felocsúdott, már el is intézte, hogy a következő héttől nyugdíjas lehessen. Erről pedig csak akkor szólt, amikor a fiókját is kipakolta. Noha Hal, mégis Skorpióként viselkedik. Sose sértsd meg, mert nem fog felejteni és sosem fog igazán megbocsátani. A legközelebbi rokonain is képes átnézni, s talán azt hiszed, elnyerted a bocsánatát, de az első adandó alkalommal a fejedre fogja olvasni, ha úgy érzi, vétettél ellene.

Néha azt mondták, hogy tiszta apai nagyanyám vagyok. Magas, erős, kemény. Így, hogy lassan már annyi vagyok, mint ő volt, amikor meghalt, kicsit  félve gondolok rá, vajon a betegségéből mi mindent örökölhettem. Nem volt könnyű élete. Előbb egy erőszakos férj, s nem is tudom, abból a pokolból hogyan menekült meg. Meghalt az illető vagy ő hagyta el és elváltak? Már sosem fogom megtudni. Hat gyermeke született, akik közül egy maradt életben. Kell egy anyának ennél nagyobb fájdalom? Ötvenes éveiben pedig több könnyebb agyvérzést kapott, melyekből felépült ugyan, de mindegyik egy-egy újabb koporsószögként rövidítette meg az életét. Nagyfia, a reményteljes élet előtt álló egyetemista egy banális eset miatt halt meg. Karcsi a Horthy korszakban járt egyetemre, ami akkoriban igazán elismerésre méltó dolog volt egy középosztálybeli családtól. Úgy tűnt, minden taníttatásába fektetett korona megéri, hiszen már egyetemistaként külügyi levelező lehetett. Aztán egy napon az öccsével, az apámmal, elment egy tífusz elleni oltásra. Egymás mögött álltak a sorban. Karcsi szervezetében már ott lehetett a kór, amire ráoltottak. Később félrediagnosztizálták, s mire egy állatorvos ismerősük felvetette, hogy egy vérvizsgálattal kideríthető lenne a baj oka, már haldoklott. Az apámnak semmi baja nem lett. Csak féltestvérek voltak, de gyerekkoromban mégis csak róla hallottam történeteket. Se a nagyiról, se a nagypapáról, mindig csak Karcsiról. Aki elvitte apámat moziba, akivel evezni jártak, aki cipelte magával mindenhova, ahova a szüleivel kellett volna mennie. És Karcsi soha nem lázongott emiatt. Őszintén szerette apámat, akinek pedig ő maga volt a Minden.

Apám a halála előtt megkérdezte anyámat, miért nincs nekik több gyerekük? Anyám elhúzta a száját: Jókor kérdezed. Én személy szerint egy bátyra vágytam annak idején, de mint tudjuk, ez nem kívánságműsor. Anyu nem rajongott a nagy családért. Talán azért, mert testvérek sokasága között nőtt fel, talán, mert a nővére korai halálával ő lett a legidősebb testvér, mintha egy életre elege lett volna a gyerekzsivalyból. Szeret engem, ebben a percig sem kételkedem, de mindenekfelett apámat szerette. Ha én nem születek meg, szerintem akkor is teljes életet élt volna apám mellett. Hatvan évnyi házasság után maradt egyedül. Se barátnő, se egy szomszéd, akivel hajlandó lenne leülni beszélgetni, mert ezeknek korábban sosem érezte hiányát. Kegyetlenül magányos érzés lehet. Itt vagyok neki én és a két unokája meg a dédunokája. Hát, az unokák és a pici közelebb, s távolabb, de élik a maguk életét. Tehát, itt vagyok neki én és a veje, akit az első pillanattól kezdve ki nem állhatott. Persze, intelligens nő, nem adta ennek különösebb  jelét, beérte azzal, ha nekem duruzsolhatott. Szerencsére ebben a tekintetben az anyám lánya vagyok. Valamikor régen választottam, és tartom magam az akkori döntésemhez, mert hiszem, hogy jól választottam. Ő azonban elkönyvelte magában, s ebből csak évtizedekkel később engedett, óvatosan fogalmazva, nehogy a veje elbízza magát az anyósi dicsérettől. Meg hát, értem én, nehéz lehetett beismerni neki, hogy tévedett. Mostanra már aranyember, apám soha meg nem született fia. Nekem pedig jóleső elégtétel, hogy legalább ebben a kérdésben meghátrálásra tudtam/tudtuk késztetni. A maga kissé merev módján tud ő szeretni, mindent megadni a szeretteinek. Kimondani talán nem, de nem is kell mindent szavakba foglalni. Erre a szerepre amúgy is én vállaltam önjelölt íródeákságot.

Emlékek.2

A múltkor az anyai nagyszüleimről, a náluk töltött nyarakról írtam egy szösszenetet, hirtelen csak annyit, ami a pillanat tört része alatt ugrott be. Lesz majd annak is folytatása, de most az apai nagyszülőket veszem sorba, bár hozzájuk kevés tudatos emlékem fűződik. A nagyapám még jóval a születésem, sőt a szüleim házasságkötése előtt meghalt. Tekintve, hogy 1885-ben született, ez nem is akkora csoda. Freskófestő volt, csendes, magának való ember. A nagy gazdasági világválság idején azonban a biztosnak hitt megélhetés egy pillanat alatt vált bizonytalanná, így kiváltotta az ipart és szobafestő lett. Sokaknak már ipartörténeti ritkaság lehet az a míves gumihenger, ami a festékbe mártva csodálatos mintás falat varázsolt a sima festett falakból. Gyerekkoromban még megvolt néhány egy vulkánfíber bőröndben, amiket a szüleim nem adtak oda az amúgy hálátlan segédnek, aki nagyapám halála után minden szerszámot és értékes hengert elfogadott, hogy később egy sima festésért mesternek járó összeget számítson fel. Talán az volt az a nap, amikor a szüleim elhatározták, hogy a jövőben minden ilyen munkát elvégeznek ők maguk. 

