Új divat...

néhányan a "jelenlegiek" közül, persze a legismertebb, a jó öreg Drakula nincs is köztük, viszont az első, Edward Cullen ... waoh... és Booth ügynök a második sor végén, mint vámpír ... szóval, kínálatban nincs hiány ...

Későn érő...

most éppen ez a kedvenc, pedig benőhetne már a fejem lágya :)

Velencei személyes...

ott jártam...

Még 24 óra sem telt el és máris hiányzik, mint egy igazi szerelmes. A búcsú estéjén langyos szellő rezdült a lagúna felett, a lemenő nap fénye rózsaszín foltokat varázsolt a lassan beboruló ég szürkeségébe. Jaj, hajat sem mosok egy ideig, hogy megőrizhessem benne a tenger illatát!  A hajó lágyan ringva távolodott, és én szívem szerint már fordultam is volna vissza. Hiszen megint annyi mindenre nem maradt idő! Pedig milyen bőven tárta elém kincseit. Megmutatta napfényes arcát, az eső áztatta homlokzatokat, a templomok csöndes békéjét, márványba és ecset alkotta csodákba álmodott érzéseit. Megleshettem lakói mindennapjait, a turisták ámuló izgalmát, a szakadó esővel dacoló gondolázókat. Értetlenül bosszankodhattam a fotózást tiltó táblácskák előtt és együttéreztem a kíváncsi tekintetek elől az ablaktábla takarásába húzódó lakókkal. Mint mindig, most is megannyi ellentétes érzést keltett bennem. Irigy voltam a velem egyformán idegenekre és többnek, ide tartozónak éreztem magam. Ugyanakkor szégyen öntött el, hiszen se kultúráját, se nyelvét nem sajátítottam el oly sok év alatt. Maradtam az a szájtátó, akinek hasonmásai millió számra özönlik el évről évre. Mire fel hát ez az önzés, ez a magamnak akarás? De valami érthetetlen és alig megfogalmazható módon mégis enyém ez a város. Nekem a felázott falak, a málló vakolatok, a moha lepte kövek jelentik az igazi Velencét. A csodás, felújított, szemkápráztató, fotózásra csábító paloták szinte idegenül hatnak. Az már nem az a 600 éves palota, ahonnan Casanova menekülhetett a váratlanul hazatérő férj elől. A mesék, a legendák, a mítoszok városa nem ragyog, hanem kopottságával válik hitelessé. A vaporettón ülni kényelmes ugyan, de a traghettón átlibbenni a csatornán, az az igazi élmény. Amikor az a sokat emlegetett „motorizáció teljes hiánya” kézzelfoghatóvá válik. A gondola pedig … kár, hogy ma már luxus. Micsoda világ lenne, ha csak ezek a kis hajók járhatnák újra a város vizeit! De ez persze utópia. Különösen annak érzed, ha a Giudeccán lassan végigúszik előtted egy óriás tengerjáró luxushajó. Ámulva és rémülten nézed, ahogy a hatalmas Redentore eltörpül mellette. És nem érted, hogyan engedheti bárki is ezeket a gépszörnyetegeket ezek közé a törékeny remekművek közé.
Amúgy meg? … A legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőled. Mondom, mint egy igazi szerelmes.

De most komolyan ...

... hogy tud ennyi eső ilyen hirtelen a nyakamba szakadni??? Ráadásul nem is számítottam rá. És csak addig esett, amíg a busztól a lakásig értem. Se előtte, se utána. Igazság az ilyen?

Hát, mondom én... (meg más is)

Átlagosan többet mozognak a kutyatulajdonosok, mint a konditerembe járók, és jobban is érzik magukat - derül ki egy brit felmérésből.

Az ötezer ember megkérdezésével készült felmérés szerint a kutyások hetente átlagosan valamivel több, mint öt és fél órát töltenek napi sétáltatással, ezenkívül hetente átlagosan háromszor hosszabb sétára is elviszik kedvencüket, ami további két és fél óra mozgást jelent. A kutya nélkül élők ezzel szemben csupán egy óra húsz percet töltenek átlag a konditeremben (vagy éppen sétával, kocogással) - olvasható a The Daily Telegraph brit napilap internetes kiadásában.

