Az ifjú számítástechnikai szakember, messze a szamárlétra alján úgy döntött egyszer egy nem is olyan szép napon, nevezetesen amikor létszámleépítés miatt utcára került, hogy egy egészen más
területen próbál szerencsét (kb. ötven teljesen hiábavalóan elküldött önéletrajzzal letudva a felesleges próbálkozások sorát). Nem örült ennek a család, mert a szórakoztató ipar csillogása nem tudja az árnyoldalakat elfedni, ha az ember lánya józan fejjel igyekszik nemcsak nézni, hanem látni is. De a büszkeség azért itt is befigyel, amikor egy műsorfüzetben már nyomtatásban látja a "gyerek" éjszakázásainak gyümölcsét, nevezetesen az összes országos nagy könnyűzenei fesztivál meghívott résztvevőjeként jegyzik már a nevét, egyre sűrűbben érdeklődnek iránta külföldről és az országból több helyről is. Abban a zenei világban, amit kedvel, elismerik, keresik a frissen megjelent albumját. Úgy tűnik, ő is a helyén van; csak a számláit legyen miből befizetni a lightosabb hónapokban is. De ezzel a gonddal küzdenek még egy páran manapság.
2012. máj. 20.
Büszkeség
Azért van abban valami semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amikor az ember pici fiát (oké, mindjárt 27... de hát szinte tegnap volt még a tojáshéj a fenekén... sőt, lehet, hogy még mindig ott van) egy szakmai kiadvány ifjú marketingszakemberként említi, aki ráadásul jó példája a cikk szerint az adott munkahelyen a szakmai szamárlétrán való viharos előrejutásnak (három év alatt a gyakornokságtól a vezető beosztásig). Na, szóval van anyai büszkeség :)
Mert a szabály, az szabály
Szombat, déli órák, tihanyi rév. Beszálláshoz készülődünk a kompra, a jegykezelő szigorúan mutat a nyelvét a közel harminc fokos hőségben bokáig lógató kutyára. Szájkosár nélkül nem lehet vele felszállni. Nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna, de engedelmesen előkotrom a táska mélyéről az alkatrészt, ráhúzom szerencsétlen kutyára és beszállunk. Odafönt egy, azaz egy darab autó, mögöttünk 5-6 biciglis érkezik, és mielőtt felharsanna az indulást jelző csengetés, még két kocsi araszol az amúgy tök üres kompra. Hát, igen, fontos, hogy szerencsétlen állat szájkosárban lihegjen, meg ne egye a gyér számú utazóközönséget, akik amúgy fentről pásztázzák a vizet, ebgyerek meg egyelőre frászt kap a felvezető fémlépcsőtől. Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem, hogy a szájkosár abban a pillanatban lekerült róla, ahogy látótávolságon kívülre kerültünk.
Mellesleg reggel a másik irányba senkinek nem jutott eszébe, hogy szóvátegye, amiért nagy vidáman csak úgy lavírozunk a teli kompon.
Vasárnap reggel, fél hét. Előre megfontolt szándékkal igyekszünk a kihalt település még kihaltabb széles utcáján a part irányába. Férjem kis fáziskéséssel indult utánunk, ezért aztán megállunk a nagy menetelésben, és én marha, felhívom az eb figyelmét, hogy nézze csak, ki jön ott messze. Ebgyerek figyel, de közben elterelődik a figyelme, mert a közelünkben 60 körüli hölgy pizsamában virágokat locsol a telke előtt. Ebgyerek maga a vidám barátságosság, így aztán előbb odanyargal, aztán a felé kalimpáló öntözőkannát nem értve visszajön és végre a gazdi irányába kezd rohanni. Örül neki és máris rongyol vissza hozzám. A jó 2x száz méteres rohanástól boldogan már önállóan ugrik fel a régi nyárfa csonkra, amit sétáink során mindig ügyességi akadályként használunk. Mindannyiunknak jó kedve van, csak a hölgynek nem, akit a locsolásban megzavartunk. Pórázon kéne sétáltatni, nem hagyni itt rohangászni. Én vagyok a hülye, mert reagálok: De hiszen tök üres az egész utca. De hozzám is iderohant. Hát, ez tagadhatatlan, de bárki számára nyilvánvalóan nem támadóan, vigyorgó pofával, hevesen csóváló farokkal. Végül is egy golden retrieverről van szó, az istenért.