De térjünk vissza a nagyapámhoz. A templomi freskók javítása, úri kastélyok mennyezetei, nagypolgári lakások báltermei, de később a hétköznapi szobafestések télen nem adtak munkát, olyankor a nagyapám megbízásból vagy csak a saját örömére festegetett. Arcképeket, bibliai jeleneteket, tájképeket. Ha sikerült némelyiket elcserélni zsírra, lisztre, cukorra, már megérte a fáradtság, hiszen keresett is vele, miközben kedvenc ecsetjeit forgatta. A rokonsága a Bánátban élt, de a nagymamát, akinek ő már a második férje volt, Pesten ismerte meg. A nagyi egy komoly kamaszfiút vitt a házasságba, aki később az édesapám bátyja lett, édesebb bármelyik vértestvérnél. Karcsit nem vonzotta az iparos munka, nyelveket tanult, németül, angolul, olaszul beszélt, levelezett, hogy huszonévesen kormányzati titkárságon kamatoztathassa a tanultakat. Egy napon ágynak esett és több orvos sem ismerte fel időben a hastífuszt, így élete virágában halt meg. Nagyapám, aki csak nevelő apja volt, talán már ezen a napon engedte el az élethez való ragaszkodást. Belefáradt a vég nélküli küzdelembe a talpon maradásért, még az sem vigasztalta, hogy a kisebbik fia micsoda sporteredményekkel büszkélkedik, evez, sportrepülő, vízilabdás. Még hosszú évek teltek el, de ő vigasztalhatatlan volt, saját vérszerinti kisfia sem tudta pótolni azt a sudár, okos fiút, akitől a család jövőbeni biztonságát remélte. A nagyanyám két évvel élte túl. Az apró fekete-fehér fotókon egy megfáradt kis falusi öregasszony mosolyog a kamerába. Azok az évek ezt tették egy valaha volt erős, magas, polgárasszonnyal. A régi csipkés blúzok, csinos kalapok helyét fekete szoknya, mellény, fejkedő vette át, ráncok, ősz tincsek és hajlott hát. Őt sem ismertem, mert a születésem után alig fél évvel ment el. Most annyi idős vagyok, mint ő volt akkor, mégis mintha egy korosztállyal felettem járna az a megfáradt arc és test. Az utolsó hónapokban hazaadták a kórházból, az édesanyám látta el a mainál sokkal kevésbé komfortos körülmények között a magatehetetlen beteget, miközben én ott ordítottam a másik szobában. Olyankor a mama ellökte anyám kezét. Menj az unokámhoz! – suttogta, holott akkor már a saját fiát sem ismerte meg.

Kevés történetet hallottam róla. Az egyik ilyen volt, amikor a lánykérésre került sor. Az édesanyám családja sváb gyökerekkel meglehetősen bizalmatlan volt a magyarosított nevű vőlegényjelölttel és annak családjával szemben. A dédmama, aki magyarul egész életében nem szólalt meg, az orra alatt svábul mormogott, miért nem lehetett egy rendes, falubeli sváb fiút választani. Mire apám édesanyja könnyeden átváltott svábra és elmesélte, hogy az ő szülei is ugyanígy gondolták, míg meg nem ismerték a Papát. Az ellenérzés ott, abban a pillanatban vált köddé. A mi fajtánk! – bólintott a dédi, mintegy áldását adva a frigyre, nem mintha a szüleimet bármi is visszatarthatta volna a közelgő esküvőtől.

Amikor a nagymama meghalt, még Érd-Parkvárosban laktak a szüleim. A Papáék ott építettek házat, parkettás szobákkal, fürdőszobával, kerttel. Nagy előrelépés volt ez a korábbi bérelt lakás után atz albertfalvai tisztviselő telepen, de az a környék akkoriban még az Isten háta mögötti zugnak számított. Nehéz ma már elképzelni a nyüzsgő Érdet látva, hogy akkoriban, ha anyám bevitt a gyerekorvoshoz és a buszsofőr becsukta az orra előtt a busz ajtaját, bizony komoly problémát jelentett, hogyan jusson velem haza. Egy nap pontosan így járt. A sofőr kajánul kivigyorgott a szélvédőn, ahogy kifordult a megállóból, látva, hogy anyám a karjában velem és egy csecsemővel járó csomaggal lohol utána. Tanácstalanul és mérhetetlenül elkeseredve állt magányosan a megállóban, várva a pillanatot, amikor még én is rákezdem, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, amikor megállt előtte egy szenes kocsi. A bakon ülő idős bácsi végignézett anyu elegáns kiskosztümjén és az én hófehér fodros kis ruhámon, aztán maga mellé mutatott a bakra: Fiatalasszony, ha nem átall felülni a kocsira, én hazaviszem. Felültünk.

