Hétvége...

Nos, a hétvége azzal az ígérettel kezdődött, hogy szombaton badacsonyi hajós kirándulás lesz isteni halászlével fűszerezve. Ez (természetesen) az ismert időjárási anomáliák miatt ugrott. Vasárnap korán hazajöttük Kiskölök legnagyobb bánatára, aki pont erre a délutánra időzítette csajozós programját a lakás négy fala közé, mert ugye az időjárásnál sosem lehet tudni ... Alessia így kénytelen volt már kora délután kávéval, süteménnyel fogadni otthonról elhajtott barátnéját, azaz engem. A Kiscelli kastélynál megvettük a koncertjegyeket, aztán ...
aztán Alessia majdnem Kolostorba vonult ...

Végül, mivel a Casa Piadina lepényház zárva volt, a Serpenyős Vendéglőben ettünk némi baconban sült kecskesajtot málnaecetes salátaágyon és csülkös sztrapacskát. Ezt így ebédidőben, ebéd helyett leírni is maga a kínszenvedés...
A koncert ... hát, sajnos a képeket visszanézve, megint bebizonyosodott, hogy állvány nélkül nem vagyok képest élvezhető fotót készíteni, márpedig a Romtemplom félhomályában csak úgy sikerültetett volna. A képeken mindenesetre a romtemplom varázslatos belseje és kevésbé varázslatos külseje látható.













Kisgyerekként engem a családi ráhatás a könyvek irányába terelgetett, illetve gyerekként vittek olyan filmmúzeumi előadásokra, ahol korosztályomat megelőzve ismerkedtem a régi magyar filmekkel, régi amerikai filmekkel, Hithcock krimikkel és még sorolhatnám. Barátaim még nem is tudták ki az a Gregory Peck, amikor én már végigrettegtem a Moby Dick-et vagy szökött hercegnőnek képzeltem magam a Római vakációban. A zene területén a kötelező gyerekdarabokat persze megkaptam én is, bár elsősorban közönségszervező osztályfőnökünknek köszönhetően, így aztán láttam a János vitézt, Háry Jánost, a Diótörőt, a Hattyúk tavát, az Aidát és még ki tudja mit. Szerettem, de nem lettem a szerelmese. Sokáig, nagyon sokáig nem jártam az Operában, komolyzenei kamara hangversenyen pedig még annyit sem. Ha őszinte akarok lenni, nagyon nem is hiányzott. Számomra az idő múlása hozta meg az újrafelfedezés élményét. Velence kapcsán egy ideje már jó barátságban vagyok Vivaldi zenéjével. Most hagytam magam elvarázsolni Mendelssohntól, akinek eddig inkább csak a neve csengett ismerősen (nemkevés zenetörténeti oktatás okán). Most sem fogom tudni megmondani, hogy mit is hallottam tőle (persze, ott a programfüzetben), de számomra nem is a lexikális tudás fontos, hanem azok az érzések, amiket ott a Romtemplomban kiváltott belőlem. Lehet, hogy egy hangversenyteremben nem is így hatott volna, nem tudom. Soha életemben nem értettem a Ki nyer ma Astoria-beli vetélkedőjének nyerteseit, hogyan tudják pár másodpercnyi zene alapján rávágni a szinte mindig helyes és kimerítő választ. Szóval, lehet, hogy soha többé nem ismerném fel Mendelssohn h-moll szimfóniáját, de amíg hallgattam, szárnyalt a lelkem és nem tagadom, szárnyaltak a gondolataim is. Sosem fogom megérteni, hogy egy mű születésénél a zeneszerző vajon mit hall a fülében, csak a részleteket vagy már érzi, "hallja" az összhangzatot is, tudja, hogy hány féle hegedű mellé hogyan kapcsolódik majd a gordonka, a cselló vagy a nagybőgő is? Örök rejtély marad ez számomra, valóságos csoda, az alkotás csodája. Az erre való képesség a kiválasztottak képessége. Számomra pedig marad az áhítat, de ha erre képes vagyok, az már maga a jutalom.