Ünnepnap

Ilyen volt

Ilyen lett

közte meg eltelt pár év *sóhajhegyek... Ma 29 ... el sem hiszem...

A fürdőszoba-hadművelet :)

Mindig fájdalmas helyzet, amikor egy várhatóan horribilis kiadás előtt áll a család. Mi húsz évvel ezelőtt nem sajnáltuk a pénzt a fürdőszoba felújításakor és egy kifejezetten idő- és ízlésálló csempe és szaniter-család mellett döntöttünk. A „jázmin” színvilág kellemes, könnyen tisztán tartható, jól dekorálható. A fürdőszoba ennyi éven át jól állta a család általi fokozott igénybevételt (beleértve a négylábú családtagot/tagokat), de az idén szó szerint is repedések támadtak a bombabiztosnak hitt csempén. Nevezetesen a kád oldalán és az egyik lerakó felületen. Egy csempényi területen konkrétan ki is potyogott a törmelék. 

Körbenézel, mindenütt hibátlan... biztosan lehetne mást, talán szebbet is, modernebbet is felrakatni, de három méter magasságig (fa álmennyezetig) kicsempéztünk anno egy kb. 15 nem-es fürdőszobában. Ezt leveretni és újraburkolni ... ehhez minimum egy harisnyaálarcos bankos kaland a beugró. Úgyhogy maradt az ötletelés, hogy mivel lehetne jóval olcsóbban álcázni a szépséghibákat. 

Első lépésben az ún. „kavics-mozaik” merült fel. Tervezgetjük a szabálytalan formában szinte a padlóról felkúszó mintát. Nem lesz kis munka, de eltökéltek vagyunk. A cég honlapján legalább tizenötféle színvariáció. Kitaláljuk, hogy melyik legyen... ki is megyek személyesen Világvége utca túlsóra, ahol ki is derül, hogy kétféle kapható, az is csak megrendelésre, a többit a gyártó tulajdonosváltás miatt kivonta a gyártásból. Na, remek. Választunk a kettőből. 2-3 hét a szállítási határidő. Kaptunk mintadarabokat (a nem kapható színekből is)... játszhat a gyerek és elvan...

A második lépés innentől szinte magától adódik. Verhetjük is a fejünket a falba, hogy nem ez jutott hamarabb az eszünkbe, mert akkor beljebb lennénk majd 30 ezer forintnyi feleslegesen megrendelt „kaviccsal”. Barátosnő kézműveskedik, jelesül tiffanyzik. És nemcsak lámpákat, gyertyatartókat, hanem helyes kis figurákat, méheket, darazsakat, katicákat, naplementét és pillangót. Évek óta gyűltek a kis figurák, most játékosan a repedések elé próbálgatjuk őket... és lőn... egy kis szilikonkaucsuk és ez lesz a megoldás. Nyilván nem tökéletes, de klasszisokkal jobb, mintha a repedéseket és kitört csempéket nézné az ember és összehasonlíthatatlanul kisebb felfordulással jár a munka, mintha fürdőszoba-felújításba kezdenénk. Egyelőre...

Ps. a legdurvább "sebekről" nem készült időben fotó sajnos... hiába na, apa keze mint a villám :) A gyöngyös üveg és mécses pedig végre megtalálta a helyét.

Ma ...

Írni nehéz...

Írni nehéz! Már tízéves korom óta tudom, milyen nehéz. Akkoriban leginkább leveleket írtam a nagybátyámnak a katonasághoz. A „Képzeld, mi történt tegnap a suliban, a játszótéren… stb. kezdetű levélkék valószínűleg nem képviseltek különösebb irodalmi értéket, de mindenképpen hoztak egy kis változatosságot a kiképzés monotonitásába még egy húsz éves fiatalnak is, akit eleinte irigyeltek a társai a sűrűn érkező levelekért, aztán jött röhögtek a feladón, majd megint csak irigykedtek rá, hogy egyáltalán volt valaki, akinek olyan fontos a távolléte, hogy tollat ragadott miatta. 

Aztán jött a nyári tábor, ahonnan már a szülők is kaptak rövid kis élménybeszámolókat. Mire felső tagozatos lettem, már a naplóírás ötlete is felmerült bennem, aztán be kellett lássam, túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet, ez nekem nem fog menni.  Nem is az írással volt baj, hanem a rendszerességgel. Egyszerűen nem ment a muszáj-írás. Mert én a naplót csak napi rendszerességgel tudtam elképzelni. A hetente vagy még ritkábban megfogalmazott összefoglalások már nem adták vissza az aktualitást, az akkori érzéseimet, gondolataimat. Naponta viszont képtelen voltam ihletet kapni.  És leginkább a gondolataim gyorsaságát a kezemmel, tollammal követni. Így aztán hosszú évekre fiókba került a kockás füzet vagy a vonalas kis puhafedelű napló. 

Aztán egy napon újra levelet írtam. Ez a levél aztán döntött az azt követő hosszú évekről, évtizedekről. Annak a levélnek olyan következményei lettek, amik miatt megint feledésbe merült az írás.

Közben teltek az évek, a személyi számítógépek elterjedése forradalmasította a levelezést, újfajta megnyilvánulási fórumok keletkeztek a grafománok számára. Eleinte kevés voltam ezeknek a felismeréséhez, még inkább a használatához, de hát miért is vannak az embernek barátai, barátnői? Egy forró júliusi napon, a névnapomra meglepő ajándékot kaptam egy barátnőmtől. Egy blogot. Őszintén szólva azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a műfajt. Hetek teltek el, mire felismerni véltem, mihez lehet kezdeni ennek a fórumnak a segítségével. És gyorsan szaladó évek teltek el, mire tényleg felismertem. Hiszen itt írni lehet! Bármiről. Bárkinek. Bármennyit.