De tény, nem volt rajta póráz. És a hatályos települési szabályzat szerint sétáltatni az ebeket csak pórázon lehet. És a vízbe se lehet bevinni, mert közegészségügyi okokból ez tiltott. Emberi ürülékkel szembeúszni nem tilos, műanyag ételes tányérokat, poharakat, üveget, sörösdobozt, reklámújságot és hasonló emberi szemetet fürdés közben kerülgetni szintén nem tilos.
Szóval, a szabály az szabály. És bár nem vagyok egy notórius szabályszegő, de józan eszem van és nem fogok mindig és mindenhol értelmetlen tiltásoknak szót fogadni. Felnőtt ember vagyok, aki - úgy érzem, hogy az átlagnál is magától értetődőbben - tekintettel van másokra, igyekszik nem konfrontálódni, de van egy pont, ahol bevállalom. Néha engem is meglep, hogy pont a kutyám miatt. De megteszem, mert megérdemli. Mind a ketten megérdemeljük.
Mellesleg reggel a másik irányba senkinek nem jutott eszébe, hogy szóvátegye, amiért nagy vidáman csak úgy lavírozunk a teli kompon.
Vasárnap reggel, fél hét. Előre megfontolt szándékkal igyekszünk a kihalt település még kihaltabb széles utcáján a part irányába. Férjem kis fáziskéséssel indult utánunk, ezért aztán megállunk a nagy menetelésben, és én marha, felhívom az eb figyelmét, hogy nézze csak, ki jön ott messze. Ebgyerek figyel, de közben elterelődik a figyelme, mert a közelünkben 60 körüli hölgy pizsamában virágokat locsol a telke előtt. Ebgyerek maga a vidám barátságosság, így aztán előbb odanyargal, aztán a felé kalimpáló öntözőkannát nem értve visszajön és végre a gazdi irányába kezd rohanni. Örül neki és máris rongyol vissza hozzám. A jó 2x száz méteres rohanástól boldogan már önállóan ugrik fel a régi nyárfa csonkra, amit sétáink során mindig ügyességi akadályként használunk. Mindannyiunknak jó kedve van, csak a hölgynek nem, akit a locsolásban megzavartunk. Pórázon kéne sétáltatni, nem hagyni itt rohangászni. Én vagyok a hülye, mert reagálok: De hiszen tök üres az egész utca. De hozzám is iderohant. Hát, ez tagadhatatlan, de bárki számára nyilvánvalóan nem támadóan, vigyorgó pofával, hevesen csóváló farokkal. Végül is egy golden retrieverről van szó, az istenért.
De tény, nem volt rajta póráz. És a hatályos települési szabályzat szerint sétáltatni az ebeket csak pórázon lehet. És a vízbe se lehet bevinni, mert közegészségügyi okokból ez tiltott. Emberi ürülékkel szembeúszni nem tilos, műanyag ételes tányérokat, poharakat, üveget, sörösdobozt, reklámújságot és hasonló emberi szemetet fürdés közben kerülgetni szintén nem tilos.
Szóval, a szabály az szabály. És bár nem vagyok egy notórius szabályszegő, de józan eszem van és nem fogok mindig és mindenhol értelmetlen tiltásoknak szót fogadni. Felnőtt ember vagyok, aki - úgy érzem, hogy az átlagnál is magától értetődőbben - tekintettel van másokra, igyekszik nem konfrontálódni, de van egy pont, ahol bevállalom. Néha engem is meglep, hogy pont a kutyám miatt. De megteszem, mert megérdemli. Mind a ketten megérdemeljük.
2012. máj. 18.
