Jön...

Kiskölyök három és fél hónap távolba szakadás után hazajön karácsonyra. Én, mint nagy magyar anya feltettem a kérdést, hogy mivel várjam. Mármint milyen finomsággal, mert a rózsacsokortól asszem eltekintene.
És erre mit válaszol a gyermek? Gulyásleves. Soha nem volt igazán a kedvence, de nem is ezért ragadtam billentyűt, hanem azért, mert a közelgő karácsony alkalmából mindennel, de tényleg mindennel feltöltöttem a mélyhűtőt, de marhahúst nem vettem, még mutatóba sem. Úgyhogy a mai reggel a parkbéli kutyálkodás után a hentesnél folytatódott.

Colint leültettem, mert - mint már többször elmeséltem ezen a helyen is - ritka jól nevelt eb, nem császkál el, amíg anya elő nem keveredik onnan, ahol aktuálisan eltűnt. De most... a hentes mellett bódé, ahol csak halat árulnak a közelgő ünnepek alkalmából. A bódé mellett akvárium, amiben pontyok sokasága rója az utolsó köreit. Egyikük megunta, szabadulni vágyott és kiugrott. Az árusok meg sikítoztak. Colin meg érdeklődött. Nem, nem kellett végül halat is vennünk, mert azért az emlegetett eb annál sokkal beszaribb, egy fickándozó hallal nem vette volna fel a küzdelmet. Csak odament mozizni, amíg a hölgyek levadászták az ugráló síkos bőrűt. És az előadás még nem ért véget, amikor én kijöttem az üzletből. Kutya hűlt helyét látva nem mondom, hogy nem izzadtam le a Böszörményi út forgalmára gondolva, de a kiszakadó kiáltásra: Colin - máris érkezett az eb izgatott pofával. Én persze leteremtettem, de pár lépéssel odébb a halasok máris mentegetni kezdték. Mert annyira édes volt, idejött, de nem bántotta ám a halat (na ja, ha be volt tőle rezelve), csak drukkolt, hogy ők össze tudják-e szedni etc... Mit tehettem? Hálából itt vettem meg a harcsaszeletet, amit a halászlébe akarok belefőzni.