A kert egy kétévesnek alighanem maga volt az Édenkert, de a szüleim nem értettek a kertészkedéshez. A gyümölcsfák még csak-csak túlélték, ha nem gondozták őket, de a ház melletti lugast anyám egyszer úgy megnyeste, hogy még levél se igazán hajtott ki rajta abban az évben. Akkoriban nem volt három évig tartó gyerekgondozási szabadság. A hat hét hamar elrepült, onnantól pedig a jó gyerekorvos hónapokig tartotta otthon anyámat betegállományban, mert szerinte tönkre tett volna a bölcsöde, mert a hozzá járó gyerekek között amolyan unikumnak számítottam a fejlődésemmel és az állandó hercig kinézetemmel. Anyu Amerikába szakadt unokatestvére szebbnél szebb kisruhákat küldött és a doktornéni mindig mosolyogva libbentette fel a ruhácska alját, hogy lássa, micsoda fodros műremek rejti a pelenkás popómat. Ez persze azért megviselte a családi költségvetést és akkor megszületett a gondolat, el kell adni a házat! Nem azért, mert a kertészkedés olyan hatalmas megterhelés lett volna, egyszerűen csak túl messze volt a munkahelyükhöz képest, és mert a helyi bölcsödét sem találták elég jónak. A gondolatot tett követte, így költöztünk egy ugrással közelebb a fővároshoz és a munkahelyhez, a nagymamáékhoz Törökbálintra. Ott megkaptuk a hátsó szobát, hogy amíg az érdi ház árából fel nem épül a budai társasházbeli lakás, családi körben húzhassuk meg magunkat. Nagyi nem győzte szídni a fiatalok fejét, hogy azt a „gyönyörű parkettás házat meg a telket elkótyavetyélitek egy társasházi kis lyukra”, de ők hajthatatlanok voltak. A ház ára elég volt beugrónak, aztán évtizedekre szóló banki kölcsönnel 1965-ben be is költöztek a két szoba, hallos kis öröklakásba. A falakon a nagyapám képei függtek, az asztalon a mama kézi horgolású csipketerítője, a vitrinben a nászajándékba kapott készletek. De a bútorok már nem a nehézkes német stílbútorok voltak, hanem a hatvanas évek modern, könnyed darabjai, amik ezekben a kisebb terekben jól érvényesültek. (És amik mára talán újra divatba jöttek.) Akkorra már az iskolába is beírattak, aminek az udvarára ráláttunk a lakás erkélyéről. Innen indultam útra, amikor férjhez mentem és itt él még mai is az édesanyám. Hozzájuk képest valóságos vándor vagyok, aki a harmadik lakásában sem érzi úgy, hogy végleg megérkezett.

Évekkel később megtaláltam a pincében apu bátyjának az iskolai füzeteit. Talán nem véletlen, hogy a Papa annyira kedvelte a fiút, mert olyan rajzokat csak egy tehetséges rajzoló tudott készíteni az éppen tanult virágokról, növényekről, madarakról. A nyelvtudása mellett tagadhatatlan művészi vénáját is magával vitte a sírba. Még ma is gyakran eszembe jut, hogy vajon hova juthatott volna el, ha hosszabb élet adatik meg neki.

Emlékszem...

Olvastam egy könyvet, amitől felötlött bennem is gyerekkorom megannyi képe. A film nem állt össze egésszé és ilyenkor félve gondolok a rohamléptekben közelgő öregségre, a talán eljövendő feledés homályára, de azért a képek erőteljesek voltak, éles nyári napfénnyel ragyogva be egyaránt az emlékeket és a Most szürke novemberi napjait.

Nagyinál vagyok, a Mamánál. Nyaranta sokat voltam ott, egészen kicsi koromban együtt is laktunk néhány évig, bár ezekből az évekből csak a fotók kimerevített képei maradtak és néhány tudatom mélyén rejtőző pillanatkép. Ahogy állok a rácsos ágyban, melynek végén színes gömböket tologathattam, és amikor beteg voltam, apum aludt benne, hogy én anyuval bújhassak össze, hátha ettől könnyebben múlik a fülem fájdalma.

Első unoka vagyok és a többiek csak akkor követtek, amikor én már kinőttem abból a korból, hogy játszópajtások lehessünk. Így aztán első jó barátom Potyesz lett, a kiscsibe, akit anyja kilökött a fészekből. Nem tudom, miért éppen őt, hiszen sokáig élt jó egészségben az akkor még tojáshéjjal a fenekén billegő apró pihés. Én alig kétévesen lettem a pótmamája. Ő választott én pedig örültem a játszótársnak, akivel együtt homokoztam, együtt szaladtunk a labda után és az ölembe fészkelte magát, ha a mesekönyvet lapozgattam. Felnőtt kotlóssá válva is én voltam az, aki kiszedhettem alóla a csibéket. Barátok lettünk egy életre, ami az ő esetében azt jelentette, hogy sosem végezte a fazékban. Végelgyengülésben múlt ki és nagyapám eltemette a kert végében a körtefa alá, aminek a gyümölcséből nagyanyám a legfinomabb befőttet csinálta, amit csak ettem.

Emlékszem a kert közepén terpeszkedő hatalmas Kálmán-körtefára, amit talán még a Papa nagypapája ültetett. Hatalmas lombkoronája a svábház fölé magasodott és körtéit Papa egy több méteres bot végére erősített koronával pottyantotta a korona alatti kis zsákba, hogy épen kerülhessen a kezembe. Én pedig lelkesen haraptam bele, hagytam, hogy az édes lé lecsurogjon az államon. Nem kellett folyóvíz alatt alaposan megmosni, hiszen vegyszer sosem érte, csak a napfény melege, az eső lágysága.

Emlékszem a ciszternára, amiben az esővíz gyűlt össze, és a titkos borzongásomra, amikor arra gondoltam, vajon ott lakik-e az Egérkirály, akiről akkoriban mesélt anyu Andersen meséiből. Aki mellesleg sokkal jobban rettegett nálam nemcsak az Egérkirálytól, de annak minden alattvalójától.