Ezen kívül - úgy tűnik - a kutyások jobban is élvezik ezt a fajta mozgást, mint a konditerembe járók. A gazdik 86 %-a nyilatkozott úgy, hogy élvezi a napi sétáltatást, s csak alig 20 %-uk érzi időnként tehernek.
Ezzel szemben a kondisoknak csupán 16 %-a válaszolt úgy, hogy mindig örömmel jár le a terembe, míg 70 %-uk összeszorított foggal teszi ezt.

Veszélyes tévézés

Tegnap a Nigella csak úgy hétköznapi vacsinak összedobott valami kis roston sült lazacot (bocs Halam!) borsópürével. Mit tesz isten, a ház férfi lakói is itt sertepertéltek, az idősebbik megkívánta a lazacot, a kisebbiknek meg a zöld trutyiról (rá nem jövök hogyan) eszébe jutott a spárga. Aztán közösen kiötlötték, hogy ha úgyis itt hagyom őket egy időre, akkor igazán készíthetnék egy kívánság-vacsorát (a búcsú-vacsora kifejezést inkább kerüljük). És ha már így eldöntötték, akkor ma rögtön, mert kiskölöknek a hét összes többi estéje foglalt. Lelki szemeim előtt felrémlett, hogy ha a térképről lemegyek, akkor se biztos, hogy minden hozzávalót össze tudok gyűjteni (Nigellának bezzeg ott lapul mindig minden a spájzban), de láss csodát, bementem egy piros kannás boltba és minden volt! Sőt! Még kis halászlét is rittyenthetek előtte a magam kedvére. Szóval, ma halat eszünk. És elég egészségesek leszünk tőle, hogy aztán a soronkívüli extra kiadást valami bankrablással pótoljuk vissza a családi kasszába. :)
P.s. még sosem csináltam Hollandi mártást, de azt írja a net-okos, hogy kifejezetten halhoz, spárgához ajánlják. Uff... és tejszínem van is itthon (bár, az a 6 tojás és 20 deka vaj alighanem éttermi kiszerelés lehet :) Na, majd háziasítom az alapreceptet...

Divatdiktátor...

Szóval, a szöges talpamra vettem egy gipsz alá való talpat, mert olyan "gördülős a kiképzése", könnyebb benne a járás, meg hát nem is nagyon férek most bele rendes cipőbe. Már a vétel egy cirkusz volt, mert telefonban érdeklődtem: Van? Van. Mennyibe kerül? ..ezer. Ó, hát ennyiért a hülyének is megéri, hát még nekem. (úgyis csak 2-3 napra kell). Odasántikálok, fel is passzítom a lábamra, fizetek... ja, hogy 4ezer!? Csak azt a fránya négyest nem hallottam a telefonban. Izzadva leszurkolom, mert ennyit azért már annyira nem ér meg. Szívás.
Ma reggel már Morgannal bandukolunk a parkban. Kutyások jönnek, beszélgetünk. Mi történt a lábammal? Mesélek, szörnyülködnek. Aztán a talpat alaposabban megvizsgálva érdeklődnek, miért nem vettem kettőt? Mert tutira olyan, mint a méregdrága mbt-szandál, csak töredékébe kerül. És van, aki komolyan elgondolkozik, hogy a meleg nyári napokra beszerez egy ilyen szellős "cipellőt". :)

Barátságok pro és kontra...

