Mostanában

Nem írtam róla, amikor aktuális volt, mert túlságosan fájó élmény volt. El voltam foglalva azzal, hogy összevakarom magam a romjaimból. És fotó sem készült a nagy eseményről (szerencsére!), mert biztosan nem volt szép látványnak sem.
Na, semmi komoly, csak hoztam a formám.
Reggeli séta a parkban, ami egyébként a hatalmas gesztenye fáiról vagyon elnevezve. Roppant jó játék ebgyereknek rugdosni az úton a gömbölyű, csillogó kis barna golyókat. Vidáman vetődik utánuk újra és újra. Levadássza, összeroppantja és már lesi is a következőt. Közben persze folyamatosan haladunk előre a kutyafuttató felé, ahol egyébként a kutyák ritkán futnak, mert valahogy a kerítések közé zártság (az elismerésre méltóan nagy tér ellenére) gátat szab a lelkükben dúló rohanási vágynak. De ez most mellékes is, hiszen hiszitek vagy sem, de a történetnek most nem Colin a főszereplője. Szóval, lépek, közben lendítek is, rúgom a gesztit... azaz csak rúgnám, mert cipőm orra megakad a betonkocka élében és innentől a dolog már történelem. Akkorát hasalok, mint egy béka. Nem vagyok egy apró termet, ha esem, abba beleremeg a környék. Jelen esetben a környék gesztenyefái hullajtották értem (nem könnyeiket, hanem) gesztenyéiket. A dolog váratlanul ért. Olyannyira, hogy ugyan két kezem magam elé kaptam, de ez csak arra volt elég, hogy a két tenyeremet, a két térdemmel és az állammal nagyjából egyidőben verjem oda. Mondom, mint egy csapatszállító repülőgép landoláskor. A korai reggeli derengésben is láttam a felhők mögött pislákoló csillagokat.
De aztán hősiesen összekaparásztam korpuszom maradványait (nadrágom, minő csoda, nem is sérült - pedig szokott) aztán folytattuk utunkat, mintha mi sem történt volna. Na jó, kicsit bicegősebben és persze innentől gesztenyerugdosás nélkül. Egy órát rohangált ebgyerek az óvodában, aztán séta (nagyon lassan) hazafelé. A lépcsőház már igazi kihívás, pedig akkor még nem tudtam, hogy felfelé gyerekjáték menni. Odafönt nézem a térdem, semmi jele a kapitális maflásnak, amit az anyaföldtől (akarom mondani, betontól) kaptam. Se dagadás, se lilulás, csak fájdalom. De az nagy. Közben párom telefonos segítséget kér, egy Andrássy úti kirándulás áll előttem. Abszolválom a délelőtt folyamán, igaz, nem döntök rekordot az időmérésnél. Hacsak nem negatív rekordot. Már a lépcsőzés lefelé több időt vesz igénybe, mint amennyi idő alatt a sarokig eljutnék normális esetben. De hősiesen küzdök, a buszon is inkább állok, mert leülésnél merev bal térdemnek nincs elég helye. Utána "sietek" haza, ami már tényleg merő kínszenvedés, de legalább ott a cél, hogy hamarosan gyógykenőcs és borogatás kerülhet arra a fránya bal térdre, ami most már hajolni sem akar. Én sem akarom, mert érzem, hogy olyankor nem jó nekem. Nagyon nem jó.
Két nap telt el talpig kenőcsben és borogatásban, aztán már szinte rendbe is jöttem. Ja, kérem, esni tudni kell! - mondom most már szélesvásznúan, mivel az esés körülményeinek szerencsére Colinon kívül más szemtanúja nem volt.