50 felett

Na, ilyen rosszul hangzó címet adtak egy újságmellékletnek nemrégiben. Jó, tulajdonképpen csak nekem hangzik rosszul, talán mert érintett vagyok... Ezt ne is ragozzuk!
Szóval, a mellékletben elég sok érdekes cikkecske foglalkozott az "ezüst-generációval" (ez az 50-59 évesek művészneve). Apró mellbevágó tény, hogy nyolcvanas apukám járt az Ezüst-net klubba, amitől én azt is hittem, hogy az ő korosztályukat becézik ilyen kedvesen. Hát nem, már én vagyok az ezüst generáció. Banyek.
Na szóval, hogy végre már a tárgyra térjek, a Szonda Ipsos kutatása szerint nem csak a húszéveseké az internet. Ezt mondjuk, én is sejtettem. És a blog sem ismeretlen ötven felett. Rab László, aki egyébként a cikket jegyzi, azt írja:
" Évekkel ezelőtt beküzdöttem magam egy blogközösségbe. .. Azt hittem, s emiatt kezdetben óvatosan kommenteltem, hogy csupa fiatal ember kakaskodik a blogos küzdelmekben. Hány fölösleges perc és óra ráment arra, hogy az ember az álnevével belesimuljon a virtuális környezetbe! S mekkora csalódás volt, mikor megtudtam erről-arról, hogy valójában kicsoda. Mert a blogban a privátleveles sugdosás éppúgy része az életnek, mint egy falu mindennapjaiban. A blogközösség egy alkalommal személyes találkozót is szervezett. Nosza, gondoltam, most szembesülhetek vele, vénemberként hova keveredtem. És itt ért a legnagyobb meglepetés, mert nem tizenévesekkel, szinglihordákkal, s nem yuppie trendikékkel találtam magam szemben, hanem többgyermekes családanyákkal, kertjüket rendben tartó, unokáikról soha el nem felejtkező Matuzsálemekkel, mint én magam is vagyok. Akik úgy indulnak balatoni nyaralójukba, hogy zsinórokat tömnek amúgy atombombát is tartalmazó női táskáikba. Hátha lesz alkalmuk arra, hogy egy blogbejegyzést összeeszkábáljanak. Hozzá fotót biggyesszenek, vagy zenét osszanak meg a barátaikkal. Mert ehhez van kedvük. A mai ötvenesek lesznek a wifit használó első nyugdíjas korosztály. Akiknek a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek mellett talán a legfontosabb az lesz, hogy rendben legyen a széles sávú internetkapcsolatuk is. "
Szóval, ilyesmik álltak a cikkben... hahó, nagyvilág, 50 felett is van még élet! Bár, az az ezüst generáció azért még mindig elég rosszul hangzik ... Vagy nem?

Már megint...

Már megint úgy jártam, hogy Alessia felhívott, lenne-e kedvem...? Naná, ha valamit javasol, ahhoz általában helyből lenne kedvem, néha azonban nincs időm vagy más profán oka van, hogy nem tarthatok vele. De most... A közeli művházban szimpatikus fiatalember tart előadást leendő könyvéről. A program érdekel, annál is inkább, mert az előző könyv (szintén Alessiának hála) már a kiolvasottak, fejben erősen megragadtak és kedvesek között szerepel. És mint olyannak ott (lenne) a helye a polcomon. De csak lenne, mert sehol nem kapni. Ahol meg igen, nos onnan horribilis postaköltséggel lehet csak hozzájutni, ezért még pihenőben van az ügy. De akkor előadásra fel!

Időben érkezünk, a szépségesen felújított épületben a büfé is megújulva várja a vendégeket ínycsiklandó pogácsával, süteményekkel, szendvicsekkel; és persze italokkal. Szolidaritok Alessiával, aki vezet, így aztán két narancslé és két pogácsa társaságában ülünk le a vidám kis sarokba, ahol unokáikra váró nagyszülők között pörgősen tárgyaljuk ki a bokája gyógyulását, meg az én szerencsémet, amiért az elsőre nem tökéletes mézeskalács-adventi koszorú (még elképzelni sem tudom a végeredményt) romjait hercig kis fémdobozban máris a kezemben szorongathatom. De már idő van, menni kell... A terembe lépve az első látnivaló a megkaphatatlan könyv kisebb kupaca. Nem kérdés, máris veszek egyet.

