2015. máj. 28.

Vagyok...



Tegnap egy negyed torta volt a vacsorám. Nincs lelkiismeret-furdalásom mégse. Az elmúlt napok után ennyi igazán kijár. Ez a torta is ott maradt hétfő délben az asztalon, a félbeszakadt ünneplésen, olyan magányosan, ahogyan én is éreztem magam azóta. Tegnap kora este a gyerekkel közösen megettünk egy-egy szeletet, hogy jelképesen bepótoljuk a szülinapi tortaevést.  Nem igazán sikerült kettesben.  Úgyhogy a többit összecsomagoltam neki (végül is az övé :) ), hogy a barátjával, aki este felugrott hozzá, hogy dolgozzanak a legújabb számukon, elcsócsálják. És nagyon örülök, hogy olyan ajándékot kapott tőle, ami igazán szívből jött, meglepetés is volt, és láthatóan nagy örömet szerzett neki. Az élet nagy adománya, hogy ebben a borús időszakban végre valaminek örülni tud. 
De ne legyek igazságtalan, én is tudtam tegnap végre mosolyogni, mert amikor elköszöntem Tőle a kórházi ágy mellett, végre úgy csillogott a szeme, mint régen.