Valamikor tíz évvel ezelőtt Ca'savio-ban beraktam a kocsiba ezt a sima követ. Istenem, az ember nem méricskél, amikor az autó ugyebár azért van, hogy cipeljen... engem, a holmim, az őrültségeim... A méretéről árulkodik a mellette heverő gyufásdoboz, nem apró... Őrizgettem és most megtalálták egymást Alessiával... ez kerekedett ki belőle ... még Col(in) is kapott egy kis házat rajta :)
... és mert tudom, hogy van, aki az Orczakönyvvel nincs nagy barátságban, miatta itt is...
Nem tudok szabadulni a képtől, ahogy a Ferencziek terének poklában, a hónapok óta folyó betonozás, aszfaltozás közepette, a porban és kíméletlen nyári forróságban az élet mégis utat tör magának, egy kis kukorica nyújtózkodik az ég felé...
Más irányú írásom kapcsán kis kutatómunkába kezdtem az ókori
Róma sporteseményeivel kapcsolatban. A korabeli stadionok kapcsán
elképesztő számokkal találkoztam. Ott van példának okáért a Circus Maximus
elképzelhetetlenül nagy, közel 300 ezres befogadó képessége, aminek a fele
ülőhelyeket jelent, a többi természetesen álló helyeket. És akkor eszembe
jutott elsőként az újjá épített Wembley stadion, amelynek maximális befogadó
képessége 105 ezer főnyi. Sajnos élőben még nem, de a híradókból, baráti elbeszélésekből
tudom, milyen az, amikor ennyi ember a mai Londonban útrakél, hogy mondjuk egy
Robbie Williams koncerten csápoljon a kedvencének, vagy valamivel kevesebben,
úgy 90 ezren a kedvenc csapatuknak. Teszik ezt kocsival, buszokkal, metróval,
vonattal, biciglivel, gyalog… a lehetőségek tárháza végtelen. Ami biztos, hogy
a város megérzi ezt a „madárvonulást”.
És akkor próbáltam elképzelni, ahogy az ókori Rómában a
közel háromszor ekkora tömeg útnak indul. Oké, nyilván nem mindenki a város
akkori lakója, hanem érkeznek a környező településekről, talán még messzebbről
is. Szekerekkel, lóháton, de leginkább gyalog. Mert a császár szerint kenyeret
és cirkuszt a népnek! És láss csodát, azaz tengeri csatát vagy kocsiversenyt a
város szélén felépült Circus Maximusban, vagy gladiátor-küzdelmeket,
állatviadalokat a Colosseumban. …Mondjuk, ennek kapcsán a gondolat már tovább
is szaladt és további kérdések merültek fel bennem.
Mi indokolta ilyen monumentális építmények építését? Csak a
kor uralkodóinak megalomániája, vagy a tény, hogy más közösségi szórakozás
talán nem is létezett? Milyen gyakran rendeztek ezekben versenyeket,
előadásokat? Ilyen elképesztő méretű tömeg hygiénés igényeit hogyan oldották
meg? Ekkora térben hogyan jutott el az élmény a nézőkhöz, az eredményeket a
műsorvezetők hogy hirdették ki? …Megannyi kérdés, amikre nem adnak választ sem
a lexikonok, sem a filmek, amelyek a nálam élénkebb képzelőerők szülöttei.
Marad az elképedt csodálkozás, a hitetlenkedés és a kissé áthallásos
gondolatok, amelyek a ma épülő sokkal kisebb, de nem feltétlenül más célt
szolgáló stadionokkal kapcsolatosak.
A történelem szekere halad, de az ókori
uralkodók nagyvonalúnak tűnő adományaiból a cirkuszt
a népnek máig ható erejű. Bár, egy fontos különbség talán van. Akkoriban ez
valóban „ingyenes” adomány volt. Ma lassan csak néhányak kiváltsága, de ők
nincsenek annyian, hogy megtölthessék korunk Circus Maximusait, vagy csak olyan
ritkán, hogy felmerül a kérdés, ezért érdemes, hogy azt ne mondjam... kifizetődő?
Mondom, csak kutatok, keresgélek és az olvasottak kérdéseket
vetnek fel… Vajon néhány száz év múlva az utódaink milyen válaszokat fognak
találni?
Lehet, hogy csak nekem volt újdonság, amikor a minap azt olvastam valahol a neten, hogy a konyhai lefolyók dugulásának egyik oka lehet a túlzott mosogatószer használat is. Ez a része nem volt túl meggyőző, hiszen józan paraszti ésszel azt mondanám, a forró víz és a mosogatószer KELL, hogy oldja a zsíros, olajos szennyeződéseket, de nem is ez a lényeg. A cikk írója régi, bevett gyógymódot ajánl a funkcióját lassan elvesztő lefolyó pucoválásával kapcsolatban (úgy, hogy közben még a vezetékrendszert is kíméled az atomromboló - és hatástalan - vegyszerekkel szemben): Önts bele szódabikarbónát és ecetet! Aztán ha a habzás csillapodott, akkor mosd át forró vízzel... és láss csodát, a tanács működik. Hónapok óta most történt meg először, hogy a lefolyó lefolyt és nem álldogált a víz benne, hogy aztán hosszú percek, sőt negyedórák elteltével tűnjön el. Úgyhogy konyhatündér-társaim, ha gondotok adódna, ezt a trükköt mostantól jó szívvel ajánlom én is!