Leülünk. Nem is akárhova, rögtön az első sorba. Aztán szép lassan az előadás is elkezdődik. Nem is előadás ez, hanem egy élménybeszámoló a Canterbury és Róma között három hónap alatt bejárt zarándoklatról. Lelki szemeimmel elképzelhetetlen a töméntelen gyaloglás, a hétköznapi élettől való teljes elfordulás. Ugyanakkor irigylésre méltó. Mint ahogy az a lelkesedés is, amivel a mesélő egyre inkább magával ragad. Ez valószínűleg kiül az arcomra is, mert az este végeztével új szerzeményemmel én is beállok az aláírást kérők sorába. És kapok is... majd egy pár pillanatig az arcomat kémleli és a következő sorokat írja a könyvembe a szokásos szeretettel VL helyett:
Csak el kell indulni, a többi már jön magától!
Én meg azóta is ezen tűnődöm, ennyire egyszerű lenne?

Varga Lóránt, aki a Camino után megjárta a Via Francigena-t. Könyve, az El Camino (Kis Titkok Könyve) és blogja a Minden út Blog mindamellett, hogy szórakoztató irodalmi alkotás, lépten nyomon telibe talál, mint ez a bizonyos fenti ajánlás... Érdekes este volt, meg fogja dolgoztatni az agyam. És ez jó :)

Elmélkedős

Azt mondják a szem a lélek tükre. De vajon az igazi tükör kinek mit mutat meg? Láss, ne csak nézz! - hangzik a jó tanács, de vajon képesek vagyunk-e látni, amikor a tükörbe nézünk? Megcsalhat-e szemünk? Tükörbéli szemünkbe nézve a lelket látjuk vagy a könyörtelen fizikai valót?
* na megyek, mert a fürdőszobai tükörben már sem nézni, sem látni nem lehet

Kutyás hírek röviden...

20 éve van kutyám, mégis lehet nekem újat mondani... például, hogy a lyukas női harisnyanadrágnál kevés jobb és alaposabb dolog van a konyhakövön, parkettán hömpölygő kutyaszőr összeszedésére ... és tényleg működik, hurrá!
*
Colin jó étvággyal fogyasztotta el a minap a méregdrága Flexi pórázát. Kapott újat, meg ha már költekezünk, akkor az esti sétákhoz világító nyakörvet is... mit nekem már az ebadó *sóhaj*
*
egy parkbéli kutyás fiú a városban megismert kutya nélkül is :XD

na, most hirtelen ennyi, majd még jövök :)

Köszönős...

Azt hiszem... tudom... érzem, hogy nagyon jó dolog egy olyan ember barátságát a magaménak tudni, aki akkor is velem van, amikor fizikai valójában nincs is ott. Aki rávesz a gondolkodásra, a kísérletezésre, aki bírál és támogat.
Aki megnézeti velem a Womb című filmet, amit semmiképpen nem akartam megnézni, hogy aztán két nap múlva szenvedélyesen érveljek valaki másnak amellett, miért is kell ezt látnia. Aki egy régen leírt sorával képes kimozdítani képletesen és a valóságban is a négy fal közötti önkéntes bezártságomból.
Aki képes felülírni egy zöld szempárt és annak minden agyzsibbasztó hatását. Csak azzal, hogy betűket vet papírra, amiket összeolvasva az ember lányának igénye támad a valós világ szépségeire is.

Khm... bocsi... van itt valaki?

Na, most hogy olyan régen veselkedtem neki az írásnak, hogy sikerült innen minden érdeklődőt elijeszteni, újra a klaviatúra után nyúltam. Na, azért nem kell megijedni :)
Most az se zavar, ha csak magamban "beszélek", de megint jó írni.

Ja, és kaptam egy másik fórumon két angol nyelvű levélkét, amitől majdnem zavarba jöttem. Jó-jó, persze, az emberre akkor is ráragad ez-az, ha nem akarja, szóval értettem én a lényeget (meg aztán nem is volt az olyan bonyolult :) ). Annyi történt, hogy megdicsértek, ezt meg a hülye is megérti, főleg hogy titkon vágyott is rá. :) Úgyhogy most feladat van Meg kell tanulni angolul! Ha csak konyhanyelven is (már ami a szintet illeti), de minél előbb.
Régi terv, régi lustaság, új lendület, új inspiráció. Talán most összejön?!

Az élet igazságai

Az alkohol folyékony pszichiáter.

