Mert a dolgok sosem mennek simán...

Hát, nem vagyok boldog. Letelt a két hét, Jacknek kiszedték a varratait, végre magunk mögött hagyhatjuk az állandó sasolást, hogy ne foglalkozzon a sebhelyével, erre egy nap múlva hatalmas dudor nőtt a pociján. Szerintem átszakadt a hasfala, lehet újra műteni azt a nyomorult sérvet. Fogalmam sincs, mi a baj, de persze ilyenkor az ember leginkább önmagát hibáztatja. Talán hozzá sem kellett volna nyúlni... Talán nem lett volna szabad hagyni, hogy játsszon Colinnal... (Mondjuk fogalmam sincs, ezt hogy akadályoztam volna meg.) Talán... a legértelmetlenebb gondolatok, tudom én is. A baj megtörtént, mindegy már miért, foglalkozni kell vele, megoldani, reménykedni. Most már, hogy időpont is van a dokihoz, kicsit nyugodtabb vagyok, bár az elmúlt éjszakát nem kívánom az ellenségemnek sem. Hihetetlen mennyire lehet kötődni ehhez a kis vakarcshoz, aki csak egy hónapja az életünk része. Mennyire lehet érte aggódni. Az időzítés pedig parádés, mit mondjak. Persze, a baj sosem jön jókor, de most közeleg a karácsony, én is végre elszántam magam, hogy dokihoz megyek, erre most megint minden háttérbe szorul a kis szaros miatt. 10-re a dokinál leszünk (és ezt csak itt írom le, mint legbelső gondolatot, hogy szerintem most kivételesen ő sem volt a csúcson, amikor megműtötte... de persze ez is csak egy rossz beidegződés, hogy mindenképpen kell valaki, akin a történteket le lehet verni), minden más úgyis a vizsgálattól függ. Kivételesen megkíméllek titeket a látványtól (mert persze fotó készült a dudorról is), szegény Alessia úgysem úszta meg, de este muszáj volt valakinek elsírnom a keserűségem. Helyette legyen itt egy helyeske fotó a srácról, ahogy dudor ide vagy oda, de elmélyülten játszott a játékoskosárban, amit rendszeresen felborít, aztán beleköltözik. Azért drukkoljatok! Ránk fér!