Ma reggel

Kora reggeli óra. Sietősen igyekszem a háziorvoshoz. A laborvizsgálatra mindig sokan gyűlnek össze, jó lenne a sor elejére kerülni, ahhoz viszont a nyitás előtt jó fél órával ott kell lenni. Ezen a korai órán a levegő még a hajnali esőtől és virágillatoktól terhes. Az esti kutyasétáltatásnak is az a fénypontja, amikor a lassan besűrűsödő estében valóságos illatorgiával búcsúzik tőlem a kert. Most a fejem fölött illatos terhüktől súlyos orgonaágak lengedeznek. Ritka, fehér orgonák. Hirtelen arra gondolok, tőlem még soha senki nem kérdezte meg, mi a kedvenc virágom. Talán nem is tudnék válaszolni rá, hiszen egyikből sem kaptam még oly sokszor, hogy kedvencemmé válhasson. De talán a fehér orgona, vagy a gyöngyvirág? Esetleg a margaréta? Még én magam is meglepődöm a felfedezésen, hogy mindegyik fehér. Mint ahogy fehér a rezgő is, aminek a legjobban örülök, bármilyen csokorba is kössék bele. Nem értek a virágok nyelvén, nem ismerem a szín-misztika rejtelmeit, pedig kíváncsi lennék, mi rejlik a háttérben. Elintézem a dolgaimat, sietek haza. Otthon mosolyogva simítom végig a sárga tulipánok szirmait, mélyet szippantok a mélylila orgonák illatából, aztán tűnődve nézem a fehér hortenzia hatalmas virággömbjeit, amelyek jól láthatóan jobban tűrik szeszélyes kertészkedésem, mint  rózsaszín testvéreik. Szeretem a fehér virágokat.