Emlékszem a poros padlásra, ahova felmászni igazi kaland volt, pedig odafönt nem leltem különösebb kincsekre. A kukoricát terítették szét odafönt, a disznóöléshez használt dolgokat rejtette egy erős szövésű ponyva, nagyapám ácsmesterségéről árulkodó szerszámok lógtak a gerendákon, békésen megférve a füstölt sonkákkal, kolbászokkal, szalonákkal. A nagyszüleimnek nem volt macskájuk, de a szomszéd Kohli tánti cicája örömmel tartotta távol innen is az egereket. Emlékszem az apró nyílásokon beszökő napfényre, ahogy a porszemek táncoltak a fénypászmákban.

Emlékszem Lacira és Dodira, a két helybéli fiúra, akikkel már nem tudom, hogyan ismerkedtünk össze, de hármasban múlattuk a nyarat évekig. Laci nagymamája az utcánk végén lakott, ahol most az autópálya szeli ketté a terjeszkedő települést. Akkoriban már csak a búzatáblák terültek el arrafelé a vasútig, tele búzavirággal és pipaccsal. Laci bátyjának gitárja is volt, mi pedig áhítattal hallgattuk a pengetést. Talán ott született meg bennem a késztetés, hogy én is gitározni akarok, de aztán az iskolai kötelező szolfézs ezt sikeresen ki is írtotta belőlem. Kodály módszer? Én beértem volna egy kis örömzenével is.

Dodi a szomszéd utcában lakott. A disznóóljuk tetején heverésztünk hármasban és papsajtot rágcsáltunk. Meg a nagymamája töpörtyűs pogácsáját, ha Dodi el tudott csenni néhányat az ablakban gőzölgő friss halomból. Ha ők jöttek át hozzám, Mamáékhoz, talicskára pakoltuk a tyúkokat és „sétálni” vittük őket. A babakocsit és Jutka babámat mégsem kísérgethették a fiúk. Már akkor is létezett férfi-büszkeség. Jutka babának gyönyörű haja volt és bájos arca. Amíg fodrászpróbálkozásaim áldozatul nem esett és a szemöldökét ki nem festettem golyóstollal.

A disznóól mellett volt a szemétdomb és az árnyékszék. Amellett pedig egy kis kőépület, ahova Papa éjjelre bezárta a tyúkokat. A tetejéről pedig remekül lehetett cseresznyét szedni a tyúkudvarban árválkodó kis fáról, s bár a szagok nem marasztaltak, de ott is szívesen elmélkedtünk hármasban a világ nagy dolgairól az öt-hatévesek szemével.

Emlékszem az almafára, amit a Papa ültetett és első termését senkinek nem engedte leszedni, az az enyém volt. Azóta sem ettem olyan finom almát, fülemben ott a friss roppanás hangja, számban a savanykás, üdítő íz.

Emlékszem a nagybátyámra, aki csak kilenc évvel idősebb nálam, akkoriban még csak kamasz volt, de elvitt magával az erdőbe kirándulni, vagy elkísérhettem, amíg a barátaival focizott az erdőszéli pályán. Utána „katonákat” készített nekem a feledhetetlen ízű házi kolbászból, friss fehér, foszlós kenyérből, amit a Mama dagasztott és a haranglábhoz vittünk el megsütni. Citromos teát csinált, citrompótlóval persze. Úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lett volna és ezt hangoztattam is úton-útfélen. Így történt, hogy az iskolába behívatták az édesanyámat, hogy két gyerek után már kedvezmények járnának és ő nem is értette, miről beszélnek. De hát a Juditka mindig a Jancsikáról mesél. Ja, hát ő nem a fiam, hanem az öcsém – nevette el magát anyu, de én hajthatatlan voltam. Jancsi a bátyám volt, akinek a katonasághoz is szinte naponta írtam a leveleimet és ő becsülettel válaszolt is rájuk.

Emlékszem a disznóölés izgatott várakozására, a hajnali sötétben felvisító disznó sikolyára, a perzselés szagára, a sürgés-forgásra. Nem voltam széplélek. Türelmetlenül vártam a sülő hurkák, húsok sercegő látványát, az érzékeket ölelgető illatok orgiáját. Mint ahogy fintorogva néztem a belek mosását vagy a lassan rotyogó „savanyú levest”, amit soha nem voltam hajlandó megkóstolni. Fogyott a házi pálinka, a szőlőhegyről lehozott bor, de nem emlékszem ordenáré hangoskodásra, csak a jól végzett munka örömére, a füstölőbe akasztott kolbászkarikák rengetegére, a közösség önfeledt vidámságára.

Emlékszem a népboltban kannából kimért tejre, ami megsavanyodva isteni aludtejjé változott. A fölét mindig a tyúkoknak dobtam. Anyu úgy meséli, gyerekkorában kenyérre tette és megcukrozta. Huh... Emlékszem a tejbe aprított háztartási keksz édes, elomló puhaságára. A Mama buktájára, rácsos linzerére, a szalagos fánkok porcukros halmára, az almáspite utánozhatatlan ízére. A bablevesbe készített krumpligombócra, amit sosem szerettem, ezért a Mama szeletekre vágta és forró zsírban kisütötte. Mind az enyém volt. Azóta sem ettem olyat, talán az őrségi dödölle hasonlít hozzá.