...és itt most jól meglepődik majd, aki a mostanában divatos szürke árnyalatos és megannyi követőjének stílusában számít a folytatásra, mert nem szexről lesz szó, hanem a nyelvről, a mi édes anyanyelvünkről, amely egyszerűen olyan játékos, hogy az már gyönyörködtet. Romhányi, a rímhányó óta tudjuk, hogy vannak kis hazánkban különlegesen fogékony elmék, hogy a szavakat úgy öltsék egymáshoz, hogy abból valami vidám, szórakoztató kis zönge érződjön ki, akkor is, ha egyébként dráma bújik meg mögötte. Mint ahogy a következő újságcímben is (amit tegnap este félkómában volt szerencsém megtalálni, most hajnalban viszont sehol nem lelem, így aztán majd valószínűleg később frissítem ezt az írást a pontos információkkal, de ezt most egyszerűen muszáj leírnom):
A lett lakó mája lett a lakomája... - hát nem gyönyörű? XDDD
Nem elég, hogy a hétvége a nettelenség középkori homályában telt el, a hétfő a szokásosnál is durvábban köszöntött ránk.
A Balatonon ugyebár mindjárt megszűnik az analóg tv-műsor, vettünk is set-top-boxot, a tv elvileg jó, a vétel erőssége rendben, de a kép egy idő után fut, magyarázat egyelőre nincs, csak egy csomó kiegészítő ketyere, amikről már kiderült, hogy tök feleslegesek. Ez szül időnként némi feszültséget, főleg, ha egy nyolcvan feletti asszonynak ez az egyetlen igazi szórakozása.
Más. Anyósom alatt néhány emelettel ázik egy lakó. Ez elsősorban neki rossz hír, de ebből kifolyólag a tíz emeletes épület minden fölötte lakóját megpróbálják előkeríteni a nyaralási szezon közepén, kinek a lakásából indul az "égi" áldás. Felrobogok, gondnok vizsgálódik, mi is ázunk, csak még nem túl nyilvánvalóan és fölöttünk még három emelet, abból kettőben ki tudja, hol nyaral a lakó.
Telik a nap, mindenki végzi a dolgát, aztán estefelé bekapcsolom a tűzhelyet, hogy a jól megérdemelt vacsoránkat összeüssem. Aztán ráküldöm a másik "rózsát" is a kerámia lapon, mire elalszik mind a kettő. A sütőben sincs még világítás sem. Remek. A biztosíték a helyén. Párom igyekszik úrrá lenni a helyzeten, szétszerel, fázist keres... úgy tűnik, talán mégsem a herkentyű, hanem a falban lévő vezeték a ludas. Ez semmivel sem jobb hír, ha a vésésre gondolok. Szerelőt kerítünk, holnap jön, onnantól Isten és az ő útjai kifürkészhetetlenek.
Kicsit fásultan leroskadunk a tv elé, mire az az átok kiírja, hogy az Ön készüléke nem alkalmas a hdmi... és itt ne akarjátok, hogy idézzem, mert egyrészt nem tudom, másrészt nincs is jelentősége... hülyeség az egész, mert csütörtök délután még alkalmas volt, csak megsértődött, hogy hétvégére magára hagytuk.
Ez az a pillanat, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy nyugtatót vegyen be, esetleg egy marék zsilettpengét... és még csak hétfő van. A horoszkópom a múltkor nem egészen ilyesmit vázolt fel nekem...
HALAK: Joggal várták már júliust a Halak
szülöttek. Nem kizárt, hogy ez lesz a legszebb hónap egész évben. 165
éve nem volt olyan bolygó-háromszög az égen, ami ebben a hónapban. Ennek
a háromszögnek az egyik csúcsán a Halak jelében álló Neptunusz van.
Szóval saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy milyen kegyes lehet a
Sors. Nem kell mást tenniük, mint hallgatniuk a megérzéseikre, és akkor
tuti, hogy mindig jó időben jó helyen lesznek. Egyedül gyermekvállalás
kérdésében kell megfontoltnak lenniük…
Egy pillanatkép az esthez hasonló első filmből, minden további magyarázat helyett... és ez 43 mp, nem két óra... lehet elképzelni... http://youtu.be/0hYnUlARKwQ
A cím lehetett volna az is, Egy este Vancsó Zoltán Álomvölgyében...
Vancsó Zoltán fotós neve nem lehet ismeretlen most már előttetek sem, mert néhány héttel ezelőtt pár sorban megemlékeztem az élményről, amit a kísérletező kiállítása jelentett.
