Rémségek kicsiny... parkja

Ezen az oldalon már többször megosztottam veletek azt a véleményemet, hogy kutyázni jó. Hát, ma picit meginogtam ebben a hitemben.
Korán keltünk, ebben nem is volt semmi szokatlan, ehhez igazából már hozzászoktam, még ha mostanában néha nehezen is veszem rá magam. Ma sütött a nap, a szobából nem láttam, hogy mennyire fúj a szél, szóval lelkesen indultam az ebbel a parkba. Az első pár perc a szokásos ütemben zajlott, aztán összefutottunk Sherlockkal és kicsit zöld színben játszó arcú gazdájával. Kérés nélkül is megosztotta velünk a miértet.
Reggeli futásuk közben Sherlock eltűnt az egyik bokor tövében. Rövidesen egy sárga zacskót ráncigált magával. Mire a gazdi felocsúdott, hogy mit is lát, a tacskó már teljes lendületével rázta, tépte a tartalmát. Egy nyuszit. Egy halott nyuszit. A tapsifüles alighanem családi kedvenc volt valaha, mert a zacskó mellett kis kőlap és egy félig elégett mécses is volt. De hogy kinek is jutott eszébe ily módon elbúcsúzni tőle... Sherlocknak fajtáját tekintve mondhatni munkaköri kötelessége az ilyen talált "tárgyakkal" megvívni a csatát, így nem kevés erőteljes rábeszélés után sikerült csak elzavarni a lelet mellől.
Szerencsére a futtatóban még az őszi avarszedés idejéről maradt néhány műanyag zsák, így aztán azzal felszerelkezve mentünk vissza a tett színhelyére. Colin szerencsére nem vadászó, hanem elhozó vadászeb, így viszonylag nyugodtan tűrte a procedúrát, Sherlockot azonban vissza kellett fogni az ismételt attacktól. Így az enyém lett a megtiszteltetés, hogy a jobb létre szenderült nyuszit a zsákba varázsoljam és a közeli parkoló nagy konténerei felé vegyem az irányt. Megszabadulva a tetemtől vidáman baktattunk vissza Colinnal, aki aztán eltűnt az egyik fenyőfa tövénél; majd boldogan szaladt hozzám szájában egy... faággal... gondoltam én. Amikor üdvözült pofával kínálta oda, hogy dobjam el neki, akkor döbbentem rá, hogy egy emberi lábszárcsontot tartok a kezemben. Még "szerencse", hogy vagyok már annyi, amennyi; így az első sokk után azért eszembe jutott, hogy a park helyén valamikor régen egy nagy temető volt. Alighanem annak egyik maradványa került napvilágra. Másra inkább nem gondolnék... Mindenesetre ezek után azért úgy döntöttünk, hogy ennyi kaland mára elég is volt, és hazafelé vettük az irányt.
Szóval, tulajdonképpen jó dolog a kutyázás... unalmasnak mindenesetre soha nem mondanám.