2012. dec. 31.
2012. dec. 30.
2012
Ez az év pontosan olyan volt, amit jobb lett volna átugrani, mint megélni. Nem tudom, hogy az újévi babonákból melyiket sértettem meg, de az biztos, hogy a büntetés jött csőstül. Ha egyetlen jó nem történt volna év közben, akkor azért erősen reklamálnék a felelősnél. De így befogom, valószínűleg odafönt a könyvelés most került null-szaldóba... rendes könyvelők, kéretik nem hangosan röhögni a laikus megfogalmazáson!
Szóval, a párom kezdte februárban egy elég alapos és ronda bokatöréssel, szalagszakadással, műtéttel, kórházzal és hosszú sántikálással. A fémek még mindig benne vannak és a járása sem tökéletes, de talán lassan megérti, hogy így 50 felett nem feltétlenül a teremfoci a megfelelő sport a számára.
Egy héttel a balesete után én is begipszeltettem a jobb kezemet. Szerencsére csak egy kis ízület-zúzódás, ami ugyan a mai napig fájdolgál, de ilyen semmiséggel elvből nem foglalkozunk.
Aztán nagyfiú bejelentette, hogy a menyem elköltözött, mára a dolog a válási hercehurca megindításáig fajult. Anyaként rettentő érzés volt megélni, amiért az én okos, szép nagyfiam nem boldog, és leginkább azt a borzasztó tehetetlenséget, amiért most nem tudom a bajt elhárítani a feje felől.
Üzletileg ritka rossz évet zártunk, szép lassan feléljük a minimális kis tartalékainkat, bár valószínűleg fogjam be, mert a külső tényezők együttes támadása ellenére sem kerültünk még a tönk szélére, de úgy érzem, ezért kizárólag csak a férjemnek lehetek elég hálás. Féltem őt a mindennapok izgalmaitól, a bizonytalanság okozta stressztől, nem ezt érdemelné, mert ritka jó ember.
Értek minket kellemetlenségek, amik komoly anyagi kiadást jelentettek meghalt háztartási gépek, leamortizált autó és kisebb büntetések, valamint agyatlan hivatali ügyek képében; mert erre is igaz a mondás: Ha egy üzlet beindul... na, akkor csőstül jön a "jó".
Aztán a nyár végén ránk köszöntött az idei egyetlen igazán jó, ami egyben azért rossz is. Kiskölök kitartása meghozta megérdemelt gyümölcsét és egy igazán remek bizonyítási lehetőséghez jutott. Kár, hogy nem itthon, hanem Londonban. Mert ugye minden jóban van egy kis rossz is, így aztán most be kellett érnem ezzel a tíz villámgyorsan elrohanó nappal, amit az ünnepek alatt velünk töltött. Ma ment el, és most ez nem jó ...
De... mivel illik a jó oldalról is tudomást venni. Viszonylag egészségesen kipipáltuk ezt az évet. A szüleink is velünk vannak még mindig viszonylagosan jó egészségnek örvendve. A távolabbi családtagjaink és a barátaink többsége sem zárt rosszabb évet, mint mi. Colin kutyánk sok örömet hoz az életünkbe nap mint nap. Májusban izgalmas betűvetésbe kezdtem, és ezzel állítólag sokaknak szereztem szép pillanatokat - ezek pedig igenis melengették a szívemet. És volt olyan ismeretlen ismerős is, akinek igazán szép éve volt, még ha érzelmileg őt sem kímélte az élet. De szerintem így a végén ő is nagyot szusszan és pozitív jelet tesz az évszám mellé.
Na, szóval ez volt 2012. A végére teljesen belezavarodtam a megítélésébe, mert ugye nézhetem a bokasérülést és egyéb megpróbáltatásokat úgy is, hogy örüljünk, hogy csak ennyi volt. Lehetett volna rosszabb is. Mindenesetre azért bízom benne, hogy 2013 kegyesebb lesz hozzánk és sikerül fogást találni a gödör oldalán, mert már nagyon kikívánkozunk belőle.
Kívánom, hogy ez mindannyiunknak sikerüljön! B.U.É.K!
Szóval, a párom kezdte februárban egy elég alapos és ronda bokatöréssel, szalagszakadással, műtéttel, kórházzal és hosszú sántikálással. A fémek még mindig benne vannak és a járása sem tökéletes, de talán lassan megérti, hogy így 50 felett nem feltétlenül a teremfoci a megfelelő sport a számára.
