KEHÜ

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok mindenkinek, aki még ide-idenéz, reménykedve benne, hogy egyszer még kedvet kapok az olvasgatáson túl az írogatásra is... itt...

Romantikusabb lelkületűeknek, akik olvasgatnak ilyen írásokat, megsúgom, most ilyesmiben "utazom" a lassukeringo.blogspot.com - on. Ha érdekel, gyere, merthogy a puding próbája is az evés! XD

Mostanában...

Hát, mozgalmas volt az év kezdete mindenféle tekintetben... de ami miatt igazából ebbe az írásba kezdtem, hogy hosszúnak tűnik ez a tél nagyon, és a március 15-én mindent betemető hó már nekem, a megszállott hóimádónak sem esett jól.
Tíz nappal korábban Londonban napoztam a kellemes tavaszi napsütésben, most meg újra magamra rántottam a ruhásszekrényt és egy-egy parkbeli kutyázás után elgondolkodtam rajta, hogy lenne létjogosultsága egy nagy bögre forraltbornak. Március idusán!
Itthon a kényelmes melegben,  vagy a széltől letakarított járdán szaporázva a lépteimet a kellemetlenül szembe fújó szélben, azt hittem, hogy ez már tényleg mindennek a teteje.
Aztán bekapcsoltam a tv-t és összeszorult szívvel hallgattam a fáradt, fázó, fásult embereket, akik a hó fogságában töltöttek órákat a csodában, embertársaik segítőkészségében bízva. Elképzelhetetlen volt a  szituáció, mint ahogy az is, a napi hírek "fényében", hogy a segítség meg is érkezik. Nem a hatóságoktól, hanem magánemberektől, gonosz módon "megtréfált" lánglovagok személyében, akik erejüket megfeszítve igyekeztek biztonságba juttatni az úton rekedteket.
Szerencsém volt, hogy nem kellett átélnem ezt a kétes értékű kalandot, de meghatott az az egymásra figyelés, ami ha másban nem, akkor facebookos üzenetek formájában is megjelent. Egy hálás köszönet itt a várakozókhoz eljuttatott forró tea miatt, ott egy felhívás, hogy menedéket keressenek egy érzékeny rakománynak. Mostanában divat szídni az internetet, bár nem ő tehet róla, ha az emberek nem úgy és nem arra használják, ami a tényleges szerepe lehetne. De most megérezhettük mindannyian, hogy milyen jó, hogy van. Hogy a család híreket kaphat, hogy a segítség útmutatást... szép volt, megható az összefogás. Végre valami igazán emberi, amitől elszoktunk mostanában!
Tudom, hogy ez valószínűleg nem jut el a címzettekhez, de egyszerűen muszáj nekem is itt, ezen az alig néhányak számára ismert fórumon megköszönnöm, hogy minden korábbi riasztó példa ellenére, nem halt ki még az emberség belőlünk. Ettől valahogy jobban indultak a napok mostanában.

Apró titkok a konyhából

Hát, valljuk be, ennek a blognak a gasztronómia nem jellemző posztja, de ma... ma olyat trükköztem...
Alapvetés, hogy szeretjük a halászlét. A jót, a még jobbat és persze a legjobbat. Most kövezzetek meg, de a mirelit sűrítményest is lehet jól megcsinálni, kipróbáltuk és ha az emberen erőt vesz a lustaság és nem akar passzírozni, akkor igenis jó halászlét lehet csinálni az alap segítségével, és főleg gyorsan.
Úgyhogy a mélyhűtőben mindig lapul 1-2 dobozkányi. Halat venni viszont többnyire bonyolult, mert nem esik útba az üzlet, ahol kapok, úgyhogy mostantól trükközni fogok, mert kipróbáltam valamit és működött... hehe, még mindig nem mondtam egy szót sem a lényegről, pedig már hány sort kalapáltam ide.
Az egész Londonnal kezdődött... meg a fish and chips-szel, ami ízlett. És a férjem most újra megkívánta, mert a közértben ráfókuszált az "alaszkai tőkehalfilé" feliratú csomagra, és a fenti csemege köztudottan ebből készül. Köztünk legyen szólva, én utálom ezt a nyavalyást, mert ahányszor próbálkoztam, mindig fröcskölt, mindig letapadt, a maradékot többnyire kanállal kellett volna megenni, de ma...
-egyrészt túlsiklottam a problémán, hogy a párizsi bundában sült hal megint le fog ragadni, ezzel nincs mit csinálni, a kinti minőséget én akkor sem fogom hozni, ha újraszületek;
-másrészt túlsiklottam a problémán, hogy ma megint büdös lesz a lakás éjszakára és fél órát suvickolhatom a tűzhelyet és környékét a spriccelősen sülő hal miatt;
-harmadrészt feldaraboltam az egyik halszeletet, és a többiekről levágtam kisebb darabokat, aztán ezeket a falatokat beledobáltam a forrásban lévő halászlébe, kis fűszerezés és az eredmény hamisítatlan harcsa-halászlé lett XDDD Tekintve a harcsa aranyárát és a jóval kedvezőbb tőkehal-árakat, félek, nem csak én találtam fel a spanyolviaszt, de legkésőbb most megosztottam az écát.

