Egy eltűnt, de megkerült poszt utólag...

Eredetileg ezt akartam betenni szeptember 23-án, de úgy elmentettem, hogy többé elő sem került, így akkor írtam gyorsan egy másik szösszenetet. Aztán most meg egész mást kerestem, és ezt találtam. Hát, ha már megírtam, akkor beteszem, mert aznap tulajdonképpen ilyen hangulatom volt:

Ez a mai nap is úgy kezdődött, mint az összes többi mostanában. Hajnali ébredés egy selymes bunda érintésére, egy boldog mosolyra húzódó kutyapofa várja, hogy a kávék mellé felszolgáljam a kis csontocskáknak álcázott kutyakekszet. Az éjjel szétrágcsált, "elrághatatlan" kutyajáték romjain lépkedek. Még fésű után sem nyúlok, csak magamra rántok egy farmert, pólót és pulcsit. Nyakamban a póráz, derekamon a kutyás túlélő szett és irány a park. Hoppá, Colin nyakában viszont nincs is nyakörv, mert az esti keféléskor nem raktam vissza. Hát, így jártam. Szerencsére ebgyerek az amúgy kötelező felszerelés nélkül is szófogadó, fel sem tűnik a hiányos ruházat. Egy óra önfeledt hancúr után hazamegyünk. Párom már elment, a gyerek mostanában tulajdonképpen nem is lakik itthon, miénk a tér és az idő. Egész héten jöttem-mentem, mára semmi más feladat nem maradt, mint az előhívatott fotókért elmenni. Mert a digitális fotózás óriási dolog, de a technika ördögére mégsem bízom magam. A legjobb, legkedvesebb képek albumban gyűlnek kinyomtatva, lapozgathatóan, mert így az igazi.
A pénztárnál táskám mélyén kotorászva mi akad a kezembe? Na mi? Apró kis fényképezőgépem. És még a pótakkumulátor is itt lapul. Miért van velem egyáltalán? Nem tudom. Alighanem már automatikusan dobom a táskába. Annyi egyébként felesleges dolog mellett ki tudja, mikor lehet szükségem rá...
A gondolat villámcsapásként ér. Időm, mint a tenger (még ilyen átvitt értelemben is milyen jó dolog rá gondolni :) ), a nap is süt, miért ne...
Persze, ennek előzménye is van. Két napja egy naplót olvasgatok. Egy naplót szép gondolatokkal, fotókkal, álmokkal. Ha Ő megtehette, hogy engedett a hívásnak, én miért ne tehetném? Na jó, nyugalom! Ha már az elhatározás megszületett, nem lehet csak úgy kutyafuttában nekiindulni. Erőt kell gyűjteni! Például ebben a kis kávézóban itt a pláza közepén. Körülöttem csillogó üzletek, gazdag árukészlet. Magas sarkú cipőben tipegő elegáns nők válogatnak a csinos, de drága darabok között. Sosem lesz 60 ezer forintos csizmám, sóhajtok; de ők sem fognak hirtelen ötlettől indíttatva végigsétálni a napsütötte, őszi színekben pompázó Farkasréti temetőn. Melyikünk veszít többet?
Előttem túrótorta szelet és tejes kávé. Azt hiszem csak alibiből rendeltem, mert igazából az írás izgat. A belső kényszer, hogy a fejemben tomboló mondatokat papírra vessem. Így "legálisan" üldögélhetek a kényelmes fotelben, írhatok. (csak odakint eközben nehogy felhők mögé bújjon az illékony őszi nap!)
Mellettem öltönyös, aktatáskás férfi telefonál. Akaratlanul is tanúja vagyok, ahogy asztrológiáról, eleve elrendelésről beszél. Ha csak távolból látom, elképzelni sem tudnám, hogy az elegáns, szigorú és hivatalos külső ilyen izgalmas gondolatokat rejt. Fél fülemben fülhallgató, eddig a lágy dallamokkal igyekeztem kiszűrni a környezet zaját, de a téma tagadhatatlanul érdekel, így a hangerőt egyre lejjebb veszem. Én hallok, de álcázom a hallgatózásom, ő pedig nyugodtan beszél. Titkosügynöknek érzem magam. A tökéletes álca része a lassan elfogyó sütemény és a kiürülő csésze is.
Itt az ideje az indulásnak! Odakint ezer színével vár az ősz...