Egy héttel a balesete után én is begipszeltettem a jobb kezemet. Szerencsére csak egy kis ízület-zúzódás, ami ugyan a mai napig fájdolgál, de ilyen semmiséggel elvből nem foglalkozunk.
Aztán nagyfiú bejelentette, hogy a menyem elköltözött, mára a dolog a válási hercehurca megindításáig fajult. Anyaként rettentő érzés volt megélni, amiért az én okos, szép nagyfiam nem boldog, és leginkább azt a borzasztó tehetetlenséget, amiért most nem tudom a bajt elhárítani a feje felől.
Üzletileg ritka rossz évet zártunk, szép lassan feléljük a minimális kis tartalékainkat, bár valószínűleg fogjam be, mert a külső tényezők együttes támadása ellenére sem kerültünk még a tönk szélére, de úgy érzem, ezért kizárólag csak a férjemnek lehetek elég hálás. Féltem őt a mindennapok izgalmaitól, a bizonytalanság okozta stressztől, nem ezt érdemelné, mert ritka jó ember.
Értek minket kellemetlenségek, amik komoly anyagi kiadást jelentettek meghalt háztartási gépek, leamortizált autó és kisebb büntetések, valamint agyatlan hivatali ügyek képében; mert erre is igaz a mondás: Ha egy üzlet beindul... na, akkor csőstül jön a "jó".
Aztán a nyár végén ránk köszöntött az idei egyetlen igazán jó, ami egyben azért rossz is. Kiskölök kitartása meghozta megérdemelt gyümölcsét és egy igazán remek bizonyítási lehetőséghez jutott. Kár, hogy nem itthon, hanem Londonban. Mert ugye minden jóban van egy kis rossz is, így aztán most be kellett érnem ezzel a tíz villámgyorsan elrohanó nappal, amit az ünnepek alatt velünk töltött. Ma ment el, és most ez nem jó ...
De... mivel illik a jó oldalról is tudomást venni. Viszonylag egészségesen kipipáltuk ezt az évet. A szüleink is velünk vannak még mindig viszonylagosan jó egészségnek örvendve. A távolabbi családtagjaink és a barátaink többsége sem zárt rosszabb évet, mint mi. Colin kutyánk sok örömet hoz az életünkbe nap mint nap. Májusban izgalmas betűvetésbe kezdtem, és ezzel állítólag sokaknak szereztem szép pillanatokat - ezek pedig igenis melengették a szívemet. És volt olyan ismeretlen ismerős is, akinek igazán szép éve volt, még ha érzelmileg őt sem kímélte az élet. De szerintem így a végén ő is nagyot szusszan és pozitív jelet tesz az évszám mellé.
Na, szóval ez volt 2012. A végére teljesen belezavarodtam a megítélésébe, mert ugye nézhetem a bokasérülést és egyéb megpróbáltatásokat úgy is, hogy örüljünk, hogy csak ennyi volt. Lehetett volna rosszabb is. Mindenesetre azért bízom benne, hogy 2013 kegyesebb lesz hozzánk és sikerül fogást találni a gödör oldalán, mert már nagyon kikívánkozunk belőle.
Kívánom, hogy ez mindannyiunknak sikerüljön! B.U.É.K!
2012. dec. 25.
2012. dec. 22.
Mert a karácsony nemcsak az evésről szól...
Tudom, hogy nem az igazi, mert nem veszel fel hozzá szép ruhát meg
kényelmetlen cipőt, ráadásul nem kínlódsz a parkolással, és a szünetben
sem szopogatsz el egy pohár pezsgőt.... azaz, dehogynem, miért ne??? Ezt
mind megteheted akkor is, ha otthon nézed. Oké, a kocsival bohóckodni a
háztömb körül talán túlzás, de a lényeg, itt a Karácsony és itt a
Diótörő.
Youtube-on teljes egészében fent sok más gyönyörűség mellett.
Tv-re kitéve szerintem tökéletesen
élvezhető, és még a családtagok is partnerek lehetnek hozzá.
2012. dec. 20.
Megy itt minden...
Van az a mondás, hogy Megy itt minden, mint az ágyba szarás...