London 5.nap / szerda /hazautazunk

Korán kelünk, mindenkiben ott mocorog az utazás miatt újraéledő kis izgalom. Lehúzom az ágyneműt, a gyerekkel együtt felhúzzuk az újat, pakolászunk, üldögélünk, kicsit ölelgetjük egymást. Reggelizünk, beszélgetünk és délelőtt ide vagy oda, de elfogy a tegnap esti pezsgő maradéka. Megállapítjuk, hogy a gyerek kedvenc színe lett a szürke (az ő akárhány árnyalatában), s nekem eszembe jut, hogy csak nem azért, mert a várost többnyire belengő borús időjárás következtében alakult ez így? De a szürkéskék szeméhez egyébként határozottan jól áll. Aztán az órára nézünk és meglepve állapítjuk meg, hogy idő van, lassan elsétálhatunk a buszhoz. 

A busz már beérkezett, búcsúzkodunk, mindenki egy kicsit zavart, mert mit lehet mondani, amikor legszívesebben vinnénk magunkkal haza, de közben tudjuk, hogy ott van jó helyen. Tudja ezt ő is, de máris hiányzunk neki, még a fülembe súgja, hogy így még betegnek is jobb volt lenni. Felszállunk, mielőtt valamelyikünk elbőgi magát. 

Az út a reptérre most valahogy hosszabbnak tűnik, mint idefelé jövet, de végre kint vagyunk, becsekkolunk, aztán eszünk pár falatot, majd nyílik a kapu és mi is beállunk a sorba. Kicsit szervezetlenebbnek tűnik a dolog, mint odahaza, de azért lassan elérkezik a pillanat, hogy elsétálhatunk a gépig és elfoglaljuk a helyünket. Rövidesen a gép hangtalanul tolatni kezd, miközben a stewardessek bemutatják a biztonsági tudnivalókat. Mire befejezik, a gép a kifutópályára állt és feldübörögnek a motorok, meglódul a vasmadár, aztán pár pillanat és máris a levegőbe emelkedünk. A parányi ablakon keresztül veszem videóra, hogy itthon a nagyszülők is átélhessék ezt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést. 

Aztán csak suhanunk a felhők felett és én próbálom összefoglalni magamban az elmúlt napokat.

London továbbra is a rendezett káoszt jelenti számomra. Mindenki hamisítatlan angol hidegvérrel éli a mindennapokat, de én még ma sem értem, hogy csinálják, hogy a piros lámpáknak fittyet hányva is nyugodtan, biztonságosan közlekednek, az autósok előzékenyek; ha egy gyalogos eléjük lép, nem szállnak ki, nem ordítanak ki az ablakon, hanem a fékre lépnek és legfeljebb megtörlik a homlokukat. A millió busz, amelyek a kiírás szerint addig mennek, de közben itt már kirak mindenkit, mert ma csak eddig. 

A mindent kártyával megoldó rendszerek, amikben követni sem tudom, vajon mire lesz még elég a Oyster kártyámon lévő összeg… nem szívlelem ezt a bizonytalanságot, de a gyerek szerint könnyen megszokható, és valószínűleg a közlekedési vállalatnak is így éri meg. A bérelhető biciglik, amikre most nem tudtak rábeszélni, de tudom, ha egyszer még visszajöhetek, biztosan ki fogom próbálni azt is, mert akkor már nem feltétlenül tekergetem a fejem mindenfelé. A legkevésbé a jobbra figyeléssel volt gondom. Egyrészt a gyengébbek kedvéért a zebra előtt ott a felfestés, melyik irányból várd a lóerőket, másrészt elég hamar automatikussá válik. Csak aztán otthon ne csapjon el senki az első napon, amikor nem a megfelelő irányba leselkedek.  

A hihetetlen nyugalom, amit a parkok biztosítanak az itt élőknek, legyenek akár őslakosok, akár néhány napig itt kóborlók. Erről aztán eszembe jut az is, hogy mennyi mindenre nem volt idő:

Mert eljutni a Regents parkba, a 101 kiskutya történetének helyszínére, ez is felkerül a listára. Mint ahogy a Wembley, Wimbledon és rengeteg hely itt a városon belül, múzeumok, sőt színház. Igen, egy színházi előadás mindenképpen, akkor is, ha egyetlen szavát sem értem, de látni Helen Mirrent vagy Rowan Atkinsont, esetleg Rupert Everettet vagy Judy Denchet élőben, a világot jelentő deszkákon… erre mindennél jobban vágyom. 

Rob hiányzott. Azt hittem, lépten-nyomon beleütközöm majd, de hát ilyen az én szerencsém, már éppen hetek, sőt hónapok óta önkéntes száműzetésben van Ausztráliában, a Rover forgatásán, így aztán a pletykalapok sem igen foglalkoznak vele, hiszen alig szivárog ki valami kis apró információ vagy kép a forgatásról. (A sors szeszélye, hogy itthon tudom meg, hogy éppen március 5-én új forgatási képek kerültek elő – ezuton is kösz a szülinapi ajándékot, Rob!)Szóval, az ajándék boltocskákban sem lelem fel sem naptáron, sem pólón, sem hűtőmágnesen… eltűnt, bár lehet, ő ennek örül a legjobban. Egyszer azt nyilatkozta, hogy Londonban az a jó, hogy itt még ő is el tud tűnni, elvegyülni. Tekintve, hogy állandóan a fejébe húzza azt a nyomorult gyerekcsináló sapkát vagy a cap-jét, hát most tuti szemet szúrt volna a tömegben, mert mindenki más hajadonfőtt közlekedett a tavaszi napsütésben. 

