Piacozás...

Piacozni jó!
Minden családban szép lassan gyűlni kezdenek a lomok, a "jó lesz ez még valamire" dolgok. Szerencsésebb esetben van egy padlás, sufni, ahol ezek szépen megbújnak, hogy majd évtizedek múltán az unokák jót turkáljanak köztük. Ölni tudnék egy ilyen padlásért, de sajnos az én nagyszüleim jóval racionálisabbak voltak. Amire nem volt szükségük, azt kidobták, elajándékozták.

Nem tudom kitől örököltem, de én kifejezetten gyűjtögető típus voltam. Az ésszerűség határain is túl. Mert ugyan tényleg tündéri-édes fodros galléros kisinge volt a fiaimnak néhány hetes korukban, de miért is gondolom azt, hogy majd az unokámra is ráadhatom valaha. És persze ott vannak a Portofino kertésznadrágocskák, amiket drágábban vettem, mint a saját farmeremet. Nnna, ezek a dolgok még mindig nem értek meg a lomtalanításra, csak azt példázzák, hogy a hülyeségig tudok ragaszkodni megunt, kinőtt (egyszer talán belefogyok) dolgokhoz.
De...
elöljáróban csak annyit, hogy mindig is imádtam a bolhapiacok világát. Az ilyen gyűjtögető hol máshol tudna mesediákat, szépen metszett üvegkancsót, jópofa kerámia tálat beszerezni? Amikor Budaörsön megnyílt a "zsibi", nem kellett sok barátnői rábeszélés, hogy elcsábuljak. Közel is van, a méretes asztalt is olcsón számítják, tényleg kifejezetten kulturált hely. Ha az időjárás nem kegyes, még meg sem ázunk a tető alatt. Igaz, akkor a vevők sem jönnek. Na, akkor örüljünk annak, hogy a szikrázó napsütésben véd a nap sugaraitól a narancsszín tető.
Az az igazság, hogy ahogy az évek mennek előre, kezdtem belátni, hogy a sufnira egyre nehezebb rácsukni az ajtót, a lakás térfogata is véges, szóval igenis, vannak olyan darabok, amikre ki tudom mondani, hogy "jó volt veled mostanáig, de sajnos menned kell". Legyünk őszinték, amiket az ember legalább két éve nem vett a kezébe, ott mennyi a valószínűsége, hogy valaha még megteszi? Jó, volt olyan is, hogy tíz év után költözött vissza valami a sufniból a lakásba, de azért ez nem jellemző.

Szóval, piacozok. Nem rendszeresen, talán összesen négyszer voltam eddig, de minden alkalommal valami furcsa, izgalmas, remek érzéssel. Hozzáteszem, ezen nem lehet meggazdagodni, én legalábbis tuti nem tudok. Fillérekért adom, amit kiviszek, mert szabadulni szeretnék tőlük, de jó mulatság. És persze bosszúság is, amikor a 100 forintért kínált márkás pólókat negyed óráig méregeti valaki, hogy lehet, hogy nagy lesz, kicsi lesz, és végül visszateszi a dobozba ... könyörgöm ennyiért még porrongyot sem kap. Piacon persze alkudni is kell, de azért van az az ár, ami alá már hová???

Ma pedig társaságom is volt. Colin ott heverészett mellettem egész délelőtt a csomagtartóban. Azt hiszem, jobb boltot csináltam volna, ha pénzt kérek a simogatásért, mindenesetre többen érdeklődtek (viccesen), hogy ő is eladó-e, mint ahányan megkérdezték, hogy mibe kerül a két kis szőnyeg, amitől rettentően szerettem volna megválni, végül a nyakamon maradt. A kutya is, de hát ő családtag, úgyhogy annak örülünk.

Colin egyébként tényleg nem sok vizet zavart. Eleinte furcsa volt neki, hogy arra kértem, maradjon a helyén, de idővel belátta, hogy neki ott tényleg jobb. Bár, a látogatók előbb-utóbb ott is felfedezték, akkor aztán jött a "megsimogathatjuk?" kérdés. Többnyire olyankor, amikor már simogatták is ezerrel. Én meg nem győztem a lelkes ebet visszaparancsolni a helyére, mert az ilyen játékos kedvű emberekkel szívesen felcserélte volna a harcászati álláspontját egy kis riszálásra.  Ráadásul egy golden, az állandó farokcsóválásával veszélyforrás a gondosan kipakolt portékák között. Velem szemben egy fiatal nő árult mindenféle használt gyerekjátékokat, plüssöket is... képzelhetitek, ha Colin szabadon jár-kel, egy idő után az összes plüsst behordta volna a csomagtartóba.(Amikor összepakoltam, a szőrös kapott is egy kissé elnyűtt vörös macskát - nem élőt ofkorsz - amiért olyan jó "gyerek" volt egész délelőtt. Pillanatnyilag most ez a kedvenc, mint mindig az új játék.

Délelőttönként egyébként otthon is csak heverészik, alszik, így igazából nem volt ez akkora áldozat tőle most sem. Sőt, még fárasztóbb volt, hiszen itt azért folyamatosan zajlott körülötte az élet, és éberen vagy szundizás közben folyamatosan csekkolnia kellett, hogy a gazdi még megvan-e ebben a jövés-menésben. Mivel nem ugatós, ez sem volt probléma. Az elmúlt napokban amúgy is megkeveredett a jól megszokott menetrend az életében, apa-gazdi is hiányzik neki, úgyhogy direkt jó volt, hogy ott lehetett szorosan hozzám bújva az idő legnagyobb részében.

Na, hát így ... mondjuk a képek leginkább őkelméről szólnak, de higgyétek el, piacozni jó! De egy kutya-gyereknek hazaérni még jobb :)