A mai előadásról viszont valami egészen más jutott eszembe, jelesül az Álmosvölgy legendája, de most ez nem is érdekes. Nem néztem az órát, rémlik, hogy nem kezdték pontosan, kifelé jövet pedig megint nem vetettem a szemem a kis időmérőre, de a jó másfél órával biztosan nem lövök nagyon mellé, ennél csak hosszabb lehetett, és sokkal hosszabbnak tűnt.
Idézhetném most a tájékoztatóban elvontan, akarom mondani hozzáértően megfogalmazott sorokat, miszerint az Álomvölgy képkoncert fotói egyfajta helyreállítási kísérletként értelmezhetőek. A természetnek, az ember eredendő, evilági otthonának szívét keresik. ... Na, ez nekem nem jött le... Nyilván én vagyok a hibás, nem értek a magas művészetekhez, viszont szeretem a jó fotókat. Nem kell, hogy a valóságot adják vissza, legalábbis nem a hagyományos "szájbarágós" módon, de a ma este...
A képsorozathoz felhasznált zene, amit a Bajdázó zenekar tagjai voltak kedvesek prezentálni, nekem leginkább a pszichedelikus projektek kísérő zenéjeként rémlett... nyilván ebben sincs igazam, mert a patakcsobogás, madárcsicsergés, szélzúgás - mint természetben rögzített hangok - révén mégis valami több lett. Ahogy Alessia a fülembe súgta, amikor valami dallamot csempésznek bele, még tetszik is, de monotonitása a képi világgal karöltve csak arra jó, hogy többször önerővel rángassam vissza magam az álom határáról, a magam álomvölgyéből.
Győrffy Ákosról már megint az én tudatlanságom bizonyítékaként még nem hallottam... költő ő, de most prózában nyilvánult meg, szégyellem, de az első alkalomtól az utolsóig úgy éreztem, mineeeek??? Ha legalább Vancsó beszélt volna a maga útkereséséről, mint néhány hete... az a maga elvontságában is érthető és izgalmasan érdekes volt. Ez inkább művi, túl steril, túl művészieskedő. Nyilván én nem forgok olyan körökben, ahol az emberek ebben a stílusban is fél szavakból megértik egymást, de könyörgöm, ez a nagyközönségnek készült projekt volt! Időnkénti felolvasásai csak azért nem voltak zavaróak, mert ilyenkor sikerült igazán visszabillennem arról a bizonyos álomhatárról. Próbáltam én értelmezni a hallottakat, de vesszek meg, ha sikerült. És ezzel nem voltam egyedül...
Mert alig telt el egy óra, vagy talán még az sem, és a nézők feladták, szép lassan, de egyre többen kióvakodtak a teremből. Én persze vagyok az a mazochista alkat, aki ha már belekezdett, a végére akar járni, hogy hova fut ki a koncepció, bár sejtettem, hogy a végkifejlettől sem leszek sokkal boldogabb.
És végül magáról az est névadójáról, Vancsó Zoltán képeiről. Ahogy már az első alkalommal is írtam, a képei engem nem igazán fogtak meg, de ez egyéni ízlés kérdése. A vicc az, hogy ma este egészen biztosan lett volna néhány képe, ami tetszik. Ha... láttam volna őket... de valami olyan technikával dolgozott, gyaníthatóan utólag és nem a felvételek során, amik már-már olyannyira áttetszővé, ködszerűvé, elmosódottá tették a képeket, hogy csak itt-ott sejthettük, valójában mit is ábrázolhatott. A horhos projekt elnevezés persze sejteti a témát, dombok közt futó völgyeket képzeltem a vászonra és kicsit olyan érzésem volt, hogy egy festő munkáit csodálom. Ha ebből az aspektusból néztem volna, akkor igenis jó kis festmények sorjáztak a filmen, de ezek fotók voltak, amelyekről én megint nem tudtam meg semmit, azon túl, hogy a művész nemcsak a kamerát, de a modern kor vívmányait, a photoshopot és a slideshow-szerkesztőt is mesterien kezeli. Nem állítom. Gondolom. Ha nem így van, meaculpa etc. De ezt az érzést keltette, és ezért nem tudtam sehova tenni magamban az estét.
Hogy értsétek, miért fárasztott le a végtelenségig a majd két órás műsor, álljon itt gyenge példaként két kis videó. Ugyanazok a képek eredetiben és elmosódottan. Utóbbit két órán keresztül skubizni kínzás. (Ráadásul a rendelkezésemre álló egyszerű kis programmal messze nem tudtam úgy eltorzítani a képeket, mint ahogy a profik csinálják. Apró megjegyzés, annyira belassítani sem tudtam, mert egy-egy kép kb. 30 mp alatt úszott át a másikba.) Amikor végig olyan érzésed van, hogy otthon felejtetted a szemüveged és csak azért nem látod a vásznon futó cselekményt. Idegesítő. Holott az alkotók szándékai szerint az élménynek engem hozzá kellett volna segítenie ahhoz, hogy az este végére megnyíljon az az ösvény, mely engem, a nézőt és hallgatót önnön belső tájaim feltérképezésében is segíthet. Mit mondjak, eltévedtem...