Na, hát kb. tényleg így...
Kiskölyök gépe érkezne 21.05-kor Ferihegyre. Üldögélünk az érkezési csarnokban, előbb 5 perc késést írnak ki, majd újabb tízet, aztán még, végül felkerül a titokzatos felirat Átszállt. Aha, de ez mit jelent? Információ persze nincs, csak a telefon a falon, ahol nyomjad meg az 1-es gombot, aztán nyomd meg a .... és várj a kezelőre. De arra sokan várnak (ezt be is mondja), aztán lazán átvált foglalt jelzésre. Remek. Ryanair iroda rangrejtve bújik meg az másik elnevezés alatt, inkább csak az ingerült várakozók hangereje vezeti nyomra az érdeklődőt. Csendes kérdésemet válasszal honorálják, a gép Bécs felé visszafordult a köd miatt, pontosabb információ miatt hívjuk fel a gyereket, mert ők is csak ennyit tudnak. Aha, a gépen ugye kikapcsolják a telókat. Sebaj, azért egy sms-t elküldünk.
Na, itt több mellékinformációt kell megosszak az olvasóval.
1. Ez az a nap, amikor otthon hagytam a telefonomat, csak a páromé van itt, arról írok, de a gyerek már csak olyan, ő az anyjának ír, történjen bármi. Így aztán csak itthon fedezem fel, hogy kevesebb várakozással is megtudhattuk volna ugyanazt, mint amit végül itthon az internetről.
2. A reptér üzemeltetőinek aztán van bőr... szóval, ott. Simán elkérnek Kettőezer forintot az éjszakában a parkolásért még így is, hogy a gép le se tudott szállni és esetleg jöhetsz újra az utasért.
Na, lényeg a lényeg, hogy valamelyes megnyugodva hazahajtunk a ködben, ami kizárólag a KÖKI Termináltól köd, azon belül a városban még az ötlet sem merül fel benned, hogy a reptéren gubanc lehet. Itthon a neten a követő radar mutatja is, ahogy a gép tesz egy próbát, aztán elegáns lendületet vesz és távozik Budapestről... elvileg Bécs irányába, de aztán Pozsony felett eltűnik a radarról. Azért itt csak elkapja az aggódó szülőt a harci ideg, hogy most mi a búbánat vaaan???
Ryanair honlap zéró információ, Bratislava airport szerint ilyen gép a világon nincsenis, BUD.hu zéró információ... illetve kis idővel később kiírják, leszállt. De hogy hol, azt néma homály fedi. Bécs nem is tud róla, hogy oda ilyen gép menne. Pazar.
Aztán mégiscsak felhívod a magyar repteret, mert ki segítsen, ha nem ők. Aha, este 10 után már nincs személyes kapcsolat, nézd a netet, ahol ugye zéró információ. Zsákutca. És ha valamitől pánikba tud esni az ember az éppen ez, ha nulla információ mellett csak a tehetetlenséget érzi.
Gyerektől sms érkezik. Bratislavából busszal visznek Budapestre. Majd telefonálok, ha többet tudok. Momentán itt tartunk. Pedig annyira imádkoztam, hogy ne essen a hó! Hát, legközelebb körültekintőbben kell fogalmazzak az imámban, az már biztos, mert a hó tényleg nem esett, de volt helyette minden más...
ps. egy órával később jelentkezik, mostanra már a gépről is engedték őket leszállni. Lefotóz egy félig megrágott almát, mondván, legalább vacsorája van, mert a reptéren lehetőség semmi, még angol fontért sem. Ha azonnal indulnának, akkor is legalább két óra az út, de hát az indulás még messze bizonytalan. Már érzem, hogy holnap nem igazán lesz formában a kölyök. Akkor pedig én se :(
ps2. éjjel 1.50 van... a technikának hála chatelek a gyerekkel. Még mindig a pozsonyi reptéren vannak. Ferihegyen mindenki le tudott szállni, csak a Wizzair és a Ryanair nem. A Wizzair két buszt küldött az utasainak Pozsonyba. Üres helyekkel indultak vissza Budapestre már egy órával ezelőtt, de nem engedtek felszállni Ryanair.-es utasokat. Szép. Állítólag értük is megy busz, csak azt nem tudja senki, hogy mikor. Délután ment ki a reptérre, azóta egy almát evett, amit víz helyett vitt magával. Azt írja, feküdjek le, mert reggelnél előbb úgyse keverednek ide, de hát ki tud ilyenkor aludni? Hát izé... apa és Colin...pasik
ps3. 6.05 hazaértünk a kölyökkel. A busz, ami hozta őket a Nagyvárad térnél kirakta azt, aki nem akart kimenni Ferihegyig és nem volt a busz hasában nagy csomagja. De nem ám a kórház előtti parkolónál, hanem valahol a Haller utcában. A többség azt sem tudta, egyáltalán hol a túróban vannak.
