2014. okt. 30.

Írni nehéz...



Írni nehéz! Már tízéves korom óta tudom, milyen nehéz. Akkoriban leginkább leveleket írtam a nagybátyámnak a katonasághoz. A „Képzeld, mi történt tegnap a suliban, a játszótéren… stb. kezdetű levélkék valószínűleg nem képviseltek különösebb irodalmi értéket, de mindenképpen hoztak egy kis változatosságot a kiképzés monotonitásába még egy húsz éves fiatalnak is, akit eleinte irigyeltek a társai a sűrűn érkező levelekért, aztán jött röhögtek a feladón, majd megint csak irigykedtek rá, hogy egyáltalán volt valaki, akinek olyan fontos a távolléte, hogy tollat ragadott miatta. 
Aztán jött a nyári tábor, ahonnan már a szülők is kaptak rövid kis élménybeszámolókat. Mire felső tagozatos lettem, már a naplóírás ötlete is felmerült bennem, aztán be kellett lássam, túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet, ez nekem nem fog menni.  Nem is az írással volt baj, hanem a rendszerességgel. Egyszerűen nem ment a muszáj-írás. Mert én a naplót csak napi rendszerességgel tudtam elképzelni. A hetente vagy még ritkábban megfogalmazott összefoglalások már nem adták vissza az aktualitást, az akkori érzéseimet, gondolataimat. Naponta viszont képtelen voltam ihletet kapni.  És leginkább a gondolataim gyorsaságát a kezemmel, tollammal követni. Így aztán hosszú évekre fiókba került a kockás füzet vagy a vonalas kis puhafedelű napló. 

Aztán egy napon újra levelet írtam. Ez a levél aztán döntött az azt követő hosszú évekről, évtizedekről. Annak a levélnek olyan következményei lettek, amik miatt megint feledésbe merült az írás.
Közben teltek az évek, a személyi számítógépek elterjedése forradalmasította a levelezést, újfajta megnyilvánulási fórumok keletkeztek a grafománok számára. Eleinte kevés voltam ezeknek a felismeréséhez, még inkább a használatához, de hát miért is vannak az embernek barátai, barátnői? Egy forró júliusi napon, a névnapomra meglepő ajándékot kaptam egy barátnőmtől. Egy blogot. Őszintén szólva azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a műfajt. Hetek teltek el, mire felismerni véltem, mihez lehet kezdeni ennek a fórumnak a segítségével. És gyorsan szaladó évek teltek el, mire tényleg felismertem. Hiszen itt írni lehet! Bármiről. Bárkinek. Bármennyit.

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. És mint a sztriptízben, itt is igaz, hogy a mérsékletesség, a sejtetés többről mesél, figyelemfelkeltőbb, mint a teljes kitárulkozás.
Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?
Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről írni egyáltalán?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert nincs visszajelzés. Amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét. Aki a végén megnyomja az Enter vagy Delete gombot. 
Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában. 
Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte. 
A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.

3 megjegyzés:

Aliana írta...

Hú, ez most nagyon betalált... Jó értelemben :)

Golden írta...

Hát, néha elvagyok ezekkel a gondolatokkal... néha még ki is kívánkoznak belőlem... mostanában hanyagoltam a blogot, hiába na, az Orczakönyv (by Alessia) nagy csapda, de vannak dolgok, amiket az ember inkább itt beszél ki magából :)

Alessia írta...

Most megírhatod ugyanezt "kiadni nehéz"... jelszóval? Vagy megírjam én? Mert a kiadók tutira mennek, ritkán vállalnak be egy ismeretlent. Mert sokuk lelkes ajánlkozásáról kiderül, hogy voltaképp burkolt magánkiadásról van szó, azaz: ha van zséd, lesz könyved. Mert beledöglesz a méregbe a könyvesboltokban járva, hogy fejőséváknak sikerült, pedig semmivel sem jobbak nálad, sőt rosszabbak. Mert érzed, hogy hiányzik egy láncszem: egy ismeretség, egy Fontos Ember, aki a hónod alá nyúl, vagy ha nem is fontos ember ő, van pofája ahhoz, amihez neked nincs, hogy ha kidobják az ajtón, bemenjen az ablakon, hóna alatt a kéziratoddal. Ehhez képest írni KÖNNYŰ. :-/