Boldog új évet kívánok!

Bizony, bizony... már itt kopogtat az ablak alatt a Szilveszter és az Új Esztendő! Kívánom, hogy senkit ne hagyjon cserben az egészség, mert ha ez rendben van, akkor bármi más megoldható. Készítettem fogadkozási listát persze, de most még véletlenül sem szerepel rajta olyasmi, mint fogyókúra. Viszont az egészség jegyében az első helyen áll a "mindennap megiszom egy liter vizet". Nem, nem kettőt... ismerem magam, reménytelen ügyekbe nem megyek bele, de szerintem a szervezetem hálás lesz azért az egy literért is. Mint ahogy jobban oda fogok figyelni arra is, hogy legalább lefekvés előtt mindennap bekrémezzem az arcomat. Így ... izé... negyven meg egy kicsi felett egy nőnek erre már tényleg oda kellene figyelnie. Én nem tettem, a Mariana-árok pedig ott ékeskedik a szemem sarkában (meg máshol).
Nemcsak a kezem ügyébe helyezem az angol könyveket, hanem ki is nyitom őket, lapozgatom, olvasgatom, barátkozunk. Nem ígérem, hogy intenzív nyelvtanfolyamra járok majd, de mindenképpen rendszeresen foglalkozni fogok vele. Mert muszáj!
Legkésőbb augusztusig megírom azt a mese-könyvet, aminek az ötlete mostanában pattant ki a fejemből. Érdekes erőpróba lesz.
Vannak persze a háztartással kapcsolatban is mindenféle fogadalmaim, ezek többsége a további "lomtalanításra" vonatkozik. Ennyi évesen az ember akaratlanul is elgondolkodik rajta, mennyi minden gyűlt fel az évek során felesleges kacatként, itt az ideje megszabadulni tőlük. Akár a Bolhán is ... az az idén is jó mulatság volt, tél vége felé, kora tavasszal újra fogom kezdeni.
Hát, ilyesmik járnak a fejemben az utolsó napok, órák során. Tervek - többségében munkák, remények - családdal, egészséggel  és  szabadidővel kapcsolatban. Félelmek nem! Mert még megidézni sem vagyok hajlandó őket, nehogy a végén engedjenek a "hívásnak".

Na, de nem is szaporítom a szót. Lassan elbúcsúzom az óévtől és Tőletek, és köszöntöm az új évet. Nem ígérem, hogy jövőre Veletek ugyanitt, mert most úgy érzem, ennek a blognak ennyi volt az élete.
Boldog Új Esztendőt Mindenkinek!
Golden

2015

Hamarosan itt az év utolsó napja és ilyenkor az ember óhatatlanul számvetést végez, milyen évet tudhat maga mögött. Én mindent összevetve szerencsésnek mondhatom magam. 

Annak ellenére, hogy május végén történt a családban egy egészségügyi probléma, amitől hirtelen a hajfestékem is megőszült, de szerencsére néhány hét alatt túl lettünk rajta. Az orvosok szerint a férjem már ne vegyen lottót, mert ezzel az akciójával kihúzta a lottó 5-öst. De mint mondtam túl vagyunk rajta. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Ez volt az év mélypontja, ugyanakkor – minden félelmem ellenére – megnyugtató volt a tudat, hogy erősebb volt bennem az érte való őszinte aggódás, mint a magamért való. Ez az utóbbi sem lenne oktalan, mégis őt akartam visszakapni. Nem a viszonylagos kiszolgáltatott helyzetemben való  anyagi biztonságért, amit nyújtani tud, hanem az érzelmi biztonságért, amit Ő jelent. Az együtt töltött 36 évért. 

Az év egyébként már jól indult, mivel az édesanyám tavalyi komoly műtéte után az állapota és a márciusi kontroll bizakodásra adott okot. 

Aztán barátnőkkel Velencébe utaztam. Régi vágyam vált valóra, odabent laktam a városban. Része voltam, ha csak néhány napra is. Váratlan lehetőség volt ez, nem is volt időm hitetlenkedni, hogy megint részem lehet a csodában, és már ott is voltam. Olyan élmény, ami, ha kell, hosszú időn át kitart, de az év végére kiderült, nem is kell olyan sokáig várnom az ismétlésre. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a sorstól, de boldogan készülődök az ismétlésre. 