Kedden délután, amíg a gyerekre vártunk, egyébként az internetezésre is alkalmas tévén Robos videókat nézegethettem, hátha beindítja fizikailag és agyilag is lefáradt ihletemet; és még a párom is megjegyzi (aki mellesleg hihetetlen toleranciával kezeli megkésett bakfismániámat), hogy ez tulajdonképpen egy helyes, közvetlen kölyök. Pontosan. Hát, ezért is szeretjük. Többek között. És Londonhoz talán mégis csak hozzátartozott volna az is, hogy Barnesban sétálva… mit is… közös fotó?... á, nem hiszem, gyávább kukac vagyok én annál, meg különben is… de azért a remény hal meg utoljára… na ja, ha egyszer ő a gyilkos ;)

London 4.nap / kedd

Tulajdonképpen ez a születésnapom, de úgy tűnik, erről mindenki megfeledkezett. Oké, még én magam is. Egészen addig, amíg menyem sms-e meg nem érkezik a jókívánságaival. Gyerek munkába el. Úgy tervezi, hogy 4-kor hazaindul, de még beugrik egy fodrászhoz. Ez várható volt, mert most a legjobb a haja, ez pedig rossz szokása a fiaimnak, hogy az első dicséret után máris rohannak rövidebbre vágatni. A síelés alatt növesztett kis szakáll is már a múlté, teljesen odavagyok. Odakint fantasztikus idő van, ami annyira megzavar bennünket, hogy már 9 órakor nekiindulunk a városnak. 

Napközben aztán érkeznek az sms-ek otthonról is. Én is írok a gyereknek, hogy a közérzetéről érdeklődjek, de válasz nem érkezik, ez kicsit ront az amúgy felhőtlen hangulaton. Estére kiderül,  hogy bár minden sms-em elment, a gyerek egyet sem kapott meg. A szolgáltatót ez ügyben alighanem még megfenyítem – fogadkozom erősen. 

A Victoria felé indulunk, aztán végig a Buckingham Roadon a Buckingham Palotáig. Már ismerős az útvonal, nem is kell figyelnünk, merre tovább, a láb ismeri már a járást, a szem pedig pásztázhatja a felsőbb régiókat. A Palota előtt még egyszer megkukucskálom a medvesapkás palotaőröket, aztán irány a teret uraló emlékmű, a jó öreg Viktória királynő szobra. Közben hintó érkezik a palotába, majd kis idő múlva távozik is. És megőrülök, mert nem is figyeltem, milyen zászló leng a palota tetején. Bár, ha Queen Elisabeth a városban van, de nem a palotában, hanem kórházban… nos, őszintén szólva nem tudom, melyik lobogó volt fent, ráadásul a szélcsendben úgy lóg az árbócon, hogy a fotókról sem tudom beazonosítani. 

Elindulunk a Mall-on a Piccadilly Circus irányába. Nem megyünk be a parkba, hiszen ott már sétálgattunk, most a sugárút az érdekes. Több filmből is ismerős a környék, nem utolsósorban a minap látott Johnny Englishből. Megfogadtam, hogy nem mondom többé, de ez is nagyobbnak tűnt, bár a valóság sem rossz. Rendőrlányok érkeznek lovon, rendőr fiúk BMW-motorokon. Na igen, a nemek a lóerőt is másképpen képzelik el. Az út végén biciglis fekszik a földön, kedélyesen beszélget a sofőrrel, aki elkaszálta és a rendőrökkel, mentősökkel, akik közben teszik a dolgukat. 

A Picadilly … már szégyellem… ilyen kicsi? Eddig többnyire felülnézetből láttam, de sokkal nagyobbnak tűnt a tér és nagyobbnak a tömeg a szobron lógva. Most majdnem egyedül próbálok felkapaszkodni az egyik tükörfényesre kopott levélmintára, aztán feladom és csak álldogálok a nyilas angyal, a keresztény felebaráti szeretet jelképe előtt. 

Aztán elindulunk a Trafalgar Square felé. Az egyik kirakatban csodás torta-remekek hívogatnak eperrel gazdagon díszítve. Szívem szerint a kisebb 8 szeletesből vinnénk is haza, ha… ha még nem bolyonganánk fél napig a városban, és ha a gyerek gyomra nem tiltakozna a krémes finomság ellen a tegnapi nap fényében. Na, majd ezt is legközelebb!

A Trafalgar Squere tulajdonképpen London központja. A Nelson oszlop, az oroszános szökőkút, a Nemzeti Galéria… önmagában egésznapos program. A mögötte elterülő színházi negyedben próbálom beazonosítani a BD2 londoni premierjén látott erkélyt, sikertelenül. Ettől kicsit depis vagyok, és morózusan szopogatom el a Pret teraszán a kapucsínómat, amíg apa be nem jelenti, hogy most jött el a pillanat, amikor nekiindulunk a Borough Marketnek, mert ebédidő van. Ez megújítja az energiáimat és a vasúti híd melletti gyalogos hídon átkelve követem a párom és a hasam hívó szavát. Az a szendvics, igen, ma az lesz az ebéd. Belehaltam volna, ha aznap a stand éppen zárva lett volna. De szerencsénk volt. Nem úgy a templomkertben, ahol – úgy tűnt – fél London majszolgatta az ebédjét a ragyogó napsütésben. 