Mérgelődés
Aki errefelé jár, annak legyen elég annyi, hogy képtelen vagyok leszedni a telefonomról az mms-t vagymiafenét, pedig Alessiáék gondoltak rám/ránk Velencében a "békanyúzó" szobránál, aztán hazafelé is a wörthi tó partján. Azt nem írta, hogy a tehenünk megvan-e még. :) Csodás képeket tehetnék fel, ha nem lennék ekkora technikai zseni :( De mindjárt itthon lesznek és biztosan hamar lesz élményelő is. Már alig várom!
De hogy valami jó hír is legyen:
Innen is egy óóóóriási puszi a Hegylakó familiának és új családtagjuknak, Ábelnek ... és itt egy szív alakú szmájlit képzeljen el mindenki.
De hogy valami jó hír is legyen:
Innen is egy óóóóriási puszi a Hegylakó familiának és új családtagjuknak, Ábelnek ... és itt egy szív alakú szmájlit képzeljen el mindenki.
2012. máj. 11.
2012. máj. 6.
Valami vidámról is ... persze, Colin
A Nagy Nap is eljött
Éjjel még hatott a tegnapi összekapás. Forgolódtam, alig aludtam. Reggelre eldöntöttem, megint én leszek az, aki megadja a kellő tiszteletet és tulajdonképpen ennyi év után igazán nem kéne felkapnom egy semmiségen a vizet. Ma én csinálok ebédet, kivételesen fél tizenkettőre, amikor ő ebédel. Kora reggel még hagytam aludni a családot, ebgyerekkel lementünk a tóra. Amíg ő rohangált, én próbáltam elképzelni a reggeli találkozást. Nem egészen olyanra sikeredett. De tulajdonképpen valahol a szívem mélyén éreztem, hogy ez lesz.
Talpig útra készen pakolt be a kocsiba, orra alatt odabökte, hogy Boldog Anyák napját! Ez volt az utolsó, hogy lejöttem a Balatonra. Hasonlóan boldogot neked is. - mondtam én, miközben agyam pörgött, hogy mi is lenne a Megoldás. De közben éreztem, hogy ez a dolog nem most és nem itt fog nyugvópontra jutni. Összepakolt, elment a kaput kinyitni, apám meg csak ennyit súgott a fülembe egy sóhajtással kísérve: Ez van.
És innentől fogalmam sincs, hogyan tovább. Bőgök ugyan, mert ez is egy válfaja a Megoldás keresésének, bár nem túl hatékony. Ami leginkább fáj, hogy bőgés közben egyetlen olyan emlékem keveredett elő a múltból, amikor átölelt. Kifordult a bokám, el kellett bicegnünk az orvoshoz. Rá támaszkodhattam, bár majdnem egy fejjel alacsonyabb, mint én. Mindig mindenben támaszkodhattam rá, de soha, soha nem mondta, hogy gyere, mondd el mi bánt. soha nem tárta ki felém hívogatóan a karját, hogy újra gyereknek érezhessem magam. Egész életemből a szemrehányó tekintete az első, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Az a tekintet, amitől mindig lelkiismeret furdalásom lett, ha volt rá okom, ha nem. Pedig valószínűleg mindent megadott nekem, ami anyaként lehetséges, csak azon a hülye természetén nem tudott túllépni soha. Tudom, hogy holnap oda kell mennem hozzá, különben megint csak egy kapanyommal szélesebb lesz köztünk az árok. De lövésem sincs, hogy hogyan...
Azt hiszem, fennállásom legszarabb anyák napját ülöm ma. Kivételesen gyerekként. De megyek is, mert a sós víz köztudottan nem tesz jót a műszaki cikkeknek.
Talpig útra készen pakolt be a kocsiba, orra alatt odabökte, hogy Boldog Anyák napját! Ez volt az utolsó, hogy lejöttem a Balatonra. Hasonlóan boldogot neked is. - mondtam én, miközben agyam pörgött, hogy mi is lenne a Megoldás. De közben éreztem, hogy ez a dolog nem most és nem itt fog nyugvópontra jutni. Összepakolt, elment a kaput kinyitni, apám meg csak ennyit súgott a fülembe egy sóhajtással kísérve: Ez van.