Emlékszem a dédire, aki magyarul sosem beszélt, de haza parancsolta kitelepített fiait. Nagyapám jött, hiszen itt volt a családja. Leugrott a vonatról, hetekig bújkált, mielőtt hazatért. Ott aztán egy régi jó barát feljelentette és bekerült a ma Terror házaként ismert Andrássy út 66-ba. Anyám kisgyerekként ott látogathatta a Mamával. Emlékszem a történetekre, hogy elvették a házukat és betelepülőknek adták, hogy ők másutt bérelt szobában húzhassák meg magukat heten. Aztán nagyapámat kapacitálták, hogy lépjen be a tsz-be, talán utolsóként a faluban. Ő pedig konok svábként megmakacsolta magát. Nem! Ígértek neki házat cserébe. Nem fogadta el. Neki a másé nem kellett, csak az, amit a saját kezével alakított, hogy a családjával ott éljen. Hát visszakapta azt, csak hogy a párt elmondhassa, mindenkit sikerült a tsz-be bevonni. Az öccse kint maradt Németországban, a dédnagyanyám soha többé nem beszélt vele. Magyar szó nem hagyta el az ajkát soha a 94 éve alatt, de nagyobb magyar volt, mint sokan, akik annak vallották magukat. Nyolcvanöt évesen eltörte a csuklóját, mert elcsúszott mosás közben. Megmarkolta a kilincset és becsapta az ajtót, helyrerántva a törött csuklót. Szorosan bekötötte, aztán folytatta a munkát. Kilencvenévesen kórházba került vakbéllel. Másnap a család látogatni ment, az ágya üres. A nővérek nevetve mondták, hogy csak a szomszéd szobában osztja a teát a többi betegnek. Makacs, erős nő volt, annak is kellett lennie, mert a férje korán meghalt, s neki egyedül kellett felnevelnie a fiait és szakmát adni a kezükbe, de meghalt, mielőtt ezt az igazságot felismerhettem volna. Emlékszem a hagyományos sváb viseletére, hogy fejkendő nélkül sosem láttam, s kezeinek lilás foltokkal borított pergamen bőrére. Emlékszem a nagyapámra, ahogy megrendülten végigsimít az anyja koporsóján, de könnyet nem ejtett. A szemében azonban ott volt minden, amit az anyja tett érte. Ácsként, fiatalemberként Görögországig jutott, a régi fotó-képeslapokon egy elegáns úr feszít. Magas volt, szőke és kékszemű, pont az ellentéte a Mamának, aki kicsi volt és fiatalon is gömbölyded, de akiért a Papa vállalta, hogy ellenszegül az anyai akaratnak. Elvette feleségül, hogy aztán boldogan éljenek több, mint hatvan esztendőt együtt. Amikor meghalt Mamát sem láttuk sírni. De egy látogatásunk alkalmával megleptük, ahogy ül a gangon és néz bele a semmibe, ahol talán éppen a Mindent látta, Papát és talán Katókát, az első gyereküket, aki nagyon fiatalon cukros lett és a háború alatt nem jutottak hozzá az inzulinhoz, úgyhogy eltemették a kislányt, aki szőke volt, kék szemű, apja mása és gyönyörű. Emlékszem az elvett zöldségeskertre, ahol még én is segítettem krumplit szedni, a szőlőre és borospincére fent a Walla villánál. Az első fotó ott készült rólam, ahogy anyuék szüretelnek, én pedig már ott lapulok a hasában. Még emlékszem a hosszú sorokra, az érett szőlőszemekre és nem emlékszem a keserűségre, amikor mindez elveszett. Oly nagyon elveszett, hogy amikor a rendszerváltás idején sokan kárpótláshoz jutottak, a nagyapám büszkesége nem engedte, hogy a hivatal nyakára járjon. Ha nem adják maguktól, tartsák meg – húzta ki a derekát. A gerince soha, egyetlen pillanatra sem reccsent meg.

Emlékszem a német unokatestvérekre, Franci bácsi unokáira, Ulrikére és a kis Ralfra, aki fiú létére úgy fogadott engem, a magyar lányt, mintha régről ismernénk egymást. Ulrike járt Magyarországon is, bejártuk velük a Balatont, de legtöbbet mégis a Mamánál játszottunk egyforma ruhába öltöztetve, mint a testvérek. Utoljára tizenhat éves lehetett, amikor láttam. Sokat változott azóta a világ, sokan nincsenek már köztünk azok közül, akik akkor a kapcsot jelentették. Sajnálom. 

Emlékszem a pince hűvösére, a homokba dugott sárgarépákra, a hidegben sorakozó almás ládákra, a lépcső síkosságára. A pincebogarakra, akiket még kikerülni se mertem, a plafonról csüngő meztelen égőre, amit ki kellett lazítani, ha el akarta oltani az ember. Nem értem el, a sötétben pedig nem volt semmi hívogató.

Emlékszem a falu bolondjára, Szamaras Tónira, aki mindennap ott poroszkált el a kordéjával a ház előtt a poros úton, ami az elsők között kapott aszfaltburkolatot. A gyerekek a nyomában szaladtak és csúfolódtak rajta, de én félősen bújtam meg a kapu mögött, nehogy rám vesse mindig mérges  tekintetét.

Emlékszem a falu felett magasodó dombón álló templomra, ahol a keresztanyám, anyu húga mondta ki a boldogító (boldogtalanító) igent az első férjének, aki kislány szemmel az egyik legjóképűbb férfi volt, akit csak ismertem. És ahol sok-sok évvel később a nagyobbik fiamat keresztelte meg Pelsőczy plébános úr, aki nem sokkal később gyilkosság áldozata lett.