 

Jóllakottan ballagtunk újra lent a Temze parton, élvezve a napsütést, amikor hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Hiszen még nem is söröztünk! Az épületek között megbújó kalózhajó melletti sörözőben én üres helyet keresek, párom a sört szervírozza. Az egyetlen asztalnál, ahol látok még két üres helyett, korunkbeli házaspár üldögél. Hanyag magabiztossággal – ami fogalmam sincs, honnan jött rám – megkérdem, szabad-e a két hely, ők udvariasan hellyel kínálnak, aztán mosolygunk egy kört, mire megjön Tibor a sörökkel, Guinness… ofkorsz XD – és élénk beszélgetésbe elegyedünk hirtelen. Őladysége kicsit rámenősen kíváncsi, honnan jöttünk, mit csinálunk. Tiszta M a James Bondéktól. Apa meg jó hangulatában elmondja, hogy a gyereket látogatjuk meg, mert itt dolgozik. A hölgyemény kemény beszélgetőfél, mindenre kíváncsi, ha nem érkezik meg időben a fish and chipse, talán még mindig minket vallat. 

A nap olyan erősen süt, hogy nekivetkőzünk, de még így is melegünk van. Shakespeare Globe színháza olyan, mintha a mester még mindig ott álmodná színpadra a műveit, pedig az eredeti épület leégett, aztán a felújítottat meg lebontották, mígnem az 1990-es években az eredeti tervek alapján újra felépítették. Megyünk tovább a London Eye felé, ahol a tömeg hirtelen besűrűsödik, mint a lekvár, amit a tűzhelyen felejtettek. Aztán a tömeg szétválik, hogy kikerüljön egy reklámtáblát, amin végre Roberttel szembesülnék, már ha rá lehetne ismerne a Tussaud múzeumban kiállított viaszkorpuszára. Apa szerint az azért valami, ha Beckham és Kate Winslet mellé pont őt választották, de én elégedetlen vagyok. Egyrészt a bábu miatt (Kate-et miért lehetett olyan jól megcsinálni?), másrészt a sehol se fellelhető Robos relikviák miatt. Már egy Cullen címeres hűtőmágnessel is beérném. XD

 

Újra átballagunk a Westminster bridge-n, dotálva a hídon dudáját fújó skót dudást, ha már Loch Ness-nél a parkolóban annak idején csak stikában csináltam róla felvételt; aztán el a Parlament mellett. A kőcsipke varázslatos, az óra durván magasan van, de nekem tetszik az ebből a szögből meglőtt fénykép. Aztán végre ott állok a Westminster Abbey mellett. Nos, ez sem olyan magas, mint a hülye légifelvételek alapján gondoltam, de tetszik, igazán tetszik a királyi család koronázási temploma. A templomban állítólag 3300 híres brit talált végső nyughelyére, köztük Isaak Newton, Charles Dickens, de Charles Darwins, sőt Georg Friedrich Händel is (itt a miértnek azért illene utána járnom). A Dean’s Yard feliraton diszkréten elmosolyodom, akármi is található a gondosan őrzött falakon belül, nekem és még néhány barátomnak egészen biztosan mást juttat majd eszünkbe.

Elfáradtunk. Tudjuk mindketten, hogy még rengeteg mindent nem láttunk, elmentünk mellette meg sem állva, kikerültük, el se indultunk feléje, de most úgy érezzük, ennél többet egész egyszerűen képtelenség lenne ebbe a néhány napba sűríteni. Kis vállrándítással elfogadjuk a tényt, hogy ide még vissza kell jönni! Erősen reménykedünk is, hogy tényleg lesz rá lehetőségünk. Most mindenesetre hazafelé vesszük az irányt, a kertek alatt levágva, olyan utcák során, amerre még talán a gyerek se járt, pedig ő aztán elég sok zegét-zugát bejárta már a városnak. 

Szinte pontban négy órakor lépjük át a lakás küszöbét, ami konkrétan 7 óra sétálgatást jelent. Ennyi volt. Majdnem hat óra, mire a srác is hazaér, útba ejtette a fodrászt, aki olcsón levágta a haját 10 fontért, ezt most inkább ne számítsuk át forintra, mert akkor egészen más véleményünk lesz az árról. Érkezéskor azonnal a nyakamba borul és boldog szülinapot kíván, miközben egy Moet pezsgőt nyom diszkréten a kezembe. Vigyorgunk és nemsokára koccintunk is. Nekem a legnagyobb ajándék, hogy mosolyogni látom és érzem a homlokán, hogy már nem lázas. Aztán a férfiak felkerekednek és elindulnak vásárolni. Hoznak a vacsorához salátát, az esti meccshez sört, nekem még egy kis pezsgőt és az első napon megkívánt Ben & Jerryt. 

