Én tényleg szeretem. Alanyi jogon. És ez nagyon sok mindent elmond a kapcsolatunkról. Lehet, hogy csak egy naív elképzelés volt, hogy a lányos mamák a lányuk barátnői is egy személyben. Hát, ő nem bratyizik. Viszont tagadhatatlan, hogy bármikor, bárhol számíthattam, számíthatok rá (főleg az unokák megszületése óta). De hogy 22 évesen férjhez mentem, abban neki is szerepe volt, egy kicsit szempont volt az is, hogy kikerüljek az oltalmazó (túloltalmazó) felügyelete alól. Óriási szerencsém, hogy a dolog ennek ellenére jól sült el. Ezért egy pasinak illene köszönetet mondanom, és hát nekem is nemkevés igyekezetem volt a dologban, de ez egy másik történet.
Holnap anyák napja. Ennek örömére ma megint sikerült olyasmiket vágnunk egymás fejéhez, bár, leginkább neki az én fejemhez, hogy tüskével a körmünk alatt térhessünk nyugovóra. Mert persze mára már én sem tudom befogni a számat. Nem tudom a korára fogni, nem tudom a cukrosokat állítólag jellemző ingerültségre fogni... egyszerűen nem értem őt... miért éri be az alanyi joggal?
A gyerekeim kapcsán még nem tudom, mit tartogat a nap. Fiúk. Talán jobban megtaláltuk a közös hangot. Mint az apukám és én.
2 megjegyzés:
Én is holnap megyek ki egy cserép virággal és meglehetősen kevés átéléssel. Sajnálom, hogy nálatok is ez van... ahogy VCS szokta mondani, annyit kell tőlük elvárni amit adni tudnak, és akkor nincs csalódás.
Tegnap én is voltam, megköszöntöttem. Pontosan úgy álltam hozzá, ahogy másoknak is tanácsolni szoktam. AZ ünnepre koncentráltam, és arra, hogy ki tudja mennyi lesz még ilyen? Megsimogattam az arcát, kezét, és jó volt. :) A többit meg már inkább lenyelem, nem mondom....megéri :)
Megjegyzés küldése