És innentől fogalmam sincs, hogyan tovább. Bőgök ugyan, mert ez is egy válfaja a Megoldás keresésének, bár nem túl hatékony. Ami leginkább fáj, hogy bőgés közben egyetlen olyan emlékem keveredett elő a múltból, amikor átölelt. Kifordult a bokám, el kellett bicegnünk az orvoshoz. Rá támaszkodhattam, bár majdnem egy fejjel alacsonyabb, mint én. Mindig mindenben támaszkodhattam rá, de soha, soha nem mondta, hogy gyere, mondd el mi bánt. soha nem tárta ki felém hívogatóan a karját, hogy újra gyereknek érezhessem magam. Egész életemből a szemrehányó tekintete az első, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Az a tekintet, amitől mindig lelkiismeret furdalásom lett, ha volt rá okom, ha nem. Pedig valószínűleg mindent megadott nekem, ami anyaként lehetséges, csak azon a hülye természetén nem tudott túllépni soha. Tudom, hogy holnap oda kell mennem hozzá, különben megint csak egy kapanyommal szélesebb lesz köztünk az árok. De lövésem sincs, hogy hogyan...
Azt hiszem, fennállásom legszarabb anyák napját ülöm ma. Kivételesen gyerekként. De megyek is, mert a sós víz köztudottan nem tesz jót a műszaki cikkeknek.
2012. máj. 5.
Anyák napja előestéje
Én tényleg szeretem. Alanyi jogon. És ez nagyon sok mindent elmond a kapcsolatunkról. Lehet, hogy csak egy naív elképzelés volt, hogy a lányos mamák a lányuk barátnői is egy személyben. Hát, ő nem bratyizik. Viszont tagadhatatlan, hogy bármikor, bárhol számíthattam, számíthatok rá (főleg az unokák megszületése óta). De hogy 22 évesen férjhez mentem, abban neki is szerepe volt, egy kicsit szempont volt az is, hogy kikerüljek az oltalmazó (túloltalmazó) felügyelete alól. Óriási szerencsém, hogy a dolog ennek ellenére jól sült el. Ezért egy pasinak illene köszönetet mondanom, és hát nekem is nemkevés igyekezetem volt a dologban, de ez egy másik történet.
Holnap anyák napja. Ennek örömére ma megint sikerült olyasmiket vágnunk egymás fejéhez, bár, leginkább neki az én fejemhez, hogy tüskével a körmünk alatt térhessünk nyugovóra. Mert persze mára már én sem tudom befogni a számat. Nem tudom a korára fogni, nem tudom a cukrosokat állítólag jellemző ingerültségre fogni... egyszerűen nem értem őt... miért éri be az alanyi joggal?
A gyerekeim kapcsán még nem tudom, mit tartogat a nap. Fiúk. Talán jobban megtaláltuk a közös hangot. Mint az apukám és én.
Holnap anyák napja. Ennek örömére ma megint sikerült olyasmiket vágnunk egymás fejéhez, bár, leginkább neki az én fejemhez, hogy tüskével a körmünk alatt térhessünk nyugovóra. Mert persze mára már én sem tudom befogni a számat. Nem tudom a korára fogni, nem tudom a cukrosokat állítólag jellemző ingerültségre fogni... egyszerűen nem értem őt... miért éri be az alanyi joggal?
A gyerekeim kapcsán még nem tudom, mit tartogat a nap. Fiúk. Talán jobban megtaláltuk a közös hangot. Mint az apukám és én.
2012. máj. 4.
Egy hosszú-hosszú hétvége margójára...
Annyira vártam. Négy nap. És a nap is süt, szinte már nyár
van. Balaton, kert, parti séták, bringa, bográcsolás. Tervem volt számtalan. Ha
már nem bírnánk a napsütést, akkor a hűvös szobában végre méretes képernyőn
nézhettünk volna régi filmeket nagymamákkal karöltve.