Elmeséli, hogy a főnöke kereste telefonon, hogy milyen volt a síelés. Elmesélte, hogy minden remek volt, csak hazaérve itthon elkapta valami kis vírus. Ó igen, az sajnos most gyakran támad, a királynő is emiatt került kórházba, és ő is majdnem lemaradt a hivatalos útról, mert néhány napig megkínozták ugyanezek a tünetek. Szülők megjöttek-e? Megjöttek, tetszik nekik a város, csak sajnos elszaladtak a napok, holnap már indulnak is haza. Ó, akkor reggel be ne menjen, maradjon velük, amíg csak lehet, aztán dolgozzon majd otthon egy kicsit. Legalább a vírust is jobban kiheveri. Na, hát így megy ez ott a messzeségben. Azért jó tudni, hogy ilyen családias a hangulat a cégen belül.

A meccs lassan véget ér, mindenki pilledten pislog, elbújunk hát aludni.

London 3. nap / hétfő

A harmadik napra fizikai fáradtság ide vagy oda, az alvási szokásaimon nem igen tudtam változtatni. Irigykedve néztem a hajnali félhomályban, ahogy a párom édesdeden húzza a lóbőrt, aztán jobb híján Lackfi János: Milyenek a magyarok? c. könyvét lapozgattam. Tömény irónia, de az a szomorú, hogy minden szava ütősen igaz. Egy mondatban összefoglalva: A forgóajtóban onnan tudod, hogy az utánad belépő magyar, hogy előtted megy ki.

De aztán végre mindenki magához tér és reggelizünk. Hétfőre a gyerek szabadságot vett ki, úgyhogy ma is egymásba kapaszkodva rójuk az utcákat. Először metróra ülünk és a Towerhez suhanunk. Tudom, hogy csak ismétlem önmagam, de csalódás, hogy ilyen kicsi. Pedig biztosan nem, csak olyan hatalmas modern épületek veszik körbe, hogy azok között eltörpül. Ráadásul bennem valami olyasfajta kép élt, hogy ez a négy tornyos épület, melynek udvarán VIII. Henrik feleségei fejvesztve menekültek a házasságból (oké, ez rossz poén volt), valami kis dombon állt, kiemelkedve a környezetből, mondhatni a város fölé magasodva; a valóságban pedig egyáltalán nem. 

Aztán végre a kedvencemhez érünk, a Tower bridge-hez, ami nem tud annyira kommersz londoni látnivaló lenni, hogy ne akarná az ember milliomodszor is lefotózni. Ott van minden londoni képeslapon, utikönyvben, ajándéktárgyon, de mégis újra és újra meg kell örökíteni, mert London, egy londoni élményelő csak emeletes busszal és Tower híddal együtt teljes. A szél kíméletlenül  madárfészket csinál a hajamból, miközben átkelünk a hídon és a közeli Borough Market felé vesszük az irányt. A mellette lévő kávézóban benyomunk egy talán túlontúl is édes mandulás croissant-ot és egy hatalmas csésze kapucsínót, kihasználva a hely nyújtotta szélvédet zugot, aztán a piac felé indulunk. Nagy kaland, átmegyünk a szűk utcácska túloldalára.   

Tényleg csak mutatóban van nyitva néhány árus, de a lényeg a sülő malac, az igen, az ott pironkodik, bár már elég jelentős része hiányzik, köszönhetően a stand előtt türelmesen ácsorgó sornak. Pulled porknak nevezzük, nem is figyelve, ők milyen névvel illetik ezt a fantasztikus csemegét;  a puha ciabattába pamacsolt almaszószt és a ropogósra pirult bőrös husikat. Kölyök és én elég mafla módon elteltünk a süteménnyel és a kávéval, így kicsit irigyen nézzük, ahogy apa jóízűen tömi a fejét. Mindegy, gondolatban feljegyezve, hogy hazaindulás előtt még teszünk erre egy görbe kitérőt. 

A szendvicset a park melletti kápolna kertjében fogyasztja el a szélcsendes napsütést élvező közönség. Fejünk fölött nyílik a cseresznyevirág, a korhadt fakereszten színes tollú énekesmadár köszönti trillával a vitathatatlanul próbálkozó tavaszt, miközben a napsütötte kertben a nárciszok bontogatják szirmaikat. Napozunk és jól érezzük magunkat. Egészen addig, amíg a fiam meg nem szólal, hogy neki már nagyon nem kellett volna azt a kávét meginni, mert valahogy olyan furán érzi magát, kissé émelyeg.  Én hazafelé venném az irányt, ő még erősködik, hogy semmi baj, talán a partmenti szél segít, felkerekedünk hát, és meg sem állunk a Szt. Pál katedrálishoz átvezető gyalogoshídig. A híd minden furcsasága ellenére is tetszik nekem, mint ahogy az ötlet is, hogy több ilyen is található a Temzén. Persze valószínűleg nem lennék ilyen lelkes, ha a nap nem sütne olyan erővel, hogy hunyorognom kelljen az erős napfényben. Ez feledteti még a folyó felett kifejezetten erős szelet is. 

