Rohan az idő...

Hogy ez honnan is jutott eszembe? Hát, mostanában minden jel erre utal.
Ott vannak a nagyszülők, akik nemrég még fiatalos lendülettel jöttek-mentek, most egyre több betegséggel hadakoznak, a szívük még fiatal, a testük egyre többször cserbenhagyja őket. (Mondjuk, ezt lassan már jómagam is elmondhatom magamról)
Aztán ott vannak a gyerekek, akiket nemrég még a széltől is óvtam, most meg élik a maguk viharos ifjonti életét, küzdenek a hétköznapokkal, a párkapcsolataikkal, (néha, ha érdeklődni szeretnék, akkor még velem is).
Miattuk egy kicsit elveszettnek érzem magam a nagy sodorban, szerencsére mentőövként kapaszkodhatom a páromba, aki közben a gazdasági elemekkel dacolva próbál talpon maradni. Valószínűleg nem könnyítem meg az ő helyzetét sem. Közben lelkiismeret furdalással küzdöm, mert sokszor úgy érzem, hogy cserbenhagytam, de legalábbis nem vagyok olyan erős támasza, mint még pár hónappal ezelőtt. Magamnak való lettem, aki még a társaságot sem igazán keresi. Jó, mondjuk ez így erős túlzás, hiszen az ő társaságával semmi bajom. Nem véletlenül töltöttünk el megint egy csodás, mindenfajta értelemben napsütéses hosszú hétvégét kettesben. De amúgy hagyjon békén a világ! Nem érdekelnek lassan a hírek sem, tehetetlenül figyelem, ahogy mindannyian sodródunk az árral, nem látva még azt sem, hogy csendesebb vagy még viharosabb vizek felé tartunk-e. Vagy látom, csak még magamnak sem akarom elismerni.
Pillanatnyilag egy négylábú tart a felszínen a maga békés bohóságával. Miatta erőszakolom meg magam napról napra, kelek-megyek-működöm. Ő az én felelősségem, mert nélkülem nem boldogulna a kétlábúak zaklatott világában. Tíz hónapja tagja a családunknak, ennek a kifejezésnek a teljes szeretetteli értelmében. Pillanatnyilag gyerek a gyerekek helyett.
Az idei év valahogy nem volt igazán jó évem. Nehezen emésztettem meg az idő múlását, a változásokat, és kellett ez a kapaszkodó, hogy az eltompulásból kikecmeregjek.
Ugyanakkor rengeteg élmény ért, amikből mindig tudtam töltekezni, köszönet érte barátoknak, ismerősöknek. Csak remélni merem, ha valaha ők szorulnak támaszra, bennem is bízhatnak.
Visszaolvasva a leírtakat, talán jobb is, hogy az elmúlt időben kicsit ritkábban ragadtattam magam posztok szerkesztésére. Nem nehéz megosztani másokkal a jót, a gyomorszorítót annál inkább. Napról napra elfoglalom magam, nincsenek üresjáratok, jobb ha nem jár az agyam. Ha mégis akad, olyankor a múltban vájkálok, fájó, vagy éppen boldog pillanatok morzsáit szedegetem össze, emlékezem. Talán az ősz teszi, bár... erre a csodás napsütésre, ami mostanában kényeztet bennünket, igazán nem foghatok semmit. Belül talán még arra is rájöttem, mi a baj, de megoldást egyelőre nem látok, ez a Való Világ nem segítőkész a korosztályommal. Vagy csak én vagyok gyenge, erősebben kellene akarnom és akkor sikerülhetne is. Na mindegy, dolgozom, dolgozunk az ügyön. És ígérem, írok majd vidámabbakat is. (ez nem nektek szánt fenyegetés, hanem önmagamnak tett ígéret :) )