2011. nov. 24.

Már megint...

Már megint úgy jártam, hogy Alessia felhívott, lenne-e kedvem...? Naná, ha valamit javasol, ahhoz általában helyből lenne kedvem, néha azonban nincs időm vagy más profán oka van, hogy nem tarthatok vele. De most... A közeli művházban szimpatikus fiatalember tart előadást leendő könyvéről. A program érdekel, annál is inkább, mert az előző könyv (szintén Alessiának hála) már a kiolvasottak, fejben erősen megragadtak és kedvesek között szerepel. És mint olyannak ott (lenne) a helye a polcomon. De csak lenne, mert sehol nem kapni. Ahol meg igen, nos onnan horribilis postaköltséggel lehet csak hozzájutni, ezért még pihenőben van az ügy. De akkor előadásra fel!

Időben érkezünk, a szépségesen felújított épületben a büfé is megújulva várja a vendégeket ínycsiklandó pogácsával, süteményekkel, szendvicsekkel; és persze italokkal. Szolidaritok Alessiával, aki vezet, így aztán két narancslé és két pogácsa társaságában ülünk le a vidám kis sarokba, ahol unokáikra váró nagyszülők között pörgősen tárgyaljuk ki a bokája gyógyulását, meg az én szerencsémet, amiért az elsőre nem tökéletes mézeskalács-adventi koszorú (még elképzelni sem tudom a végeredményt) romjait hercig kis fémdobozban máris a kezemben szorongathatom. De már idő van, menni kell... A terembe lépve az első látnivaló a megkaphatatlan könyv kisebb kupaca. Nem kérdés, máris veszek egyet.

Leülünk. Nem is akárhova, rögtön az első sorba. Aztán szép lassan az előadás is elkezdődik. Nem is előadás ez, hanem egy élménybeszámoló a Canterbury és Róma között három hónap alatt bejárt zarándoklatról. Lelki szemeimmel elképzelhetetlen a töméntelen gyaloglás, a hétköznapi élettől való teljes elfordulás. Ugyanakkor irigylésre méltó. Mint ahogy az a lelkesedés is, amivel a mesélő egyre inkább magával ragad. Ez valószínűleg kiül az arcomra is, mert az este végeztével új szerzeményemmel én is beállok az aláírást kérők sorába. És kapok is... majd egy pár pillanatig az arcomat kémleli és a következő sorokat írja a könyvembe a szokásos szeretettel VL helyett:
Csak el kell indulni, a többi már jön magától!
Én meg azóta is ezen tűnődöm, ennyire egyszerű lenne?

Varga Lóránt, aki a Camino után megjárta a Via Francigena-t. Könyve, az El Camino (Kis Titkok Könyve) és blogja a Minden út Blog mindamellett, hogy szórakoztató irodalmi alkotás, lépten nyomon telibe talál, mint ez a bizonyos fenti ajánlás... Érdekes este volt, meg fogja dolgoztatni az agyam. És ez jó :)

3 megjegyzés:

Lazac írta...

Örülök, hogy ott voltatok. :) Sajnos messze lakom....

Béb írta...

Ha errefelé vezet majd az utad, szólj és viszek nektek elemórzsiát.
Nálatok sosem lehet tudni...

Golden írta...

Béb :XDDD