A katedrálishoz érve kezdetét veszi a nyaktörő mutatvány, körbesétálni (közben nem hasra esni) és folyamatosan az égre szegezett tekintettel a kőfaragásokat csodálni ezen az építészeti remekművön, leginkább a felső régiókban persze, merthogy érdekes módon ott a legdíszesebbek és legszebbek. Egyenruhás kisiskolások igyekeznek be csoportszám, úgy látszik a mai művészettörténeti órának város iskoláiban a katedrális lesz a témája. Valahogy mielőbb hazafelé kéne venni az irányt, ezért buszra szállunk, ami az émelygő ifjúval nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, főleg, hogy az emeleten ülünk az első sorban. Ettől még a jó gyomrú turista is kihívásokkal küzd, hát még akinek már amúgy is döntésképtelen a korábbi eledele, hogy jöjjön vagy maradjon. 

De baj nélkül elérjük a Marble Arch-ot, a Hyde park sarkánál. A Pretben némi itókát veszünk magunkhoz és könnyű salátákat, aztán irány a tóparton egy napos pad. Útközben futólépésben sietünk el a Szónokok sarkánál, és ha a gyerek nem szól, észre sem vennénk, milyen jelentőségteljes pontjánál járunk a parknak. Tulajdonképpen a jelzésen túl semmi nem utal a funkciójára, ezt sem így képzeltem el, de ha őszinte akarok lenni, annyira ez a felfedezés nem renget meg. Mélyeket lélegzünk a friss tavaszi levegőből, és úgy tűnik, nem lesz gond. 

Egyszercsak pittyeg a gyerek telefonja, főnöke kéri, hogy ha alkalma lesz rá, egy anyagot küldjön utána még ma. Így hát elindulunk hazafelé. Mire a lakásba érünk, a gyerek már nincs topon, nagyon nincs. Elintézi a kért feladatot, aztán átadja magát a láznak és a rátörő hányingernek. Anya-üzemmód bekapcs., gyógyszert keresek, teát főzök, apát a boltba küldöm banánért, majd megfőzöm a vacsorát, amiből végül csak a későn hazatérő szobatárs eszik. Korán lefekszünk. Én a dunyhaszerű takarót félbehajtva azon szundítok a kanapén alvó gyerek mellett a nappali szőnyegén, a takaró másik felével takarózom. Még kényelmesnek is mondanám, ha az éjszaka nagy része nem azzal telne, hogy a borogatást cserélgetem szegényen, vagy csak a kezét szorongatom bátorítóan. Reggelig azonban úgy tűnik, a nagyján túl vagyunk, mert ha kis hőemelkedése van is, a láz és a rossz közérzet már a múlté. Kicsit gyenge, de ismerve őt, ez nem lehet akadálya annak, hogy munkába menjen.

London 2. nap / vasárnap

Szóval, magam köré tekerem a vastag paplant, ami olyan puha és vastag és körülbelül annyira meleg is, mint nagymamám dunyhája, leülök a vastag padlószőnyegre és írni kezdek. Odakintről halkan beszűrődik az emeletes busz hangja, ahogy a közeli megállónál fékez és indul. Nem zavaró, csak egy nesz és máris mosolyra késztet. A szemközti templom harangja elüti a fél hatot és a papír helyett most a tornyot nézem ebből a második emeleti lakásból. A torony finom fényei világítanak a hajnali borús derengésben. Kicsit aggódok, vajon milyen idő lesz napközben, aztán eszembe jut a fiam, aki a nappaliban hálózsákban alszik. Vajon a kanapén vagy a földön, hogy szoktassa magát a nyári svédországi „túlélőtúrához”? 

Azon gondolkozom, hogy otthonról elindulva Robert városába igyekeztem. Aztán ideérve nem ezt érzem. Ő most amúgy is a világ másik felén forgat, Ausztráliában, és Londont egész egyszerűen átadta a fiamnak. Ez most az Ő városa.  

Pillanatnyilag még semmiféle elfogódottságot nem érzek. Amit eddig láttam, csak felületes véleményalkotásra jogosít, az első gondolatom az volt, hogy ez a káosz egészen biztosan megőrjítene. Az tény, hogy már első pillantásra is annyira multikulti a maga sokszínűségével, hogy az ember nem érzi magát idegennek, külföldinek. Ha még a nyelvet is úgy bírnám, ahogy sajnos nem, akkor minden elfogódottság nélkül járkálnék az utcán, semmivel sem lennék idegenebb, mint azok, akik itt élnek. Oké, ez egy jó pont! – döntöm el magamban. De a káosz ... a buszok és taxik egymást érik, szinte elenyésző a civil autók száma közöttük. Az Oxford streeten buszozva még az emelet magasságában is ijesztő a hömpölygő áradat, az emberek, mint megannyi kis hangya futkosnak az út két széle között, a piros lámpa senkire nem kötelező jellegű, ennyi már az első pillanatokban is egyértelmű. 

Aztán egy új szó csatlakozik hirtelen a városról alkotott képhez... a nyugalom. Mert ebben az őrült futkosásban senki sem ideges. Nem dudálnak ész nélkül, nem mutogatnak, mondhatni angol hidegvérrel megfér egymás mellett autós és gyalogos. 

