Bosszús

Nagy nap ez a mai. Annyi henye hét és hónap után vettem egy nagy levegőt, valamint az itthon fellelhető összes takarítóeszközt és nekikezdtem a lakás kisuvickolásának. Ahogy telnek az évek, úgy érzem ennek egyre kevésbé sürgető kényszerét, de hát azért van a kupinak az a foka, ami végül is munkára sarkall. Tervszerűség a köbön, a bejárati ajtótól haladok a lakás vége felé. Pókhálókat szedek le, lámpatesteket mosok, kipakolom és kimosom a frigót, lomtalanítom a speiznek csúfolt kamrácskát (lévén élelmiszert még nyomokban is alig, viszont szerszámokat, festő-felszerelést, majdjóleszmégvalamire lim-lomot annál nagyobb mennyiségben rejtő kis helyiség)... Az előszobaszekrény tetején ott hever kiskölök snowboardja. Leszedem és indulok vele a kerti sufni felé.
Első meglepetésemben fel sem fogom, hogy a lakat nincs a helyén. Naívan azt gondolom, hej de lazák vagyunk, már be sem zárjuk. Aztán amikor az ajtó kitárul és odabent ásít az üresség, akkor azért megül a görcs a gyomromban. A bicigli... az igen drága, féltve ápolt kétkerekű, amely körbegurulta már a Balatont, ott virított gazdájával a critical mass-on, ismeri Szentendrét és a környező erdőket... na, a bicigli bizony nincs itt. Első ijedtemben felhívom a gazdáját, aztán gyorsan le is teszem, mégse munkaidőben idegesítsem fel. De már csörög is vissza, miért kerestem? Színt kell vallani. Hitetlenkedő csönd a telefonban, aztán már záporoznak is a tennivalók. Rendőrség, biztosító, bringa papírjai.
Odafent a lakás romokban, de órák telnek el, mire a helyszínelés, a biztosítóval való telefonbeszélgetés lezajlik. És a lendületnek is annyi. Marad a veszteség és a bosszúság. Mert a hibás máris én  vagyok. Mert miért nem a lakásban tároltuk, miért nem hét lakat alatt, vasrácsos ajtó mögött? Ne is számítsak kártalanításra, ha már a védelemre nem költöttem többet. Mert egy zárt kertben, a ház mögött álló egy darab lakattal lezárt kőfalú tároló nem védelem, hanem egyenesen felhívás a lopásra. Én ezt nem értem. Nem is akarom érteni. A biztosításom nem térít semmit, bár évi 60 ezer forintom megy el rá, de ha nem kötök kiegészítő biztosításokat, akkor a komoly műtéttel járó csonttörés és szalagszakadás is csak egy sima csonttörés, amire 8 ezer forintot fizetnek tekintet nélkül arra, hogy ez amúgy mennyire borítja romba a családi költségvetést, a lakás fölötti 8 nm-es lapostetőrész külön biztosítás hiányában az én káromra ázik be, a lakattal zárt sufniból elvitt értékem is az én károm, és sorolhatnám vég nélkül a reklámjában erős, de segítőkészségében annál gyengébb cég húzásait. Szóval nagy nap ez a mai. Megint tanultam valamit. Fel kéne mondani a biztosítást, mert az is csak ablakon kidobott pénz, de legalább a cégautón érkező kárszakértőnek futja benzinre belőle. :(