Aztán eljött a hétvége. Pénteken nem indulunk, mert hideg a
ház, estig nem melegedne fel annyira, hogy megfázás nélkül alhassunk. Szombat
reggel indulás. Először át a városon a nagyiért, aki nem hajlandó
tömegközlekedni (csak barátnővel, de akkor akár a világ végére is). De már úton
is vagyunk. A ház rendben, nem esik atomjaira semmi, amikor fél évnyi szünet
után ráengedjük a vizet. Minden működik. Tv-t, ami irdatlan nehéz, alig bírtuk
elcibálni a kocsiig, mert persze fogása nincs, szóval a tv-t újfent
kézbekapjuk, behurcoljuk, helyére rakjuk. És
konstatáljuk, hogy csak a hálózati kábelét nem hoztuk el. De a második
keresztnevünk a Találékony, párom körülnéz, a fényképezőgép töltőjének kábele
pont a lyukba illik, és lőn csoda, az apparát életre kel. Nem tökéletes, mert a
laptoppal nem hajlandó kommunikálni, az olcsó és ehhez mérten korlátolt tudású
médialejátszó pedig éppen most makacsolja meg magát. Fűnyírás, takarítás, el is
telik az első nap.
Varásnap reggel Colinnal célbavesszük a partot, bízva benne,
hogy a kora reggeli órán senki nem óvja tőlünk kutyáséktól a partot. Colin nem
felejtette el a Nagy Vizet, mire a sétányra érünk, ő már csobban is. Kicsit
dobálgatunk neki, ő lelkesen száguldozik ki-be a vízből, aztán vidáman
baktatunk haza reggelizni. Fűnyírás még
jutott mára is, a kocsival is odébb kéne állni, alatta se maradjon magas a fű.
Aha. A kocsi sebváltója úgy dönt, ünnepnapon nem mozdulunk. Félő, hogy majd a
hétköznapokban sem. Párom nyakig a motortérben, én nyomogatom a kuplungot és
próbálom mozgásra bírni a kart. És akkor Mr. Találékony felismerni véli a
hibát, agya már lázasan dolgozik a megoldáson. A dolognak elméletben működnie
kell. Kora délutánra kiderül, a gyakorlatban is.
Hétfőn újabb reggeli csobbanás, nagy séták. Aztán egy
hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodom a padlásszobába és onnan kb. 50 kiló
régi magazint molyolok ki. Mire lehurcolom a teraszra már kezd elegem lenni a
lomtalanításból, de még el kéne juttatni a szelektív gyűjtőig. A kocsit inkább
nem mozdítom, mégse alattam essen szét újra. Biciglire kapok, a csomagtartójába
pakolok egy adagot, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Colint is madzagra
veszem és viszem. A történetet innentől már ismeritek. Ha még nem mondtam volna
(de biztos mondtam), ez a kutya egy zseni!
A kocsi rendületlenül ácsorog a kertben, mi időnként
bizonytalanul feléje pislogunk, vajon kibírja-e a hazáig vezető utat? Az esti
bográcsolásnál aztán el is határozzuk, hogy reggel korán hazaindulunk, nem
várjuk meg a várható dugót, amikor biztosan váltogatni kéne. És így is teszünk,
kedden reggel felkerekedünk, a gyomrunkat szorító érzéstől ingerlékenyebbek
vagyunk, sikerül veszekedéssel kezdeni a napot. Aztán gond nélkül hazajutunk.
Itthon viszont sorra jutnak eszünkbe apró, de „nélkülözhetetlen” tárgyaink,
amiket a hektikus indulás közepette lent felejtettünk.
Szóval, volt egy négy napos ünnep. Volt ebben kirándulás,
ebgyerek biztosan azt mondaná, klassz program volt. Nekünk azért nem felhőtlen.
És a mellbeverő szervízszámla még csak ezután jön. Két hét múlva, ugyanis addig
az alkatrészre várunk. A már megváltott havi matrica meg arra, hogy talán
használjuk még. A Gerard Philip filmek meg arra, hogy egyszer még megnézzem
őket. Előbb-utóbb.
2012. máj. 3.
Robert Capa: Kissé elmosódva (emlékeim a háborúból)
Susana Fortes könyve után következzék a mester a saját
szemével. A könyv hátoldalán rövid sztori csak úgy kedvcsinálóul. Bevált.
„Sürgető
szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy
hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje.
A
kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely
az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem
elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Ez állt rajta: VIGYÁZAT!
AKNÁK!