Pozsonyban egy órát ültek a gépen, amíg a reptéri buszra vártak, ami végül jött, majd vitte őket cirka 300 métert, de lehet, hogy csak 200-at, mert ahogy elindult, szinte azonnal meg is állt. Átestek egy "komoly" ellenőrzésen, ami azt jelentette, hogy szép sorban az összes útlevelét, úti okmányát leszkennelték. Közben Ryanair itthon begyűjtötte az utasait, akik Londonba indultak volna, kivitte őket Pozsonyba a géphez és azokkal a buszokkal hozták haza azokat, akik egyszer már megcsodálták a budapesti panorámát, hogy aztán megcsodálhassák Pozsonyt is.
Londonban a kölyök a negyed hármas busszal ment ki a reptérre, ott vett még internetet a telójára és dolgozott, gyorsan telt az idő. De amikor Budapestről visszafordultak, akkor úgy tűnt, hogy megállt. Ráadásul a gépen se nagyon informálták őket, már majdnem Pozsonyban voltak, amikor bemondták, hogy bocs, így alakult. A pilóta egyszer megpróbálta a leszállást, aztán amikor úgy érezte, ebben a ködben nem megy, akkor átstartolt és elszállt újra Nyugat felé. Mi meg ülünk itt a Balkánon... mert ez az!
Na, hát kb. tényleg így...
Kiskölyök gépe érkezne 21.05-kor Ferihegyre. Üldögélünk az érkezési csarnokban, előbb 5 perc késést írnak ki, majd újabb tízet, aztán még, végül felkerül a titokzatos felirat Átszállt. Aha, de ez mit jelent? Információ persze nincs, csak a telefon a falon, ahol nyomjad meg az 1-es gombot, aztán nyomd meg a .... és várj a kezelőre. De arra sokan várnak (ezt be is mondja), aztán lazán átvált foglalt jelzésre. Remek. Ryanair iroda rangrejtve bújik meg az másik elnevezés alatt, inkább csak az ingerült várakozók hangereje vezeti nyomra az érdeklődőt. Csendes kérdésemet válasszal honorálják, a gép Bécs felé visszafordult a köd miatt, pontosabb információ miatt hívjuk fel a gyereket, mert ők is csak ennyit tudnak. Aha, a gépen ugye kikapcsolják a telókat. Sebaj, azért egy sms-t elküldünk.
Na, itt több mellékinformációt kell megosszak az olvasóval.
1. Ez az a nap, amikor otthon hagytam a telefonomat, csak a páromé van itt, arról írok, de a gyerek már csak olyan, ő az anyjának ír, történjen bármi. Így aztán csak itthon fedezem fel, hogy kevesebb várakozással is megtudhattuk volna ugyanazt, mint amit végül itthon az internetről.
2. A reptér üzemeltetőinek aztán van bőr... szóval, ott. Simán elkérnek Kettőezer forintot az éjszakában a parkolásért még így is, hogy a gép le se tudott szállni és esetleg jöhetsz újra az utasért.
Na, lényeg a lényeg, hogy valamelyes megnyugodva hazahajtunk a ködben, ami kizárólag a KÖKI Termináltól köd, azon belül a városban még az ötlet sem merül fel benned, hogy a reptéren gubanc lehet. Itthon a neten a követő radar mutatja is, ahogy a gép tesz egy próbát, aztán elegáns lendületet vesz és távozik Budapestről... elvileg Bécs irányába, de aztán Pozsony felett eltűnik a radarról. Azért itt csak elkapja az aggódó szülőt a harci ideg, hogy most mi a búbánat vaaan???