Barátnők voltunk anno ... vagy legalábbis a szüleink azok voltak, így aztán mi is sokat találkoztunk. Aztán az első esküvőjére engem kért fel tanunak. El is vált. :) :( Aztán összefutott egy svájci magyar fiúval, hozzáment, odakint él (mint Marci Hevesen). Évente többször hazalátogat, olyankor általában felhív, összefutunk, mesélünk. Próbáltam írni, de ő aztán nem egy levelezős típus, maradtak a ritka találkozások. Most is itthon van, felhívott, összefuthatnánk. Momentán nem vagyok futkosós állapotban, így aztán feljött. Idővel a párja is befutott, akivel az évek során megtanultuk kezelni, sőt talán, kedvelni is egymást. A délután már meglepően jó hangulatot kezdett ölteni. Aztán hazajött a párom és amikor mesélem a történetet, csak annyit kérdez: Kaptál egy tábla csokit a nagy alkalomra? Hát, azt nem. És tényleg, soha nem. Soha egy szál virág, ha én látom vendégül. Ha beülünk valahova, soha egy meghívás (valahogy mindig a szülinapom környékén szoktunk összefutni). Eddig fel se tűnt. De tényleg. Pedig szeretem (szeretném) a svájci csokit :)

Balatonozunk 2.

Teszünk-veszünk... én például a lakókocsi mögött vagyok kíváncsi valamire, ezért nagy lendülettel átlépek a vonóhorog felett és ... beletrafálok egy rozsdás szögbe. Érdekes érzés. Mintha egy óriási szálka fúródna a talpamba. Először nem is tudom, mi ez. Aztán ahogy könnyű kis színes klumpámat felemelem, jön vele a léc is, meg persze a szög is. Egy ezer éves szép rozsdás szög. Gyors visszaemlékezés, mikor is kaptam tetanuszt? Hát, van annak már vagy két éve. Irány a fürdőszoba. Kiáztatom a sebet, betadinnal kezelgetem, de a dolog nem hagy nyugodni. Irány Siófok, az ügyelet. Ahol jó másfél órás várakozás után kapok egy sűrű trutyit a talpamra, két napig víz ne érje, utána is csak benzinnel lehet leszedni, most sem tudom, mi ez, de kellemesen hideg. A vállamba pedig menetrendszerűen érkezik a tetanusz. A kötéstől persze nem férek a papucsomba, ami csak azért kellemetlen, mert én vezetek (mivel az ebédhez én tényleg csak egy ujjnyi borocskát hörpintettem, a többiek többet) és mert az ügyelettől meglehetősen messze lehet csak parkolni. Pluszpoén, holnapra vendégségbe várnak. Már hívtak is telefonon, hogy a fürdőruhát ne felejtsük el, mert a medencében már 25 fokos a víz... :(

Balatonozunk...

... és ez mennyivel jobb, mintha betonoznánk :) Amúgy különleges hétvége, mert már pénteken le kellett jönni, mert a teraszra egy ilyen kitekerhető csodát szereltek. Szép is meg tényleg finom, hogy nem kell a napon aszalódni. Imádom. Imádnám... ha a szél azóta nem fújna ezerrel. Így meg életveszélyes kitekerni. Szóval, kellett ez mint egy falat kenyér.
Morgan meg elvan szép öregesen. Reggel megy egy ellenőrző kört a kertben, reggelizik, aztán alszik. Nagyjából egész nap. Hol a kertben, hol a szobában, de leginkább a küszöbön. Estefelé aztán feltámad és egyszerre több dolgot is akar. Például vacsorázni, sétálni menni, a kertben megint járőrőzni. A tegnapi séta alkalmával a tópartra is elvetődtünk. Fogd meg, mert bemegy a vízbe - mondom a páromnak. Dehogy megy, nem hülye, hogy a hideg vízbe vigye öreg csontjait. - szól a válasz. De akkor már csak a csobbanást hallani. Kijönni a nehéz vizes bundában már nem is tud egyedül, úgy kell a nyakörvénél fogva kisegíteni. Megrázni már nem meri magát, mert a lábai nem biztos, hogy megtartják. Így aztán csurgunk, csöpögünk hazáig. De a kedve töretlen, kocog, szaglászik... szép az élet. Otthon alaposan megtörölgettem, éjszakára még be is takargattam, nehogy megfázzon az öregfiú. A víz egyébként meglepő módon nem volt jéghideg. Bár, 25 fok előtt én aligha követem a csobbanós példát.