Én aztán nem
ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a
szükség, hiába – egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon.
Torkomszakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára
üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú
mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A
saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mert az első lépésektől fel nem
robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt
noszogattam, hogy lóduljon és hozzon ide valakit egy detektorral.
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az
elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz
szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja
elbírni a nyomdafestéket.”
Jut eszembe, a könyvben több, mint 100 Capa-fotó is
található!
De egy könyajánláshoz ajánlás is dukál. Nos, álljon itt Capa
néhány saját gondolata: „A valóságot
megírni mindig nagyon nehéz. Így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak,
hogy néha egy kicsit túllépjek rajta,
vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és
szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is.”
Az olvasással vigyázni kell...
Nagyon nem mindegy, hogy az ember miket olvas, ha
tömegközlekedik. Ha túl érdekes, könnyen fennmaradhatsz még néhány megállót,
ami a szoros időbeosztást tekintve, mindenképpen gáz. Ha túl szomorú, elbőgöd
magad az utastársak előtt, akik könnyen hihetik, hogy boldogtalan magánéleted
utórezgéseinek tanui. Ha meg túl vidám, nos... akkor csak hülyének néznek,
ahogy vihorászol magadban. Persze, az ember küzd és bízva bízik, hogy sikerrel,
de nem... amikor teljes erődből igyekszed visszafojtani a vigyorgást, mi több a
hahotát, akkor tuti... mint minden elfojtott erő, ez is a felszínre tör,
többnyire a lehető legrosszabb, legkínosabb pillanatban. Nos, ezért nem szabad
például Winkler Robit olvasgatni a villamoson. Ezt már korábban is
megállapítottam, de megint sikerült a
csapdába önként és dalolva belelépnem. Éltetett a remény, hogy egy
gasztronómiai magazinba írva talán nem szabadult el a fantáziája, de nem
csalódtam benne, elszabadult J
A következőkben próbálom kicsit megnyirbálva itt megosztani veletek, szerintem
jól fogtok szórakozni.
Koreai
kagyló nagy lángon
Unortodox
konyhai eljárás? Fogjuk rá. A recept észak-koreai, tehát duplán népi (népi
demokratikus), de a videót természetesen már a japánok töltötték fel egy megosztóra.
Igazából már a videó sem Kim Dzsongun hazájában készült, hanem a japánok
készítettek egy remake-et az általuk Kuzo néven emlegetett japán utazó leírása
alapján. Hát igen, nyilván nem kém volt, csak szisztematikusan próbálja
beutazni a világot5, és Észak-Korea nagyon közel esett. Kuzo Bond állítólagos
beszámolója alapján ez volt élete kagylója, mely a barkácsnapalm tűzviharában
megőrizte eredeti frissességét, és valami fantasztikus ízzel bírt.
Vásároltunk
hát egy tengeri herkentyűben erős szupermarketben belga kékkagylót. A
frissesség relatív, a harmincezer éves mamutbébi is azért tud most a világban
turnézni, mert jól működött a hűtőlánc.
Tehát a
recept: egy zacskó kékkagyló, vagy bármilyen kagyló, de friss legyen, hogy ne
patkoljunk el tőle. A kagylót olyan tűzhelyre rakjuk, mint a murva vagy egy kis
beton, aztán előkapjuk a már előkészített marmonkannát, és kitöltünk belőle két
félliteres pillepalacknyit. A pillapalackok kupakját előre kifúrtuk, hogy szép
célzott spricceléseket adhassunk le velük. Isten óvja a pillepalackot! Ha
levonult az atomháború, kincs lesz minden egyes darab. Köpülhetünk benne vajat,
sprickolhatunk benzint, Bear Grylls meg a vizeletéből hoz létre a segítségével
önfenntartó rendszert. A recept tehát
ennyi: alágyújtunk, és mivel a benzin gyorsan ég, majdnem folyamatosan
locsoljuk. Jó kis tűzgömböt hízlalhatunk. Persze, ne próbáljuk ki otthon, mert
én semmiképpen nem szállok be a szemöldökpótlásba!