Meglátogattuk a kisebbik fiunkat, aki évek óta egy idegen országban él, és mára úgy tűnik ott, vagy még messzebb talál majd boldogságra.  Bár az utat nyugtatókkal vészeltem át, hogy az apja iránt érzett aggodalmamat elnyomjam, a látogatás remekül sikerült, mindannyian feltöltődtünk az együtt töltött napoktól.

A nyár csodálatos volt! Az időjárás is, és a szabadságként választott hosszú hétvégék sora is.  Ebben pedig hű társunk és szemünk fénye, Colin is fontos szerepet játszott. 

Sajnos a nagyobbik fiam magánélete nem úgy alakult, ahogy azt egy szerető anyai szív reméli, de bízom benne, hogy az érzelmi gödörből megerősödve áll talpra és végre rátalál a boldogság, amit annyira megérdemelne.  

A szülők még mindig velünk vannak, bár már mindannyian igazán szép kort értek meg. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémákkal összességében irigylésre méltó kondícióban vannak köztünk. Szívfájdalmuk, hogy az unokáikat keveset láthatják, és ezen a legjobb akarattal sem tudok változtatni, miközben értem, hogy ami számomra a következő 5-10 év perspektívája, az nekik maga az örökkévalóság, amit talán meg sem érnek. Nehéz dolog ez. Egyszerre hagyni szárnyalni a fiatalokat és szeretetünkkel a földhöz kötni őket.

Ősszel pedig vettem egy mély levegőt és belevágtam egy könyves kalandba. Nem először, mint tudjuk, és nem is egészen úgy, ahogy a szívem mélyén szeretném. Mert mindenki, aki írt már valamit, amit meg akart osztani másokkal is, nemcsak a fiók mélyének szánta, abban reménykedik, hogy egy hozzáértő olvasónak megtetszik, publikálást ajánl és kisebb-nagyobb küzdelmek után ott lehet a könyve szerte az országban a polcokon, ahol a vásárlók döntik el, érdemes volt-e álmodoznia és keményen dolgoznia. Igen ám, de ezt a nagy kalandot az esetek túlnyomó többségében a szerzőnek önmagának kellene finanszíroznia. Ezt én nem tudom megtenni, így aztán az egyetlen lehetséges fórumon próbálkoztam, a Publio kiadó ingyenes könyvkiadási lehetőségén. Ez egyszerre nagy segítség, ugyanakkor olyan forma, amely tőlem mélyen idegen. Hogy az írásaimat marketing címszó alatt másokra tukmáljam, nos, ez nem az én világom. Mégis belevágtam. Néhány kötet pedig ott lapul már a könyvespolcon a Nagyok mellett. Az máris nyilvánvaló, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, de legalább senki nem dörgölheti az orrom alá, hogy nem mertem kilépni a szélesebb nyilvánosság elé. Ha az a sorsuk ezeknek az írásoknak, hogy egyszer „felfedezzék” őket, akkor úgy lesz, ha nem, hát nem. Játék. És legalább nem én bőrömre megy. 

És ha már ilyen vállalkozó szellemű voltam az év végének közeledtével, hát belevágtunk egy másik nagy kalandba is. Hűséges társunk, Colin kutyánk mellé beszereztünk egy kis havert, egy szálkás szőrű tacskófiút, Jack-et. Akiről itt most ódákat tudnék zengeni, olyan édes, aranyos, de nyugtával szeretném dicsérni a napot, úgyhogy megvárom, amíg ivarérett lesz. Colin a kezdeti tartózkodás után végül teljesen elfogadta, talán még örül is neki, hogy egy kis vidámság, változatosság költözött az amúgy magányos órái közé. 

Egészség? Vannak kisebb kellemetlenségek, kinek nincs. Talán többet kellene foglalkoznom velük, de azt sem akarom, hogy az orvosi várótermek, leletek és receptek határozzák meg az életemet. Különben is... nem tudtak mit kezdeni az állandó derékfájásommal. Most van egy kis földszintes kutyám, akihez napjában ezerszer hajolok le. A derekam meg köszöni, jól van. Mégiscsak igaz lehet, hogy a betegségek is – mint annyi más – fejben dőlnek el. 

Hát így telt el az év, és várakozástelin állok az új elé. Ha csak ilyen jó lesz 2016 is, én már elégedett leszek.

Boldog Karácsonyt!

Közeleg...