A bőséges ún. angol reggeli után, vasárnap lévén első utunk a Hyde parkhoz vezet. Rengeteg kutyás van odakint, még több kisgyerekes család, gondolom még annál is több szájtáti külföldi, mint jómagam. Mindenki élvezi a napsütést, a hattyúk és kacsák játszadozását, a sirályok vijjogását. Az itt-ott felbukkanó goldenek látványára kicsit eljátszom a gondolattal, Colin vajon mit csinálna ebben a paradicsomban? Hogy szívesen barátkozna, abban biztos vagyok. A kacsák kérdésében már kevésbé, amióta tavaly nyáron felfedezte őket a Balaton vizén. Hiába na, vadászebről beszélünk, és itt talán túl nagy lenne a kísértés a váratlanság erejével rátörő kínálat láttán. A tiltás ellenére alighanem elsőként csobbanna a Serpentine tó vizében. A tóról aztán eszünkbe jut Hrisztov Éva és az ő csodás olimpiai győzelme ebben a hideg vízben, és kicsit részt kérve a diadalból, büszkén lessük a fodrozódó vizet, mintha az is mesélni tudna a viadalról. 

A Diana Memorial Fountain mellett felrémlik néhány borús gondolat a hírességeket mindenhová követő paparazzik kapcsán, aztán elhesegetem és inkább nekiállunk barátkozni Daffy-val a tüneményes golden lánnyal és a gazdájával. Szemrebbenés nélkül dicsekszem el neki Colinnal és úgy „beszélgetünk” néhány mondatot az ebeinkről, mintha tudnék angolul. Mielőtt kiderülne, hogy nem, búcsút veszünk a végtelenül nyugodt kutyalánytól és asszonyától. 

A Kensington Palace-nál (Diana egykori lakhelye volt a Károlytól való válása után; most a fia, William és a felesége Kate várják itt az első babájukat )jobbra vesszük az irányt, el az angol-bulldog találkahely mellett. Istenem, ennyi szumo-birkózó kutyust egy rakáson... Winstonra gondolok, milyen jól érezné magát köztük ő is. Rójuk a ... hát, talán mérföldnek nem nevezném, bár összességében azt hiszem gyalogoltunk párat, szóval mendegélünk a Notting Hill felé. Nos, a Portobello Road nekem „csalódás” minden bája ellenére, mert mániákusan keresem benne a Sztárom a párom c. filmből ismert kék ajtót és a könyvesboltot, persze egyiket sem találom. 

Elhörpölünk egy kávét, aztán sétálunk tovább a Little Venezia felé. Ez már komolyan nem normális, hogy nekem ennyi is elég, hogy azonnal beleszeressek a helybe. Tetszenek a lakóhajók, az egész kis csatorna, az a fura életforma, amit az itt lakók teremtettek meg maguknak. No persze, nem mintha azonnal ide akarnék költözni, de tetszik, mosolyra fakaszt. 

Marylebone felé vesszük az irányt, még mindig gyalog. Már érzem, hogy ez a nap meghatározó lesz a következő napokra. Ha holnap még lábra tudok állni, az maga lesz a csoda, vagy csak nagyon erős lesz bennem az élni- és menni akarás. Pedig hosszas készülődésem fontos állomása volt a tökéletes cipő megtalálása az utazáshoz, és egy lapos csizma „személyében” úgy véltem, meg is találtam. Most azt kell mondjam, keresgélhettem volna még.

Szóval, Marylebone... a hatalmas csarnokra én kívülről azt hiszem, valami vásárcsarnok, naná, tévedek. Kisfiam merő praktikumból sétáltatott el ide, ugyanis másnap lejár a bérlete, és itt a vasútállomás, ahonnan munkába utazik, tehát összekötötte a kellemest a hasznossal és kemény 220 fontért megváltja a következő havi busz-vonat kombinált bérletét. Na igen, az élet nem olcsó Londonban. 

Innentől már tényleg csak pár perc és a Baker streeten beülünk egy Pret-etetőbe, hogy isteni tonhalas salátát majszolhassak botrányosan friss bagettel, mialatt a többiek forró leveseket és szendvicseket tolnak az etetőjükbe. Ha rajtam múlna, innentől valami kereskesszékes városnézést preferálnék, ezért aztán felülünk egy buszra, ami egészen a Waterloo bridge-ig repít. 

Korzózunk a Temze parton, alulról megcsodálom a LondonEye-t, és kicsit sem lemondóan hagyom a hátam mögött. Valószínűleg mesés lenne odaföntről a kilátás, csak hát... na igen, hogy mondjam szépen, mi van, ha egy idő után inkább befelé néznék, mint kifelé? Olyan baromi magasra megy és olyan lassan tér vissza a biztonságos anyaföldre... jobb a békesség, bár azért kicsit sajnálom, hogy ilyen beszari vagyok. 

A Westminster bridge-n átsétálva megcsodáljuk a Parlamentet és a Westminster Abbey-t, aztán mégis inkább jobbra fordulunk a Downing street 10 irányába. Hát, ez is egy apró „csalódás”. Oké, eddig még csak a tv kamerák és fotósok szemszögéből láttam, de ez a szűk kis utcácska, az apró bejárattal valahogy eddig sokkal látványosabbnak tűnt. Most, ami igazán érdekes, az a szinte áthatolhatatlan biztonsági rendszer, amivel védik. 

