Kutyát sétáltatni jó… ezt itt már unos-untalan hangoztattam, és ráadásul igaz is. Jó akkor is, ha éppen pengeéles csatározás folyik a chatben… na jó, nem komoly dolgokról, mert már a sírás határán vihogunk mindannyian. De hát az eb, aki a szívünk csücske, menni óhajt, és az ő akarata - a Kisherceg óta tudjuk – szent. Mert megszelidítettük, mert naphosszat a kedvünket lesi, mert szeretjük az azt életet, amit vele élhetünk. Mivel napközben nagyot kirándultunk, nem gondoltam órás hancúrra a parkban, ráadásul most karanténban is van ebgyerek, szóval egy könnyed kör a környéken. Elindultunk, aztán hirtelen a lépcső felé vettem az irányt. Már az utca elején eszembe jutott Alessia néhány sora Goldoni lépcsőjéről, de aztán én már korántsem vagyok ilyen emelkedett, ráadásul a rám váró zihálás sem enged költői magaslatokban szárnyalni. De azért eszembe jut, hogy ez a lépcső nekem évek óta egy utálatos fokmérője a nemlétező kondíciómnak. Viszont a napokban rájöttem… rájöttem, hogyha nem a célt nézem, a meredek lépcső tetejét, ahol még pillanatnyilag nem is tudom, hogy balra vagy jobbra forduljunk-e tovább, hanem csak mindig a lábam előtt emelkedő újabb és újabb lépcsőfokot, akkor sokkal könnyebben veszem az akadályt. Ha a megtett lépéseket számolom, odafönt még mindig jut levegő a tüdőmbe, az agyamba, a döntés is könnyebben megy. És a lépcső már nemcsak egy akadály, de kezdem metaforikusan látni. Talán az életben sem mindig az a jó, ha a célt nézem, éppen elég az adott lépcsőfok nehézségeivel megküzdeni. Nem tudom. Itt sincs, mint ahogy nagyon sok másban sem, örök érvényű, mindenre ráhúzható tanulság és törvényszerűség. 88 meredeken emelkedő lépcsőfok, nem a Himalája, de azért kihívás. Amit ma is elfogadtam, legyőztem, és ami percekre a földön tartott, ugyanakkor szárnyalni engedett. Szóval, kutyát sétáltatni jó. Csak ezt akartam mondani.
1 megjegyzés:
Az unokákkal sem egyszerűbb, ha ez megnyugtat. :):):)
Megjegyzés küldése