Ryanair honlap zéró információ, Bratislava airport szerint ilyen gép a világon nincsenis, BUD.hu zéró információ... illetve kis idővel később kiírják, leszállt. De hogy hol, azt néma homály fedi. Bécs nem is tud róla, hogy oda ilyen gép menne. Pazar.
Aztán mégiscsak felhívod a magyar repteret, mert ki segítsen, ha nem ők. Aha, este 10 után már nincs személyes kapcsolat, nézd a netet, ahol ugye zéró információ. Zsákutca. És ha valamitől pánikba tud esni az ember az éppen ez, ha nulla információ mellett csak a tehetetlenséget érzi.
Gyerektől sms érkezik. Bratislavából busszal visznek Budapestre. Majd telefonálok, ha többet tudok. Momentán itt tartunk. Pedig annyira imádkoztam, hogy ne essen a hó! Hát, legközelebb körültekintőbben kell fogalmazzak az imámban, az már biztos, mert a hó tényleg nem esett, de volt helyette minden más...
ps. egy órával később jelentkezik, mostanra már a gépről is engedték őket leszállni. Lefotóz egy félig megrágott almát, mondván, legalább vacsorája van, mert a reptéren lehetőség semmi, még angol fontért sem. Ha azonnal indulnának, akkor is legalább két óra az út, de hát az indulás még messze bizonytalan. Már érzem, hogy holnap nem igazán lesz formában a kölyök. Akkor pedig én se :(
ps2. éjjel 1.50 van... a technikának hála chatelek a gyerekkel. Még mindig a pozsonyi reptéren vannak. Ferihegyen mindenki le tudott szállni, csak a Wizzair és a Ryanair nem. A Wizzair két buszt küldött az utasainak Pozsonyba. Üres helyekkel indultak vissza Budapestre már egy órával ezelőtt, de nem engedtek felszállni Ryanair.-es utasokat. Szép. Állítólag értük is megy busz, csak azt nem tudja senki, hogy mikor. Délután ment ki a reptérre, azóta egy almát evett, amit víz helyett vitt magával. Azt írja, feküdjek le, mert reggelnél előbb úgyse keverednek ide, de hát ki tud ilyenkor aludni? Hát izé... apa és Colin...pasik
ps3. 6.05 hazaértünk a kölyökkel. A busz, ami hozta őket a Nagyvárad térnél kirakta azt, aki nem akart kimenni Ferihegyig és nem volt a busz hasában nagy csomagja. De nem ám a kórház előtti parkolónál, hanem valahol a Haller utcában. A többség azt sem tudta, egyáltalán hol a túróban vannak.
Pozsonyban egy órát ültek a gépen, amíg a reptéri buszra vártak, ami végül jött, majd vitte őket cirka 300 métert, de lehet, hogy csak 200-at, mert ahogy elindult, szinte azonnal meg is állt. Átestek egy "komoly" ellenőrzésen, ami azt jelentette, hogy szép sorban az összes útlevelét, úti okmányát leszkennelték. Közben Ryanair itthon begyűjtötte az utasait, akik Londonba indultak volna, kivitte őket Pozsonyba a géphez és azokkal a buszokkal hozták haza azokat, akik egyszer már megcsodálták a budapesti panorámát, hogy aztán megcsodálhassák Pozsonyt is.
Londonban a kölyök a negyed hármas busszal ment ki a reptérre, ott vett még internetet a telójára és dolgozott, gyorsan telt az idő. De amikor Budapestről visszafordultak, akkor úgy tűnt, hogy megállt. Ráadásul a gépen se nagyon informálták őket, már majdnem Pozsonyban voltak, amikor bemondták, hogy bocs, így alakult. A pilóta egyszer megpróbálta a leszállást, aztán amikor úgy érezte, ebben a ködben nem megy, akkor átstartolt és elszállt újra Nyugat felé. Mi meg ülünk itt a Balkánon... mert ez az!
Édesség...
Kaptam ezt a képet egy kedves barátnőmtől és egyszerűen muszáj megosztanom veletek, mert olyan cukiság, ami nem hízlal, max. a lelket, az meg direkte jóóóó... szóval, legyen jó Nektek is!
Jön...
Kiskölyök három és fél hónap távolba szakadás után hazajön karácsonyra. Én, mint nagy magyar anya feltettem a kérdést, hogy mivel várjam. Mármint milyen finomsággal, mert a rózsacsokortól asszem eltekintene.
