2015

Hamarosan itt az év utolsó napja és ilyenkor az ember óhatatlanul számvetést végez, milyen évet tudhat maga mögött. Én mindent összevetve szerencsésnek mondhatom magam. 

Annak ellenére, hogy május végén történt a családban egy egészségügyi probléma, amitől hirtelen a hajfestékem is megőszült, de szerencsére néhány hét alatt túl lettünk rajta. Az orvosok szerint a férjem már ne vegyen lottót, mert ezzel az akciójával kihúzta a lottó 5-öst. De mint mondtam túl vagyunk rajta. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Ez volt az év mélypontja, ugyanakkor – minden félelmem ellenére – megnyugtató volt a tudat, hogy erősebb volt bennem az érte való őszinte aggódás, mint a magamért való. Ez az utóbbi sem lenne oktalan, mégis őt akartam visszakapni. Nem a viszonylagos kiszolgáltatott helyzetemben való  anyagi biztonságért, amit nyújtani tud, hanem az érzelmi biztonságért, amit Ő jelent. Az együtt töltött 36 évért. 

Az év egyébként már jól indult, mivel az édesanyám tavalyi komoly műtéte után az állapota és a márciusi kontroll bizakodásra adott okot. 

Aztán barátnőkkel Velencébe utaztam. Régi vágyam vált valóra, odabent laktam a városban. Része voltam, ha csak néhány napra is. Váratlan lehetőség volt ez, nem is volt időm hitetlenkedni, hogy megint részem lehet a csodában, és már ott is voltam. Olyan élmény, ami, ha kell, hosszú időn át kitart, de az év végére kiderült, nem is kell olyan sokáig várnom az ismétlésre. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a sorstól, de boldogan készülődök az ismétlésre. 

Meglátogattuk a kisebbik fiunkat, aki évek óta egy idegen országban él, és mára úgy tűnik ott, vagy még messzebb talál majd boldogságra.  Bár az utat nyugtatókkal vészeltem át, hogy az apja iránt érzett aggodalmamat elnyomjam, a látogatás remekül sikerült, mindannyian feltöltődtünk az együtt töltött napoktól.

A nyár csodálatos volt! Az időjárás is, és a szabadságként választott hosszú hétvégék sora is.  Ebben pedig hű társunk és szemünk fénye, Colin is fontos szerepet játszott. 

Sajnos a nagyobbik fiam magánélete nem úgy alakult, ahogy azt egy szerető anyai szív reméli, de bízom benne, hogy az érzelmi gödörből megerősödve áll talpra és végre rátalál a boldogság, amit annyira megérdemelne.  

A szülők még mindig velünk vannak, bár már mindannyian igazán szép kort értek meg. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémákkal összességében irigylésre méltó kondícióban vannak köztünk. Szívfájdalmuk, hogy az unokáikat keveset láthatják, és ezen a legjobb akarattal sem tudok változtatni, miközben értem, hogy ami számomra a következő 5-10 év perspektívája, az nekik maga az örökkévalóság, amit talán meg sem érnek. Nehéz dolog ez. Egyszerre hagyni szárnyalni a fiatalokat és szeretetünkkel a földhöz kötni őket.

Ősszel pedig vettem egy mély levegőt és belevágtam egy könyves kalandba. Nem először, mint tudjuk, és nem is egészen úgy, ahogy a szívem mélyén szeretném. Mert mindenki, aki írt már valamit, amit meg akart osztani másokkal is, nemcsak a fiók mélyének szánta, abban reménykedik, hogy egy hozzáértő olvasónak megtetszik, publikálást ajánl és kisebb-nagyobb küzdelmek után ott lehet a könyve szerte az országban a polcokon, ahol a vásárlók döntik el, érdemes volt-e álmodoznia és keményen dolgoznia. Igen ám, de ezt a nagy kalandot az esetek túlnyomó többségében a szerzőnek önmagának kellene finanszíroznia. Ezt én nem tudom megtenni, így aztán az egyetlen lehetséges fórumon próbálkoztam, a Publio kiadó ingyenes könyvkiadási lehetőségén. Ez egyszerre nagy segítség, ugyanakkor olyan forma, amely tőlem mélyen idegen. Hogy az írásaimat marketing címszó alatt másokra tukmáljam, nos, ez nem az én világom. Mégis belevágtam. Néhány kötet pedig ott lapul már a könyvespolcon a Nagyok mellett. Az máris nyilvánvaló, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, de legalább senki nem dörgölheti az orrom alá, hogy nem mertem kilépni a szélesebb nyilvánosság elé. Ha az a sorsuk ezeknek az írásoknak, hogy egyszer „felfedezzék” őket, akkor úgy lesz, ha nem, hát nem. Játék. És legalább nem én bőrömre megy. 

És ha már ilyen vállalkozó szellemű voltam az év végének közeledtével, hát belevágtunk egy másik nagy kalandba is. Hűséges társunk, Colin kutyánk mellé beszereztünk egy kis havert, egy szálkás szőrű tacskófiút, Jack-et. Akiről itt most ódákat tudnék zengeni, olyan édes, aranyos, de nyugtával szeretném dicsérni a napot, úgyhogy megvárom, amíg ivarérett lesz. Colin a kezdeti tartózkodás után végül teljesen elfogadta, talán még örül is neki, hogy egy kis vidámság, változatosság költözött az amúgy magányos órái közé. 

Egészség? Vannak kisebb kellemetlenségek, kinek nincs. Talán többet kellene foglalkoznom velük, de azt sem akarom, hogy az orvosi várótermek, leletek és receptek határozzák meg az életemet. Különben is... nem tudtak mit kezdeni az állandó derékfájásommal. Most van egy kis földszintes kutyám, akihez napjában ezerszer hajolok le. A derekam meg köszöni, jól van. Mégiscsak igaz lehet, hogy a betegségek is – mint annyi más – fejben dőlnek el. 

Hát így telt el az év, és várakozástelin állok az új elé. Ha csak ilyen jó lesz 2016 is, én már elégedett leszek.