A St.James park ... és a mókusok. A fiam kétszer is járt már Londonban, mire „végleg” kint ragadt. Minden alkalommal mókusok tucatjairól készített fotókat, amikor pedig én az idegenforgalmi látványosságokról vártam inkább a képeket. Hát, most minden korábbi morgásomért bocsánatot kértem és morcosan hagytam, amikor kétoldalról közrefogtak és kivezettek a parkból a huszadik mókusos fotó elkövetése után. Tényleg nem lehet ezeket a kis bolhásokat megunni. 

Tettünk egy kis oldalkitérőt, a nemrégiben megnyílt Intercontinental Westminsterhez, ahol a bátyjával eltöltöttek egy kellemes éjszakát teljes kiszolgálással decemberben. Hát, ez köztünk maradjon, de nekem külsőre rejtély, hogy a város bármely Intercontijába miért vágynak vendégek. Oké, valószínűleg a fantasztikus elhelyezkedésük miatt, meg a kiszolgálás lehet még vonzó, de az épület külseje...  Ez itt még csak-csak, de a másik a Hyde park mellett... iszonyat betonkocka, amiből elég sok van a városban, az embernek akaratlanul a Batman Gotham Cityje jut eszébe láttukon.

Visszatértünk a St.James parkba (gyorsan újabb fotókat lőttem el a mogyorókat kolduló kis bundásokról), hogy aztán a végén elénk táruljon teljes pompájában a Buckingham palota. Most mondjam? Na igen, itt is valami sokkal nagyobb szabású dologra számítottam. Már az épület is kicsinek tűnt, de az előtte elterülő tér még inkább. Én tényleg nem tartom magam egy megalomán tyúknak, de itt folyamatosan az volt az érzésem, hogy kicsi, szűk... valószínűleg a tv-ből szerzett ismeretek a ludasak a dologban, de amikor például a James Bond filmek egyikében az antihős ejtőernyőn érkezik a palota elé, hogy a királynő lovaggá üthesse, én körülbelül kétszer ekkora épületre számítottam a valóságban.

Mindenesetre ez volt az a pont, ahol úgy döntöttünk, hogy hagyjunk holnapra is látnivalót, no meg némi szuflát is magunkban a várhatóan újabb távgyalogláshoz. Bérletünkkel a zsebünkben metróra szálltunk és irány a lakás.

A metró... hát igen, ez is egy vicces élmény. Kicsi fiam, a maga 194 centijével muris látvány, ahogy az apró szerelvénybe belép, aztán kicsit lehajtott fejjel várja, hogy a  kis kalitkából szabaduljon. Vannak persze nagyobb kocsik is, de amin utazgattunk, valahogy többnyire ilyen „játékszerelvény” volt. 

Hazaérve vendéglátónk tüsténkedni kezd a konyhában, kedvesen elhárítja az anyai segítségnyújtást, aztán olyan gombás rizottót készít salátával, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. A „Hol tanultad? (mert tőlem ugyan nem) kérdésre egyetlen szó a válasz: Internet. (Khm... anyuka, aki lelkes Alkonyat rajongó, máris vigyorogni kezd, hogy a történetben is elhangzik ez a kérdés, és szó szerint ez a válasz is Edward szájából, igaz, csak a befejező kötetben, de talán éppen azért olyan élénken emlékezem is még rá.) - nyah, csak picinkét tértem el a tárgytól, de hát hol emlékezzen meg erről az ember lánya, ha nem éppen Londonban. Amúgy, ha már szóba került... eleget jártunk-keltünk már ma is ahhoz, hogy kijelenthessem, nem igazán látok Robos vagy Edwardos dolgokat. Ha nem most reklámoznák a BD2 dvd-jét, akkor egyáltalán nem juttatná eszembe Robertet semmi. Így aztán be kell érnem néhány busz oldalán a reklámmal. Hát, angolok ezek? – kérdem én. 

A fiúk napi tíz percet engedélyeznek az interneten kalózkodni, ezt gyorsan ki is használom. Mivel most bele vagyok esve a kisfiamba, aki végre hajlandó fényképeszkedni velem, szót fogadok neki, és nem a gép előtt töltöm az értékes perceket. Amúgy olyan fáradt vagyok a rengeteg gyaloglástól és a még több befogadott élménytől és látványtól, hogy nem is menne az írás. Ezeknek egy kicsit le kell ülepedniük, hogy csapongó félszavakból élménybeszámolókká álljanak össze. 

(Így utólag látom például, hogy meg sem emlékeztem a buszozás alatt érintett Kínai negyedről, a Trafalgar squere-ről, a város legdrágább szállodai szobájáról a Temze partján - a hajókapitányi hídra emlékeztető fülkéről odafönt a magasban, a pezsgős városnézési lehetőségről a LondonEye fülkéjében, a lovas őrség "kaszárnyájáról", ha lehet egyáltalán ilyen hétköznapi szóval illetni azt a csodás épületet, aminek udvarán átsétálva értünk el a St.James parkhoz, a toronyházak tövében megbújó múltidéző épületekről... lehetetlen a teljesség igényével visszaadni a napot, ez máris világos.  

Mindenki felfrissíti magát és esti szórakozásként beteszünk egy dvd-t, a Johnny English 2-t. Rögtön adódik is néhány ötlet, hogy merrefelé kell még a következő napokban sétálnunk. Aztán ájult alvás -minő meglepetés – reggel fél hétig. És ami a lényeg, végre rémálmok nélkül.