Közeleg, sőt, már itt toporog az ajtó előtt. Igen, a Karácsonyról van szó. Két napja az Orczakönyv beiglis tepsikkel van tele, hogy a hozzám hasonló bénuskákat kiverje a zideg, hogy egy ilyen egyszerűen nagyszerű dolgot sem képesek összehozni. Úgyhogy felszívtam magam. Tegnap megsütöttem a mézest, ami finom, bár egészen más, mint Alessiáé, a fene se tudja, miért. De apa rájár, úgyhogy ennyi nekem elég is. Szóval, beiglit nem sütök. Soha nem is sütöttem, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogok. Bár, valahol egyszer azt olvastam, Soha ne mondd, hogy soha! Anyósom süti, aki egyrészt egész jól csinálja, másrészt amióta egyszer elcserélte a mi rúdjainkat valaki máséval, megtanulta, hogy a menye nem eszi a mazsolát. Akartam sütni egy diótortát, ami nálunk a karácsonyi hagyományok része volt megboldogult gyerekkoromban, de aztán belegondoltam, hogy a családtagok egy része a cukorral, a többiek a kilókkal harcolnak, úgyhogy sok értelme nem lenne, max. én lennék januárra 90 kiló. Igazából nem is értem, mire fel ez a nagy felhajtás, mert halászlevet is rendszeresen eszünk, sült halat is, kacsamellet is. Most aztán ott lesz az asztalon megint az ünnepek alatt, és őszintén szólva már látom magam előtt, ahogy mindenki csak csipeget. Egy ideje már senki nem fal a családban, nem tunkol és törölgeti a tányérját; és nem azért, mert elfelejtettem főzni. Sőt, szerintem, az ízekkel egyre ügyesebben bánok. Egyszerűen csak abba a korba értünk, hogy a kevesebb is eltölt. Lehet ezt szépíteni, bár sok értelme nem lenne. Ami nem változik, hogy megint ott van a fa alatt a habkarika (igaz, most Apa lepett meg vele, én kemény voltam, mint a vídia és ellenálltam neki a boltban), amit már fel sem lógatok a fára, úgyis rájárnék folyamatosan. Minek idő előtt leamortizálni azt a szép fát, nem? A fát, amit már ma beállítottam a szobába - aklimatizálódni. Aztán ha már ott állt, akkor fel is díszítettem. De... az égősort csak annyi időre dugtam a konnektorba, amíg kiderült, hogy világít majd a nagy napon. Szóval, a gyertyagyújtást még nem lőttem le :) Aztán feldíszítettem az asztalt is. Kár, hogy majd a kényelmes evés-ivás miatt le is kell szedi a dundi kis aranycsillagokat, gyertyákat, mielőtt valamelyik nagyszülő meggyújtja fölöttük a ruhája ujját. 

Na, ezzel a sok locsogással csak oda akartam kilyukadni, hogy kezdek ünnepi hangulatba kerülni, amihez nyilván hozzájárul az is, hogy tegnap óta karácsonyi dalok szólnak minden tettem hátterében. Apró bakik persze becsúsztak az ünnepi készülődés közepette, például az új évet majd egy karosszériás felkeresésével kell kezdeni, de ezzel most tényleg nem foglalkozunk. Itthon van a kisded és barátnője, a nagy is itt lesz velünk, a szépkorú nagyszülők igazából viszonylag jó egészségben vannak még köztünk, Apa kifejezetten jó színben várja az ünnepeket, bár vele kapcsolatban amíg élek, nem felejtem el a legutóbbi ünnepi ebédet, ami az intenzív osztályon ért véget. És én is csendes elégedettséggel várom az ünnepeket, amiben nagy szerepük van a szőrös, négylábú családtagjainknak. Ugyan egyiknek sem én vagyok a Lieblingje, de azért kedvelnek, főleg, mert tőlem függ, mi kerül a tányérjukba. Az ember pedig megtanulja értékelni az apró sikereket. Halvány izgalommal élem a gyorsan múló hétköznapokat és ünnepnapokat, hiszen mindjárt itt lesz január 6. Nem, nem a karácsonyfát akarom Vízkereszt alkalmából ilyen sietősen leszedni. Alessiával indulunk megfagyni Velencébe. Ködöt akarok látni, ami miatt itt morgok minden reggel, de ott más lesz, ott maga a misztikum, maga a titokzatos Velence. 

Írtam egy összegzést az idei évről és arra a megállapításra jutottam, hogy minden negatívuma ellenére egy kifejezetten jó év volt. Szerintem valami hasonlót írtam a tavalyiról is, szóval, jó lenne, ha egy év múlva megint ezt vethetném papírra. 