A „Miért ne
működhetne?” kérdésre százával adhatjuk a hihetőnél hihetőbb válaszokat. A
legfontosabb, hogy a benzin büdös. A benzinnek kellemetlen szaga van. Jó, nem
olyan undorító, mint a gázolajnak, de nem véletlen, hogy marinírozni nem
benzinnel szoktak. Hanem alkohollal, lehetőleg íztelennel, mint a vodka, vagy
ízletessel, mint a konyak. A konyha és az autósport üzemanyag szempontjából kétségtelenül
átjárható, de ez egyirányú utca; alkohollal akár versenyautókat is lehet
üzemeltetni, de benzin vagy gázolaj az ételbe nem keveredhet.
Voltak
ugyanakkor kevésbé kétkedő vélemények. Például itt a benzingőz-elmélet. Mi
lángol és robban? A benzingőz! Minek van olyan rossz íze? Bizony a benzin
gőzének, és nem magának a benzinnek, hiszen nem akkor kap el bennünket a
gyilkos rettenet, amikor a szánkba kerül és véletlenül lenyelünk belőle egy
keveset, hanem amikor kifújjuk a levegőt az orrunkon át. Tudatos haspókok
jobban is figyelnek az étel és a bor illatára, mint ízére, de ebbe most ne
menjünk bele, hiszen a koreai kagyló esetében egyelőre abból indulunk ki, hogy
örüljünk, ha túléljük. Az optimista megközelítés szerint, ahogy locsoljuk a
benzint, a látványos tűztengerben minden egyes benzingőz-molekula megsemmisül,
akkor pedig milyen szaga is lenne a kagylónak? Hát megmondom: penetráns
benzinszaga. Az első kagylóból még puszta kézzel piszkáltam ki a húst, így
elképzelhető volt, hogy a benzines kezemtől lett benzinszagú. A másodikat már
alapos macskamosdás után egy steril villával halásztam ki – a műveletet nagyban
nehezíti, hogy a kagyló héja morzsalékosan törik, igen nehéz rajta fogást
találni. És persze úgy is egész biztosan csikorog majd a fogunk alatt egy kis
kagylóhéj-törmelék. Ami természetesen kismiska ahhoz képest, amilyen intenzív
benziníz robban a fejünkben. Úgyhogy a kísérletnek csak annyi értelme volt,
hogyha bárki megtalálná a receptet, kipróbálnia már nem kell. Egy baromság.
Nagy kár, mert a gyújtogatást minden férfi élvezi, én például már azon
fantáziáltam, hogy steaket is mennyire jó lenne így sütni, nem beszélve a
Kentucky csirkeszárnyról, de sajnos ezt a mellékízt még a MOL
legelkötelezettebb igazgatósági tagja sem tolerálná.
Egy nagy
szerencsénk azért volt a projekttel: az észak-koreai videósok nem dízellel
sütötték a kagylót. Ez azért szerencse, mert van összehasonlítási alapom. Egyszer
egy erdélyi motoros túrán véletlenül gázolajat tankoltam, le kellett szívni.
Slag volt, a többit mindenki tudja, aki már szívott le üzemanyagot – egy slukk
valahogy mindig becsúszik. Én pedig még Gödöllő térségében is olyan
gázolajszagúakat böfögtem attól az egyetlen kortytól, hogy kis híján a
bukósisakba hánytam. Ahhoz képest a benzin íze tényleg nem súlyos. Viszont még
mindig legalább olyan távol van az ehetőtől, mint ide Észak-Korea. WR.
2012. máj. 1.
