Apróság.... mégis...

Hogy az elején kezdjem, Colin eltörte az egyik ujjacskáját. Most nem kezdenék anatómiai taglalásába a kutyalábnak, de legyen elég a tény, hogy az a bizonyos ujjacska most dagadt és fáj, és erősen kímélni kéne. De hát ezt egy ebbel, egy labdaőrült ebbel, nehéz megbeszélni, így nagy cselesen a gazdája kitalálta, hogy kap egy kis cipellőt, amitől kénytelen lesz visszavenni az iramból és kellőképpen elbizonytalanítja ahhoz, hogy ne akarjon rohangálni, ugrani, mászni etc, amely műveleteket a törött ujjal egyébként vígan végrehajt, csak éppen most nem használ az ügynek. 

Cipőt megvettük, Colin pedig igazán rendes ebként nem cirkuszolt, amiért ilyen idétlenségekkel zaklatjuk még mi is, mintha nem lenne amúgy is elég baja. Napok óta téblábolunk a kis papucscipőben, ami ma reggel kellően koszos lett ahhoz, hogy kirakjuk az erkélyre száradni. Esti sétához azonban újra elő akartuk venni és láss csodát, a kis cipő eltűnt. Mivel a bot, amire akasztottuk, hogy a levegő szabadon átjárhassa, az erkély alatt hevert, talán jogos volt a feltételezés, hogy a cipőcske is ott hever mellette. Ám nem. Sem ott, sem máshol.

Minden rosszindulat nélkül megvan a feltételezés is, hogy hova tűnt, de bízom benne, hogy az illetőben lesz kivételesen annyi jóindulat, hogy néhány nap múlva odarakja az ajtónk elé. Mert ma reggel ő is látta, hogy annak a kicsi, de ezzel arányosan drága kis vacaknak szerepe van, még ha csak annyi is, hogy egy kutya fájdalmát csökkentse. Amivel ő valószínűleg nem ért egyet, de hát csak emberből van ő is...