De most búcsúzom, nem tartalak fel Titeket sem a készülődés közepette, hiszen közeleg... igen, már itt toporog az ajtó előtt a Karácsony!

ps. van egy ilyen csodás angyalkám is, de képtelenség róla egy normális fotót készíteni. 

Merry Xmas!

A mai nap annyira tré volt, hogy inkább nem is részletezem, mert akkor újra kéne élni minden idegbajos pillanatot. Maradjunk annyiban, hogy ez pontosan az a nap volt, amikor kár volt felkelni. Én ezt megmondtam volna előre, de egyrészt senkit nem érdekelt a nyavalygásom, másrészt attól se lett volna jobb. Kicsit amúgy is dünnyögős vagyok, mert az időben megrendelt könyveim  nem érkeznek meg, senki nem tud semmit,  a karácsony meg feltartóztathatatlanul közeleg. Oké, az utolsó napon még beballaghatok egy könyvüzletbe és megvehetem őket, de baffa meg, éppen azért rendeltem neten, mert ezt el akartam kerülni. Másrészt így a fene nagy 15 %-os kedvezményről is lemaradok, de ez a kisebbik baj. Szóval a fene nagy ünnepi készülődésben a kedvem a béka sejhaja alatt, amire ez az ótvar időjárás már csak rátesz egy lapáttal. AZT ÍGÉRTÉK, HOGY FEHÉR KARÁCSONY LESZ! Üzenem az illetőnek, hogy olyan meleg van, hogy az összes virágosnál nem kaptam Mikulásvirágot, csak tavaszi cserepeseket és tulipánt. 

Szóval, tele a nemlétezőm! Hogy ezen a búskomor helyzeten valamit javítsak, legalábbis megpróbáljak kikecmeregni belőle, úgy döntöttem, valami kedveset kívánok mindenkinek, aki még erre jár. Nincsenek olyan sokan, szóval ők éppen ezért még megbecsültebb látogatók. A középiskolában sosem kedveltem különösebben Ady Endrét, de szerintem ebben a magyar tanáraim voltak a ludasak, akik viszont igen... és egy diáknak kötelező utálni azt, akit a tanár kedvel, ennyi. Szóval... Ady mégiscsak tudott valamit... és néha igen szívhez szólót írt, vagy csak én öregedtem bölcsültem hozzá:

Nem volna más vallás, 

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent 

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege 

Ha valóra válna, 

Igazi boldogság

Szállna a világra. 

Meghitt, boldog ünnepeket kívánok mindenkinek!

Már a Bookline, Libri és E-mag oldalain is elérhetőek!

e-book!

El sem hiszem...

Fura dolog ez a könyves próbálkozás. Fogalmam sincs, hogy működnek a kiadónál a dolgok, de valahol jó érzés, hogy a könyveim sorban felkerülnek a TOP 10-es listára. Eddig 3-ból 3. A 4. most indult az útjára, remélem, az is sikeres lesz, annál is inkább, mert az egyik kedvencem.

Mert a dolgok sosem mennek simán...

Hát, nem vagyok boldog. Letelt a két hét, Jacknek kiszedték a varratait, végre magunk mögött hagyhatjuk az állandó sasolást, hogy ne foglalkozzon a sebhelyével, erre egy nap múlva hatalmas dudor nőtt a pociján. Szerintem átszakadt a hasfala, lehet újra műteni azt a nyomorult sérvet. Fogalmam sincs, mi a baj, de persze ilyenkor az ember leginkább önmagát hibáztatja. Talán hozzá sem kellett volna nyúlni... Talán nem lett volna szabad hagyni, hogy játsszon Colinnal... (Mondjuk fogalmam sincs, ezt hogy akadályoztam volna meg.) Talán... a legértelmetlenebb gondolatok, tudom én is. A baj megtörtént, mindegy már miért, foglalkozni kell vele, megoldani, reménykedni. Most már, hogy időpont is van a dokihoz, kicsit nyugodtabb vagyok, bár az elmúlt éjszakát nem kívánom az ellenségemnek sem. Hihetetlen mennyire lehet kötődni ehhez a kis vakarcshoz, aki csak egy hónapja az életünk része. Mennyire lehet érte aggódni. Az időzítés pedig parádés, mit mondjak. Persze, a baj sosem jön jókor, de most közeleg a karácsony, én is végre elszántam magam, hogy dokihoz megyek, erre most megint minden háttérbe szorul a kis szaros miatt. 10-re a dokinál leszünk (és ezt csak itt írom le, mint legbelső gondolatot, hogy szerintem most kivételesen ő sem volt a csúcson, amikor megműtötte... de persze ez is csak egy rossz beidegződés, hogy mindenképpen kell valaki, akin a történteket le lehet verni), minden más úgyis a vizsgálattól függ. Kivételesen megkíméllek titeket a látványtól (mert persze fotó készült a dudorról is), szegény Alessia úgysem úszta meg, de este muszáj volt valakinek elsírnom a keserűségem. Helyette legyen itt egy helyeske fotó a srácról, ahogy dudor ide vagy oda, de elmélyülten játszott a játékoskosárban, amit rendszeresen felborít, aztán beleköltözik. Azért drukkoljatok! Ránk fér!