Emlékszem a kastélyra, amelyből szanatórium és kórház lett. Emlékszem a tiszta, harapni való levegőre, a hulló dió kopogására a ház előtti diófák alatt, emlékszem az ősz fanyar illataira is, ahogy mindenféle füstölgő levélhalmok közt pusztultak a kártevők. Emlékszem a népbolt, kocsma, Toncsi bácsi zöldséges boltja és Judit néni húsboltja négyszögére, ahova gyakran küldtek a nagyszüleim. A kocsmából rumot kellett vinnem a sütéshez. Judit néni termetes asszonyság volt, teljes valójában talán sosem láttam, de az ablakban könyökölve is betöltötte az ablaknyílást. Mindig érdeklődött a nagyszüleimről, kedvesen, pedig tudom, a nagyi sokszor kiboríthatta, amikor újraszámoltatta vele a tételeket, vagy figyelmeztette, hogy nem állt még meg a mérleg.

Annyi mindenre emlékszem ... és ehhez elég volt fellapoznom egy újonnan megjelent könyvet, Bankó-Erdősi Viktória: Elég AZ hozzá című kötetét. Nem tudok elég hálás lenni az élményért, amely megnyitotta előttem az időutazást.

Hagyaték

 Az anyósom tavaly novemberben hagyta itt az árnyékvilágot. Egyetlen fia maradt utána és teljesen tiszta tulajdonjogi viszonyok. Ehhez képest a napokban már kicsit türelmetlenek kezdtünk lenni, hogy az a bizonyos hagyatéki eljárás még mindig nem zárult le. Kaptunk egy telefonszámot, ahol érdeklődni lehet és kiderült, már március végén átadták a papírokat a közjegyzőnek. Újabb telefon és bájosan közlik, hogy kedden 9 órára várnak. Hogy postai értesítés nem érkezett, ez láthatóan senkit nem zavar rajtunk kívül. Kósza gondolat, hogy mennyire szívtunk volna, ha nem jelenünk meg az adott időpontban (mivel nem is tudtunk róla)?

Elérkezik a nap. Ott ülünk, felolvassák az adatokat és hopp, az elhunyt anyja neve rossz. Egyetlen betűt cserélt fel a gépelő már a halotti bizonyítványon, de ez nekünk sem szúrt szemet, csak így felolvasva kapjuk fel a fejünket. (Márta helyett Mátra) Na, ilyenkor mi a megoldás? A bizonyítványt kiállítót kell megkeresni. Tehát az ügy lezárása elmarad, ugyanis a vírus miatt személyes félfogadás nincs. E-mailben elküldhetem a bizonyító iratokat és a javítás kérelmét, aztán majd sorra kerülünk. Egyszer. Hiszen azóta is már mennyien haltak meg. 

Öltözködjünk!

 Azt írja a Face vagy az Insta, mindegy is: 50 felett, nem tökéletes modell alkattal is lehet csinosan öltözködni. Ja, hát lehet, nem mondom, hogy nem. Rögtön mutat is néhány blogger korombélit, akik megosztják ruhatáruk csinos darabjait. Elnézem őket és azt gondolom magamban, hogy na igen, lehet csinosan öltözködni, időt álló minőségi darabokat venni, azokat variálni, bár erre nem sok példát mutatnak bloggerék. Inkább olyan bemutatók ezek, mintha én álltam volna a szekrény elé és hosszas agyalás után összeállítanék néhány (ők mondjuk sokkal több) szettet, hozzájuk illő cipőkkel, csizmákkal, kabátokkal, sálakkal, kendőkkel, ékszerekkel, táskákkal etc., egy ügyes fotóssal a ruhához illő környezetben lefotóztatnám magam és utána elhinteném a port, hogy ma éppen ezeket az öreg rongyokat kaptam ki a szekrény mélyéről, mielőtt nekiindultam volna a városnak. 

De valahogy mégsem olyan, mert a képeken szereplő összeállításoknál szinte látni vélem a hátul libbenő árcédulákat. Minden tökéletesen tiszta, vasalt, új! Nem mintha én rendszeresen járnék el itthonról már mosásra szoruló ruhákban, de be kell valljam, a ruhatáram nagy része olyan, hogy ha a kutyáim közel jönnének, akkor se kapjak frászt, hogy szőrös vagy sáros leszek. A cipők meg... hát, ott komoly bajban vagyok. A súlyom az eltelt évek alatt szépen gyarapodott, bele sem merek gondolni, mennyi lennék, ha az ebek nem mozgatnának meg mindennap. A lapos cipőkben tramplinak érzem magam, ha kisebb sarka van, megfájdul benne a lábam, annak ellenére, hogy elvileg azokat a cipőket szeretem. Ha meg magas a sarok, akkor már az utca sarkáig elbillegve elátkozom a hiúságom és komolyan elgondolkodom rajta, hogy mezítláb fordulok máris vissza. Igaz, nem drága cipők ezek, mert amennyi cipőt szeretnék, azt minőségi áron az életben nem tudnám megvenni. Másrészt ha csak belegondolok, hogy a buszon valaki a 90 ezres csizmám orrára lép, szabályosan rosszul leszek. néhány korty életlTehát megkímélem magam a rosszlléttől és a csizmám max. 15 ezres. Amiben aztán megfájdul a lábam. 

Az ékszerek... a látványosabbját már száműztem is, mert nyáron egyszerűen úgy ragadnak a nyakamba, hogy valahol az utca közepén rángatom le magamról és vágom a táska mélyére. A táska ... melyik nő nem szeretne a cipőjéhez illő táskát? De egy hétköznapi nő táskájában ahogy mondani szokás, még talán halott német katona is rejtőzik. Ezt pedig naponta átpakolni, lehetetlen küldetés. Tehát van egy-két mindenhez is illő darab, ami persze az összhatást tekintve már nem akkora királyság. Ezek persze ritkán apró retikülök, inkább amolyan túlélő zsákok, amiben az iratokon, pénztárcán, szemüvegen, zsebkendőn, kulcson és telefonon, bérlet, amik a napi életben maradáshoz elengedhetetlenek, csatlakozik még kisebb laptop, telefon töltő, némi elsősegélykészlet, esernyő, fényképalbum, a múltkori bevásárlásból ott felejtődött apróbb dolgok, jegyzettömb, toll, napszemüveg, néhány korty életmentő szénsavmentes víz, ugyanebből a célból némi csoki, rágógumi, némi smink és vagy fésű, tampon vagy tisztasági betét, aktuális frizurától függően hajcsat, a már említett levetett ékszerek, egy könyv a várakozások kitöltésére, ifjabb korosztályban a gyerekek kedvenc játékaiból némi ízelítő, kutyásoknál a bármikorszükséglehetrá-kakászacskó, és a sort simán folytatni lehetne. 