És erre mit válaszol a gyermek? Gulyásleves. Soha nem volt igazán a kedvence, de nem is ezért ragadtam billentyűt, hanem azért, mert a közelgő karácsony alkalmából mindennel, de tényleg mindennel feltöltöttem a mélyhűtőt, de marhahúst nem vettem, még mutatóba sem. Úgyhogy a mai reggel a parkbéli kutyálkodás után a hentesnél folytatódott.
Colint leültettem, mert - mint már többször elmeséltem ezen a helyen is - ritka jól nevelt eb, nem császkál el, amíg anya elő nem keveredik onnan, ahol aktuálisan eltűnt. De most... a hentes mellett bódé, ahol csak halat árulnak a közelgő ünnepek alkalmából. A bódé mellett akvárium, amiben pontyok sokasága rója az utolsó köreit. Egyikük megunta, szabadulni vágyott és kiugrott. Az árusok meg sikítoztak. Colin meg érdeklődött. Nem, nem kellett végül halat is vennünk, mert azért az emlegetett eb annál sokkal beszaribb, egy fickándozó hallal nem vette volna fel a küzdelmet. Csak odament mozizni, amíg a hölgyek levadászták az ugráló síkos bőrűt. És az előadás még nem ért véget, amikor én kijöttem az üzletből. Kutya hűlt helyét látva nem mondom, hogy nem izzadtam le a Böszörményi út forgalmára gondolva, de a kiszakadó kiáltásra: Colin - máris érkezett az eb izgatott pofával. Én persze leteremtettem, de pár lépéssel odébb a halasok máris mentegetni kezdték. Mert annyira édes volt, idejött, de nem bántotta ám a halat (na ja, ha be volt tőle rezelve), csak drukkolt, hogy ők össze tudják-e szedni etc... Mit tehettem? Hálából itt vettem meg a harcsaszeletet, amit a halászlébe akarok belefőzni.
És erre mit válaszol a gyermek? Gulyásleves. Soha nem volt igazán a kedvence, de nem is ezért ragadtam billentyűt, hanem azért, mert a közelgő karácsony alkalmából mindennel, de tényleg mindennel feltöltöttem a mélyhűtőt, de marhahúst nem vettem, még mutatóba sem. Úgyhogy a mai reggel a parkbéli kutyálkodás után a hentesnél folytatódott.
Colint leültettem, mert - mint már többször elmeséltem ezen a helyen is - ritka jól nevelt eb, nem császkál el, amíg anya elő nem keveredik onnan, ahol aktuálisan eltűnt. De most... a hentes mellett bódé, ahol csak halat árulnak a közelgő ünnepek alkalmából. A bódé mellett akvárium, amiben pontyok sokasága rója az utolsó köreit. Egyikük megunta, szabadulni vágyott és kiugrott. Az árusok meg sikítoztak. Colin meg érdeklődött. Nem, nem kellett végül halat is vennünk, mert azért az emlegetett eb annál sokkal beszaribb, egy fickándozó hallal nem vette volna fel a küzdelmet. Csak odament mozizni, amíg a hölgyek levadászták az ugráló síkos bőrűt. És az előadás még nem ért véget, amikor én kijöttem az üzletből. Kutya hűlt helyét látva nem mondom, hogy nem izzadtam le a Böszörményi út forgalmára gondolva, de a kiszakadó kiáltásra: Colin - máris érkezett az eb izgatott pofával. Én persze leteremtettem, de pár lépéssel odébb a halasok máris mentegetni kezdték. Mert annyira édes volt, idejött, de nem bántotta ám a halat (na ja, ha be volt tőle rezelve), csak drukkolt, hogy ők össze tudják-e szedni etc... Mit tehettem? Hálából itt vettem meg a harcsaszeletet, amit a halászlébe akarok belefőzni.
2012. dec. 18.
Életképek...
Ma korán reggel ráköszöntem egy kutyás ismerősre, akinek ezek szerint én nem is vagyok annyira ismerős, mert rám nézett és simán elküldött fejhangon ordítva az ősi mesterséget űző nőnemű ősömhöz, mondván a kutyám tönkre tette az övét.