Mikulás napján

Holnap szerintem nem nagyon leszek gép közelében. Egyrészt családi ebéd lesz, amivel lesz dolgom elég. Másrészt... december 6. öt évvel ezelőtt egy igen szomorú nap volt, el kellett engednünk Morgant, akit már csak a szíve tartott köztünk, de a teste egyre inkább feladta. Úgyhogy az emlékezés fotója mellett álljon itt egy kis elő-vidámkodás az utódokkal. Legyen szép napotok! (És ma este ne felejtsétek el kipucolva az ablakba tenni a csizmátokat ;)

Találós kérdés...

Addig nem hagyta békén a haverját, amíg az el nem fogadta. Sőt, ma már lassan úgy néz ki, hogy direkt ő akarta, hogy legyen egy kis bosszantó, de vicces társa. Eszik, mint a gép és a gyomra, mint a vas. Bármit jó étvággyal bekebelez és utána valósággal kiröhög, hogy én tejes bébitáppal vártam... amikor van itt HÚS is. Étvágya, akár egy kubikusé. Életeleme a játék... meg hogy szeressék. Tudja, hogy az esti csengőszó apát jelenti és rajongva fut a családfő elé, mintha nem hallotta volna éppen eleget, hogy én akartam még egy kutyát. Nobel-díjas ésszel közlekedik póráz nélkül az utcán és a parkban. Pedig még csak három hónapos. És teljesen eszetlenül itthon a lakásban. Képes fél napig szobatisztán várni, hogy hazajöjjek, hogy aztán a kertből feljőve elhelyezzen egy decens kis hurkát a szőnyeg szélén. (legutóbb apa íróasztala mellett, a szék alatt - ez utóbbi szerintem kritika volt) Vacsora után - és általában minden evés után - hihetetlen energiával veti magát játékba, hogy aztán jó fél óra elteltével elájuljon. Szinte már az egész éjszakát átalussza, és még véletlenül sem az ágy mellett található párnáján ... lehet találgatni, hogy akkor hol. Igen, az ágyban. Néha a fejünkön, szó szerint. Bújik mindenkihez. Leginkább Colinhoz, mert ő olyan jó szőrös; de néha az arcomhoz nyomja a kis buksiját és egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhan, mert ott van neki a biztonság. Imádja, hogy liftet játszom neki a lépcsőházban, hogy kicipelem a parkba és neki már csak bandázni kell a haverokkal. És ha úgy adódik, visszadugom a pulcsim alá, mert neki már talajmenti fagy van. Kíváncsi és lelkes felfedező, de elég jól reagál máris a tiltásokra. Nem azt mondom, hogy nem is próbálkozik, de előbb-utóbb tudomásul veszi, ha nemet mondtak neki. Lebeszélhetetlenül vadászik a papucsomra. Colin minden plüssével képes egyszerre játszani és úgy eltűnni köztük, hogy rendcsinálás közben majdnem őt is bedobtam a játékos kosárba. Mindig és mindenhol Colin árnyéka, ő az etalon, amivel játszik, az neki is kell, amit eszik, azt ő is megkóstolja, ha Colin ugat, akkor menekül a biztonságot adó bejárati ajtóhoz, mert egész biztosan nem véletlenül "fújt" riadót. Ha Colin marad, ő is marad, ha Colin elindul, nincs az az Isten, hogy ő ott maradjon. Néha füllobogtatva rohan, ha hívom, máskor úgy tesz, mintha fogalma sem lenne róla, ki a fene lehet az a Jack, akinek kiabálnak. Soha nem lesz olyan édes, simulékony, engedelmes jófiú, mint Colin, de már most érződik, hogy a maga tacskós rosszaságával is imádni való lesz. Óriási színész, bohóc, most még kölyök bájjal. Néhány hónap múlva nyilván maga az Antikrisztus. Szerintetek kiről írtam ezeket a sorokat?