Colinról szuperlatívuszokban
Csak mert kicsit sem elfogult gazdi vagyok :)
Balaton... A szezon első kirándulása. Ilyenkor kinyitjuk a házat, ráengedjük a vizet, aztán vagy szerencsénk van, vagy nincs. Lehet, hogy elég egy takarítás, de az is lehet, hogy két napos komoly fúrás-faragás következik, mire a különböző hibákat helyre hozzuk. És persze a fűnyírás. De amikor mindezen túl vagyunk és adott egy hosszú hétvége, akkor azért jut idő az igazi mulatságokra is. Például lemegyünk korán reggel ebgyerekkel a tóhoz. Colin nem felejtette el, hogy tavaly már bemerészkedett a Nagy Vízbe. Lelkesen rohan előre és mire utolérem, már csobban is. Mi dobálunk neki, ő meg töretlen lendülettel és lelkesedéssel hozza a játékot. Nagyokat sétálunk, békákat riogatunk, kutyatársakkal barátkozunk. Aztán gondolok egy nagyot és kilomolok mintegy 50 kiló régi magazint. A bicigli csomagtartójába pakolok, Colin nyakában a póráz, óvatosan lépked a kerék mellett. A szelektívig kb. 200 métert kutyagolunk, aztán ott szájában tartva a póráz várja, hogy a papírt kidobjam. Újra a kormányra akasztom a pórázt, sétálunk haza, köztünk a bringa. Még két ilyen kört teszünk meg, meleg van, a következő körben Colint otthon hagyom. Az utolsó adag pakolásánál azonban ő maga hozza a pórázt, újra szeretne elkísérni. Ám legyen. Póráz a kormányon, sétálunk. Persze, útközben folyamatosan duruzsolok neki, dicsérem. Visszafelé úgy érzem, itt az ideje egy próbának. Felülök a járgányra, lassan tekerni kezdek, Colin szemei rajtam, de nem akar levadászni a kétkerekűről, csak figyel és kocog mellettem. Hazáig, baki nélkül. Nincs visszarántás, szaglászás, vagy előrerohanás. Most feladat van és erre figyel. Egy zseni. Nem azért mondom, de félóra alatt megtanulta azt, amit imádott és nagyon okos Morganom a 15 éve alatt nem volt hajlandó. Hát, így van ez, egy apró siker a hétköznapokban. Mert mindig mondom, hogy kutyázni jó. :)
Balaton... A szezon első kirándulása. Ilyenkor kinyitjuk a házat, ráengedjük a vizet, aztán vagy szerencsénk van, vagy nincs. Lehet, hogy elég egy takarítás, de az is lehet, hogy két napos komoly fúrás-faragás következik, mire a különböző hibákat helyre hozzuk. És persze a fűnyírás. De amikor mindezen túl vagyunk és adott egy hosszú hétvége, akkor azért jut idő az igazi mulatságokra is. Például lemegyünk korán reggel ebgyerekkel a tóhoz. Colin nem felejtette el, hogy tavaly már bemerészkedett a Nagy Vízbe. Lelkesen rohan előre és mire utolérem, már csobban is. Mi dobálunk neki, ő meg töretlen lendülettel és lelkesedéssel hozza a játékot. Nagyokat sétálunk, békákat riogatunk, kutyatársakkal barátkozunk. Aztán gondolok egy nagyot és kilomolok mintegy 50 kiló régi magazint. A bicigli csomagtartójába pakolok, Colin nyakában a póráz, óvatosan lépked a kerék mellett. A szelektívig kb. 200 métert kutyagolunk, aztán ott szájában tartva a póráz várja, hogy a papírt kidobjam. Újra a kormányra akasztom a pórázt, sétálunk haza, köztünk a bringa. Még két ilyen kört teszünk meg, meleg van, a következő körben Colint otthon hagyom. Az utolsó adag pakolásánál azonban ő maga hozza a pórázt, újra szeretne elkísérni. Ám legyen. Póráz a kormányon, sétálunk. Persze, útközben folyamatosan duruzsolok neki, dicsérem. Visszafelé úgy érzem, itt az ideje egy próbának. Felülök a járgányra, lassan tekerni kezdek, Colin szemei rajtam, de nem akar levadászni a kétkerekűről, csak figyel és kocog mellettem. Hazáig, baki nélkül. Nincs visszarántás, szaglászás, vagy előrerohanás. Most feladat van és erre figyel. Egy zseni. Nem azért mondom, de félóra alatt megtanulta azt, amit imádott és nagyon okos Morganom a 15 éve alatt nem volt hajlandó. Hát, így van ez, egy apró siker a hétköznapokban. Mert mindig mondom, hogy kutyázni jó. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)