Csak kicsit néztem hülyén, mert ha van a parkban kutya, akkor az éppen Colin, akitől teljes biztonságban vannak a sporttársak, lévén egy bárány és egy kecske (meg talán egy golden) elfajzott utóda. Ráadásul a felemlegetett időpontban mi nem is szoktunk az utcán lenni (kora délután órákban). Közben a közelben lévő többi kutyás felhívta az ingerült úr figyelmét, hogy nézzen már ki a fejéből, ez nem a Ricsi, hanem a Colin. Erre érkezett egy BOCS!, jóval kisebb decibellel, mint az azt megelőző mondat.
Mivel én tényleg ismerem őt már jó ideje (nem feltétlenül személyesen, de látásból), nem foglalkoztam a dologgal tovább, egyrészt mert hál istennek, olyan kutyám van, aki miatt nem igazán szoktam ilyen helyzetbe kerülni, tehát megengedhetem magamnak a nagylelkű felsőbbrendű érzést. De mint ez a posztocska is jelzi, valahol mélyen csak bent akadt az affér.
1. Ricsi valóban egy rosszul szocializált kutya. A gazdája mindig goldenes volt, egy tenyésztő átverte, és lett neki Ricsi, aki fene tudja mi, de golden csak elhanyagolható nyomokban található benne. Körülbelül úgy néz ki, mint egy argentin dog és egy labrador keveréke. Tagadhatatlan, hogy ész nélkül megy neki mindenkinek, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél nem ellenfél az ő 40 kilójának, jelen esetben max. 6-8 kiló lehet. Egyesek esküsznek rá, hogy a szukákkal sem kíméletes. Ez pedig már dupla defekt, mert a nagy kutyák a kicsiket ritkán osztják, még olyankor sem, ha az a kicsi okot ad rá. Mondjuk, Bo gyakran szolgáltat okot, ezt csak zárójelben.
2. Colin nem az egyetlen világos színű kutya a parkban, tehát ha egy "nagy, fehér állat" megtépte az ő kutyuskáját, akin mellesleg olyan pufajka van, amilyet még az ávh-sok sem mindig cipeltek magukkal, akkor azért nem kéne rögtön az első szembejövő krémszínű kutya gazdájának nekiesni. Mindezt úgy, hogy a többi jelenlévő 3-4 apró kutyával éppen tök barátságosan üdvözlik egymást.
3. Barátunk ezek után még elpanaszolta nagyjából minden szembejövőnek, hogy micsoda attrocitás érte szegény Bo-t, akinek az ínait is széttépte az a fenevad, aki fehér és nagy - itt minden ismeretlen járókelő rettegve ráfókuszál Colinra. Mellesleg Bo még csak nem is sántít, a gazdi szövege annál jobban. És érkezik a slusszpoén, valószínűleg azért joggal haragos barátunk rácsap a zsebére. Hogy csak jöjjön az a rühes dög (értsd Ricsi), ő már fel van készülve, nem fog többé kiskutyákat bántani.
Ezen a ponton bevallom, én nem mertem rákérdezni a felkészültség mibenlétére, mindenesetre jobban fogok figyelni Colinra is, nehogy úgy járjon, mint azok az egyszeri kirándulós kutyák, akiket egy vadász farkasnak nézett és kilőtt az erdőszélen (egyikőjük egy labrador volt). Ugyanis barátunk nyugalmazott katona. Mit lehessen tudni, mi a franc lapul a zsebében.
Csak kicsit néztem hülyén, mert ha van a parkban kutya, akkor az éppen Colin, akitől teljes biztonságban vannak a sporttársak, lévén egy bárány és egy kecske (meg talán egy golden) elfajzott utóda. Ráadásul a felemlegetett időpontban mi nem is szoktunk az utcán lenni (kora délután órákban). Közben a közelben lévő többi kutyás felhívta az ingerült úr figyelmét, hogy nézzen már ki a fejéből, ez nem a Ricsi, hanem a Colin. Erre érkezett egy BOCS!, jóval kisebb decibellel, mint az azt megelőző mondat.
Mivel én tényleg ismerem őt már jó ideje (nem feltétlenül személyesen, de látásból), nem foglalkoztam a dologgal tovább, egyrészt mert hál istennek, olyan kutyám van, aki miatt nem igazán szoktam ilyen helyzetbe kerülni, tehát megengedhetem magamnak a nagylelkű felsőbbrendű érzést. De mint ez a posztocska is jelzi, valahol mélyen csak bent akadt az affér.
