Közeleg...

Közeleg, sőt, már itt toporog az ajtó előtt. Igen, a Karácsonyról van szó. Két napja az Orczakönyv beiglis tepsikkel van tele, hogy a hozzám hasonló bénuskákat kiverje a zideg, hogy egy ilyen egyszerűen nagyszerű dolgot sem képesek összehozni. Úgyhogy felszívtam magam. Tegnap megsütöttem a mézest, ami finom, bár egészen más, mint Alessiáé, a fene se tudja, miért. De apa rájár, úgyhogy ennyi nekem elég is. Szóval, beiglit nem sütök. Soha nem is sütöttem, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogok. Bár, valahol egyszer azt olvastam, Soha ne mondd, hogy soha! Anyósom süti, aki egyrészt egész jól csinálja, másrészt amióta egyszer elcserélte a mi rúdjainkat valaki máséval, megtanulta, hogy a menye nem eszi a mazsolát. Akartam sütni egy diótortát, ami nálunk a karácsonyi hagyományok része volt megboldogult gyerekkoromban, de aztán belegondoltam, hogy a családtagok egy része a cukorral, a többiek a kilókkal harcolnak, úgyhogy sok értelme nem lenne, max. én lennék januárra 90 kiló. Igazából nem is értem, mire fel ez a nagy felhajtás, mert halászlevet is rendszeresen eszünk, sült halat is, kacsamellet is. Most aztán ott lesz az asztalon megint az ünnepek alatt, és őszintén szólva már látom magam előtt, ahogy mindenki csak csipeget. Egy ideje már senki nem fal a családban, nem tunkol és törölgeti a tányérját; és nem azért, mert elfelejtettem főzni. Sőt, szerintem, az ízekkel egyre ügyesebben bánok. Egyszerűen csak abba a korba értünk, hogy a kevesebb is eltölt. Lehet ezt szépíteni, bár sok értelme nem lenne. Ami nem változik, hogy megint ott van a fa alatt a habkarika (igaz, most Apa lepett meg vele, én kemény voltam, mint a vídia és ellenálltam neki a boltban), amit már fel sem lógatok a fára, úgyis rájárnék folyamatosan. Minek idő előtt leamortizálni azt a szép fát, nem? A fát, amit már ma beállítottam a szobába - aklimatizálódni. Aztán ha már ott állt, akkor fel is díszítettem. De... az égősort csak annyi időre dugtam a konnektorba, amíg kiderült, hogy világít majd a nagy napon. Szóval, a gyertyagyújtást még nem lőttem le :) Aztán feldíszítettem az asztalt is. Kár, hogy majd a kényelmes evés-ivás miatt le is kell szedi a dundi kis aranycsillagokat, gyertyákat, mielőtt valamelyik nagyszülő meggyújtja fölöttük a ruhája ujját. 

Na, ezzel a sok locsogással csak oda akartam kilyukadni, hogy kezdek ünnepi hangulatba kerülni, amihez nyilván hozzájárul az is, hogy tegnap óta karácsonyi dalok szólnak minden tettem hátterében. Apró bakik persze becsúsztak az ünnepi készülődés közepette, például az új évet majd egy karosszériás felkeresésével kell kezdeni, de ezzel most tényleg nem foglalkozunk. Itthon van a kisded és barátnője, a nagy is itt lesz velünk, a szépkorú nagyszülők igazából viszonylag jó egészségben vannak még köztünk, Apa kifejezetten jó színben várja az ünnepeket, bár vele kapcsolatban amíg élek, nem felejtem el a legutóbbi ünnepi ebédet, ami az intenzív osztályon ért véget. És én is csendes elégedettséggel várom az ünnepeket, amiben nagy szerepük van a szőrös, négylábú családtagjainknak. Ugyan egyiknek sem én vagyok a Lieblingje, de azért kedvelnek, főleg, mert tőlem függ, mi kerül a tányérjukba. Az ember pedig megtanulja értékelni az apró sikereket. Halvány izgalommal élem a gyorsan múló hétköznapokat és ünnepnapokat, hiszen mindjárt itt lesz január 6. Nem, nem a karácsonyfát akarom Vízkereszt alkalmából ilyen sietősen leszedni. Alessiával indulunk megfagyni Velencébe. Ködöt akarok látni, ami miatt itt morgok minden reggel, de ott más lesz, ott maga a misztikum, maga a titokzatos Velence. 

Írtam egy összegzést az idei évről és arra a megállapításra jutottam, hogy minden negatívuma ellenére egy kifejezetten jó év volt. Szerintem valami hasonlót írtam a tavalyiról is, szóval, jó lenne, ha egy év múlva megint ezt vethetném papírra. 

De most búcsúzom, nem tartalak fel Titeket sem a készülődés közepette, hiszen közeleg... igen, már itt toporog az ajtó előtt a Karácsony!

ps. van egy ilyen csodás angyalkám is, de képtelenség róla egy normális fotót készíteni.