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. És mint a sztriptízben, itt is igaz, hogy a mérsékletesség, a sejtetés többről mesél, figyelemfelkeltőbb, mint a teljes kitárulkozás.

Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?

Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről írni egyáltalán?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert nincs visszajelzés. Amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét. Aki a végén megnyomja az Enter vagy Delete gombot. 

Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában. 

Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte. 

A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.

Olvasgatunk...

Nem titok, cseppet ráfókuszáltam Velencére... ez időnként előjön nálam, mint másnál a herpesz. Mondjuk, sajnos néha az is kitört rajtam, de azt közel sem élvezem annyira, mint Velencéről olvasgatni.

Szóval, ... hogy ne múljék el nap anélkül, hogy valami könyvet ne rendelnék (hogy törném el a kezét, aki kitalálta a netes rendelést, meg az antikváriumokat... na, jó, ez utóbbiakat talán mégsem), egy ideje már kerülgettem Donna Leon könyveit. Krimik... a jó öreg Agatha felülmúlhatatlan ebben a témában, mert Dan Brown azért valami más tészta, szóval ideig sikerült ellenállnom. Csak azt értem el vele, hogy most, ha esetleg első olvasatra beleszeretnék a szerző írásaiba, akkor jócskán lesz mit pótolnom.
Na, szóval... Leon könyvei mind Velencében játszódnak és állítólag a gyilkosság körülményeinek felderítésén túl meglehetősen jó helyszínrajzot is nyer az olvasó, meg egy kis hangulatmorzsát, éppen csak annyit, hogy folyamatosan élvezze, hogy Velencének egy általa nem ismert világát is meglesheti. Ma úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt neki!
Csendben bevallom, hogy rögtön három könyvvel adtam meg ezt az esélyt, ami elsőre talán túlzásnak tűnhet, de akkor már azt is elárulom, hogy antikvár példányokról van szó, tehát hárman teszik ki egynek az árát. Így meg a hülyének is megéri, hát még nekem, nem igaz?

Na, szóval
Cián Velencében
Halál idegenben és
Végzetes áradás... kíváncsian várom, mire jutunk egymással...

Itt meg egy írás a szerzőről, ha érdekel valakit:

http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2013/09/vita-velence-felett-donna-leon.html

Agymenés... hiába na, meleg van... :) *frissítve

Mit mondjak,nem egyszerű megfogalmazni, ami kavarog a fejemben. Már legalábbis úgy, hogy aki olvassa majd, ne fogja a fejét, hogy Jézus, ... ennek a nőnek elgurult a gyógyszere...
Van az a többé-kevésbé köztudott dolog rólam, hogy Velence szerelmese vagyok. Ezt most tegyük félre. Csak egy picit. Van egy másik, talán kevésbé köztudott, hogy rajongó vagyok... az illető személyét talán már felfedtem itt is, bátor vagyok, mint a vak katonaló, szóval bevallom újra, Robert Pattinsont nagyon kedvelem. Nem.A.Twilight.Miatt!

Remek színész, amit mostanában azok is kezdenek elismerni, akik eddig már a neve hallatán is fanyalogtak, de ez itt most nem a reklám helye. (És veszettül helyes, kedves fiú, de ez most megint nem tartozik a tárgyhoz.) Július 31-től megy majd a mozikban az Országúti bosszú című filmje. Nézzétek meg, és minden további magyarázkodás szükségtelenné válik. Bár, engem már a Remember me-vel is megfogott, de hát én korán fel szoktam ismerni a tehetségeket :P

Szóval... készült egy riport a sráccal abból az alkalomból, hogy Cannes-ban két filmjével is ott volt. Návai Anikó készítette a riportot, akinek jó szokása Robertünket mindig meglepni valami magyaros ajándékkal. Volt már Palya Bea cd, gulyásleves, és most... Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyve. Fel is keltette a fiú figyelmét, amikor hozzáfűzte, hogy ezt a könyvet 40 nyelvre fordították le. (Van 40 nyelv?) Aztán hozzátette, ha elolvassa, talán kedvet kap eljátszani vagy akár megrendezni. A próféta szóljon belőle!

Namármost! Ez a könyv hiányzott irodalmi élményeim közül, igaz, a Pendragon legendát is filmen láttam Latinoviccsal, könyvben még adós vagyok. De ha egyszer Robertnek fel lett adva házi feladatként, akkor nanáni, hogy én is kíváncsi lettem. Irány az antikvárium.hu... és mára már a kezemben is van. A borítón Velence, a Sóhajok hídja... *sóhaj... már érdekel!

1. fejezet, első sorok:
"A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje."

Na, szóval... így lehet eljutni egyik rajongás tárgyától a másikig... és ez nem belemagyarázás... a dolgok előbb-utóbb összefutnak. Az összetartozók mindenképpen.  :)

P.S.
Most olvasom, hogy a Gyulai Várszínházban (Ladics-ház) július 24-én  bemutatják a színpadi változatot. :( Annyira megnézném, de  komolyan. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy lehet ezt színpadra álmodni. Ha esetleg valaki... meséljen majd róla!

Balatoni hajnal képekben