1. Ricsi valóban egy rosszul szocializált kutya. A gazdája mindig goldenes volt, egy tenyésztő átverte, és lett neki Ricsi, aki fene tudja mi, de golden csak elhanyagolható nyomokban található benne. Körülbelül úgy néz ki, mint egy argentin dog és egy labrador keveréke. Tagadhatatlan, hogy ész nélkül megy neki mindenkinek, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél nem ellenfél az ő 40 kilójának, jelen esetben max. 6-8 kiló lehet. Egyesek esküsznek rá, hogy a szukákkal sem kíméletes. Ez pedig már dupla defekt, mert a nagy kutyák a kicsiket ritkán osztják, még olyankor sem, ha az a kicsi okot ad rá. Mondjuk, Bo gyakran szolgáltat okot, ezt csak zárójelben.
2. Colin nem az egyetlen világos színű kutya a parkban, tehát ha egy "nagy, fehér állat" megtépte az ő kutyuskáját, akin mellesleg olyan pufajka van, amilyet még az ávh-sok sem mindig cipeltek magukkal, akkor azért nem kéne rögtön az első szembejövő krémszínű kutya gazdájának nekiesni. Mindezt úgy, hogy a többi jelenlévő 3-4 apró kutyával éppen tök barátságosan üdvözlik egymást.
3. Barátunk ezek után még elpanaszolta nagyjából minden szembejövőnek, hogy micsoda attrocitás érte szegény Bo-t, akinek az ínait is széttépte az a fenevad, aki fehér és nagy - itt minden ismeretlen járókelő rettegve ráfókuszál Colinra. Mellesleg Bo még csak nem is sántít, a gazdi szövege annál jobban. És érkezik a slusszpoén, valószínűleg azért joggal haragos barátunk rácsap a zsebére. Hogy csak jöjjön az a rühes dög (értsd Ricsi), ő már fel van készülve, nem fog többé kiskutyákat bántani.
Ezen a ponton bevallom, én nem mertem rákérdezni a felkészültség mibenlétére, mindenesetre jobban fogok figyelni Colinra is, nehogy úgy járjon, mint azok az egyszeri kirándulós kutyák, akiket egy vadász farkasnak nézett és kilőtt az erdőszélen (egyikőjük egy labrador volt). Ugyanis barátunk nyugalmazott katona. Mit lehessen tudni, mi a franc lapul a zsebében.
2012. dec. 16.
Oké, hogy tél, de azért...
A kép minősége hogy úgy mondjam, hagy némi kívánni valót, de mentségemre szolgáljon az energiatakarékos égők mellett nemcsak a telefonom nem lát jobban, én sem. Apa meg ráadásul nem ismeri az én kütyümet, én meg az övét, úgyhogy kölcsönösen készítünk ócska felvételeket. De a kutya alól előkígyózó fekete lé teljesen élethű.
Szóval, oké, hogy tél, de azért vagy essen a hó, vagy fagyjon, mert ez a szutyok kezd az agyamra menni! És most nem a kutyáról beszéltem.
A héten azonban róla is mondtam ilyesmit. Régi szokása volt kölyökként, hogy a napi sajtót, tv-újságot, nyomtató-papírt konfenttivé varázsolta, mire hazaértem, de aztán hál Istennek, megjött a józanabbik esze és abbahagyta. Másfél év nyugalom után azonban a minap ez a kép fogadott:
2012. dec. 5.
Hollósi Frigyes
Hollósi Frigyes
Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének kitüntetettje ...
Elment. Elment, és ez nagy veszteség a színházi szakmának, a nézőknek, és nem utolsó sorban egy kis közösségnek, amelynek aktív és közkedvelt tagja volt. A Geszebek, a Gesztenyéskerti Ebek Szövetsége az embert gyászolja, aki köztünk volt. Béla, az angol buldog gazdáját, Frinyót.
... és én személyszerint azt az embert, aki nagyon szerette Colint. Még felfoghatatlan, hogy néhány hete jókedvűen viccelődve nevettetett meg mindannyiunkat.
képek itt: www.geszebek.hu
képek itt: www.geszebek.hu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)