Tehát a nő, ötven felett is szeretne jól kinézni. Amikor rohan az unokáért az oviba vagy bevásárolni a zöldségeshez, vagy csak a Gázművekhez ügyeit intézni. És nem válogatja meg a szettjeit, csak beleugrik a tegnapról kint felejtettbe, vagy amit a ruhaszárítóról lerángatott. Hogy ezeket a hirtelenjében felkapott cuccokat mennyire tudjuk alkatunkhoz, személyiségünkhöz igazítani, az függ attól is, melyik lábunkkal keltünk fel, és a családtagjaink melyik lábukkal keltek fel, vagy hogy a kutya odapakolt-e az előszobába egy szeretetcsomagot. Biztosan vannak, akiknek fontos, hogy nap nap után úgy nézzenek ki, mint aki a divatlapok címoldaláról lépett le, de többségünk már a vásárláskor azt is kétszer meggondolja, hogy kell-e vasalni a kérdéses darabot vagy elég, ha mosás után kilógatjuk. 

Szóval, nőtársaim így 50, bocsánat, már 60 felett... tekintsük ezeket a fotókat vidám fricskának és ne betegedjünk bele a gondolatba, ha nem sikerül utánoznunk őket. Sokkal jobb formánkat tudjuk mutatni, ha a lelkünk rendben van, ha kiegyensúlyozottan, boldogan libbenünk ki az utcára a turkálóból vagy kedvenc indiainktól beszerezett ruháinkban.  Úgyis sokkal magabiztosabban fogunk viselkedni ezekben, mintha utánozni próbálnánk másokat. Szóval, öltözködjünk! De! Hagyjuk az egyéniségünket megmutatkozni!

(fotók az Instagramról)

Jamie és a kutyasuli

Elérkeztünk az utolsó foglalkozáshoz az első szemeszterben. Haladás? Nem tudom. Jamiet természetesen eddig is fegyelmeztem, hiszen már lassan másfél éves lesz. Ráadásul társa egy roppant fegyelmezett golden retriever, így aztán csak jót tanulhatott az idősebb kutyától. Szóval, több-kevesebb sikert magunktól is elkönyvelhettünk, de ahogy az emberek sem, úgy a kutyák sem egyformák. Amit az egyik néhány alkalom után tudomásul vesz, azt a másik sehogysem akarja. Az igazsághoz tartozik, hogy túlzott elvárásaink nem is voltak. Jöjjön vissza behíváskor, ne kötekedjen, ne tegyen kárt olyan dolgokban, amiket mi kétlábúak érzünk a magunkénak, ha tiltunk, értsen a szóból. Ennyi. Nos, attól tartok, hogy a hétköznapi fejlődésen túl, ami az idő múlásával talán itthon is adott lett volna, nem sokat változott a helyzet. Az iskola területén figyelmes, engedelmes, az ügyességi feladatokban kifejezetten motivált. Láthatóan érzi, tudja, hogy a kerítésen belül ez az elvárt viselkedés. És persze ne feledkezzünk meg az ipari mennyiségben érkező virslikarikákról sem. A kerítésen túl azonban ... Önmaga. Túl kíváncsi, túl erőszakos, kissé süket, utasításokat időnként felülbíráló. Mert miért is kellene ülni, feküdni a sétát (loholást) megszakítva, ha eddig nem kellett? A lépcsőházban harci üvöltéssel rohan éjszakai vadászatra és Magdi néni is jobban teszi, ha nem kerül az utunkba, mert egy tacskó sosem felejt. Ne hagyjak ételt az asztalon, mert fel fog oda jutni és ellopja. Igaz, a hétköznapokban gazdi zsebe nincs kibélelve jutalomfalatokkal. Értem én az elképzelést, hogy eleinte etessem robot üzemmódban, aztán idővel majd csökkentjük az adagot, sőt egyszer majd el is hagyhatjuk... értem, de ... Másfél év után bizton hiszem, hogy van köztünk olyan kötődés, amikor el kell tudjam fogadtatni a főnöki pozíciómat illatos falatkák nélkül is. Lehet, hogy ez hiú elképzelés és hónapokkal, ha nem évekkel toldom meg így a tanulás folyamatát, de tudom, hogy egy okos kis gengszter, aki előbb-utóbb belátja, hogy mindkettőnk élete egyszerűbb lenne, ha ő is kompromisszumkészebb lenne.

Szóval, imádja az ügyességi feladatokat, az ugrik, kúszik (mondjuk ez az ő méretében sima átszaladást jelent a kúszón), ül, fekszik, szlalom, lassan ... és hasonló vezényszavak beférkőznek a lebegő fülecskék alá és élvezettel engedelmeskedik. Speciel a szlalomot még a goldenem sem teljesítette úgy elsőre, mint ez a kis vakarcs. Helyben marad, néz rám a gyönyörű szemeivel, mert tudja, hogy ezt várom, várják el tőle. Póráz nélkül követ, szalad, lassít, kanyarodik, ahogy a feladat diktálja. Aztán másnap repülök a póráz végén, amikor indulunk a parkba. Nem, ez nem igaz ... már az óra után is, a kerítésen kívül. Viszont nem érdeklik a "trükkök", nem ad pacsit az istennek sem, nem gurul vagy kerül parancsra. Ő hajlandó a cirkuszi mutatványokra, de kizárólag, ha azok valahogy összefüggésben vannak a rohanással. 

Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el az itthoni fejlődését, hiszen nem rongyol ki a nyíló bejárati ajtón, ha azt mondom, marad. Ha fel akar ugrálni rám, már érti a tiltón felé mutatott tenyerem. Miután volt egy komolyabb összeszólalkozásunk a park hajléktalanok által közwc-nek nézett részével kapcsolatban, nem próbálkozik a tiltásnak ellenszegülni. 17 hónaposan „kanosodik”, a nála fiatalabbaknak – mérettől függetlenül – gorombán mutatkozik be, de ezt is meg tudjuk beszélni, hogy aztán percekkel később már játékosan rohangáljanak az új baráttal. De szerencsére nem keresi a bajt, képes megadni magát vagy csak elsündörögni egy húzósabb szituációból. Ha pedig mások kakaskodnak, nem megy beszállni a buliba, hanem mellém áll és várja, hogy elcsituljanak az indulatok. Volt olyan kutyám, aki direkt élvezte, ha ilyenkor beszállhatott, úgyhogy tudom, micsoda eredmény ez nála. A múltkor a suliban történt valami ... az egyébként haveri kergetőzés a fiatal belga juhásszal egyszer csak átalakult vadászattá, amiben Jamie volt a nyúl, és ez bizony megijesztette. Azóta nem is volt hajlandó beszállni az óra végi játékba, inkább ott ücsörgött a közelemben, vagy ha a többiek vadul éppen arrafelé hajtották egymást, akkor úgy lavírozott, hogy mindig mögöttem, védve legyen. Furcsa volt ezt a félkénkséget látni, amikor amúgy a durvább test-test elleni küzdelemben is magabiztosan játszik.

Egy másik fura epizód volt az utolsó órák egyikén, hogy a domboldalban tanyázó vaddisznók betörtek az iskola területére. Persze nem olyankor, amikor folyt a tanítás, de a nyomok, szagok ott maradtak. És ez az én vadászkutyámat jól láthatóan megzavarta. A túrás környékén dekoncentrált lett, már-már zavart és ellenálló. Ha elmentünk más területre, akkor nyugodtan dolgozott tovább.

Saját rituálékat alakított ki – és itt bizony mi hibáztunk, mert nem gátoltuk ideje korán. Például a Balatonon – főleg az elő- és utószezonban, amikor kora reggeli sétáinkon még egy lélekkel sem találkozunk – el szoktuk engedni a hosszú fasorban, amelynek szélén széles fűsávban szaglászhatnak. Jamie itt olimpiai sprinttel távolodott tőlünk, majd 50 méternyire (vagy még távolabb) végül megállt és visszafelé indult. De ezen a távon ember nem állíthatta meg. A rohanás után már irányíthatóbbá vált, de amíg vissza nem indult, szerintem nem is hallott minket. A másik probléma, hogy a vízimádata sem lett korlátok közé szorítva. Pórázon kellemesen sétálhatunk vele a part menti sétányon, de ha lekerül a póráz, senki meg nem akadályozza abban, hogy a vízbe csobbanjon.

Itthon az utóbbi hetekben vezette be azt a szokást, hogy a kora hajnali órákban kikéredzkedik. Sejtem, hogy nem a szükség hajtja, de ki meri megkockáztatni, ha mégis? Ilyenkor aztán harcias üvöltéssel rohan le a lépcsőházban (a szomszédban Gizmo azonnali izgatott válaszát hallva), robban ki a kertbe és ott aztán őrült vágtával körberohanja a kertet. Volt már nálunk régebben róka is, gondolom érez valamit érzékeny nózijával, de akkor is roppant kellemetlen a szomszédok miatt ez a hajnali ébresztő.

Nem kedveli a kisebb gyerekeket, sőt, tulajdonképpen roppant válogatós, hogy kivel hajlandó barátkozni. Ha mégis talál ilyet, főleg felnőttet, akkor aztán szinte tolakodóan barátságossá válik. Viszont imádja a babakocsis kicsiket. Talán azért, mert karácsonykor itt volt a 3 hónapos unoka és őt „keresi” bennük?

Na, hát az első tanfolyam után, lassan másfél évesen itt tartunk. Ivarosan szép az élet! Tudom, könnyebb lenne a helyzetünk, ha ivartalaníttatnánk, de erre valószínűleg nem kerül sor. Nem miattam. Viszont nem is dönthetek egyedül, ehhez a családban „közmegegyezés” kellene. Ami nincs. És igazság szerint, amíg olyan békésen élik a mindennapjaikat Colinnal és Carlosszal meg nagyjából minden más kutyával, addig nem is erőltetem én sem. Ha igaz, már amúgy is kicsúsztunk az optimális időszakból, ugyanis az oktatóktól azt hallottam, hogy amikor egy kisfiú kezd a lányok iránt érdeklődni, azt követi majd a dominálás. Vagy akkor lép a gazda, vagy elfogadja, hogy egy rögzült viselkedéssel élik az életüket, akár ivartalanítás után is.

Részünkről most téli szünet következik, aztán tavasszal valószínűleg újra visszatérünk az iskolába. Ha másért nem, a sport öröméért. Addig pedig tanulunk. Egymástól és egymásért!