Ha jobban néznék ki, kiesnék az ablakon.

Az emberiség olyan, mint a krumpli: a java a föld alatt van.

Barátok: olyan emberek, akik jól ismernek és mégis szeretnek.

A szerelem olyan, mintha becsináltál volna.
Mindenki látja rajtad, de csak te érzed a melegét.

Ha egy férfi megérint a szavaival, akkor a keze sincs már
olyan messze.

Nagy ésszel nagyot lehet tévedni.

Annyira sokoldalú, hogy az már gömb.

Egy kutya olcsóbb, mint egy feleség.
Kevesebbet eszik és már bundája is van.

Aki mer, annál van a kanál.

Az élet olyan, mint a WC-papír.
Minél közelebb érsz a végéhez, annál gyorsabban fogy.

Azok, akik nem tudnak magukon nevetni, meghagyják ezt a
feladatot másnak.

Egy eltűnt, de megkerült poszt utólag...

Eredetileg ezt akartam betenni szeptember 23-án, de úgy elmentettem, hogy többé elő sem került, így akkor írtam gyorsan egy másik szösszenetet. Aztán most meg egész mást kerestem, és ezt találtam. Hát, ha már megírtam, akkor beteszem, mert aznap tulajdonképpen ilyen hangulatom volt:

Ez a mai nap is úgy kezdődött, mint az összes többi mostanában. Hajnali ébredés egy selymes bunda érintésére, egy boldog mosolyra húzódó kutyapofa várja, hogy a kávék mellé felszolgáljam a kis csontocskáknak álcázott kutyakekszet. Az éjjel szétrágcsált, "elrághatatlan" kutyajáték romjain lépkedek. Még fésű után sem nyúlok, csak magamra rántok egy farmert, pólót és pulcsit. Nyakamban a póráz, derekamon a kutyás túlélő szett és irány a park. Hoppá, Colin nyakában viszont nincs is nyakörv, mert az esti keféléskor nem raktam vissza. Hát, így jártam. Szerencsére ebgyerek az amúgy kötelező felszerelés nélkül is szófogadó, fel sem tűnik a hiányos ruházat. Egy óra önfeledt hancúr után hazamegyünk. Párom már elment, a gyerek mostanában tulajdonképpen nem is lakik itthon, miénk a tér és az idő. Egész héten jöttem-mentem, mára semmi más feladat nem maradt, mint az előhívatott fotókért elmenni. Mert a digitális fotózás óriási dolog, de a technika ördögére mégsem bízom magam. A legjobb, legkedvesebb képek albumban gyűlnek kinyomtatva, lapozgathatóan, mert így az igazi.
A pénztárnál táskám mélyén kotorászva mi akad a kezembe? Na mi? Apró kis fényképezőgépem. És még a pótakkumulátor is itt lapul. Miért van velem egyáltalán? Nem tudom. Alighanem már automatikusan dobom a táskába. Annyi egyébként felesleges dolog mellett ki tudja, mikor lehet szükségem rá...
A gondolat villámcsapásként ér. Időm, mint a tenger (még ilyen átvitt értelemben is milyen jó dolog rá gondolni :) ), a nap is süt, miért ne...
Persze, ennek előzménye is van. Két napja egy naplót olvasgatok. Egy naplót szép gondolatokkal, fotókkal, álmokkal. Ha Ő megtehette, hogy engedett a hívásnak, én miért ne tehetném? Na jó, nyugalom! Ha már az elhatározás megszületett, nem lehet csak úgy kutyafuttában nekiindulni. Erőt kell gyűjteni! Például ebben a kis kávézóban itt a pláza közepén. Körülöttem csillogó üzletek, gazdag árukészlet. Magas sarkú cipőben tipegő elegáns nők válogatnak a csinos, de drága darabok között. Sosem lesz 60 ezer forintos csizmám, sóhajtok; de ők sem fognak hirtelen ötlettől indíttatva végigsétálni a napsütötte, őszi színekben pompázó Farkasréti temetőn. Melyikünk veszít többet?
Előttem túrótorta szelet és tejes kávé. Azt hiszem csak alibiből rendeltem, mert igazából az írás izgat. A belső kényszer, hogy a fejemben tomboló mondatokat papírra vessem. Így "legálisan" üldögélhetek a kényelmes fotelben, írhatok. (csak odakint eközben nehogy felhők mögé bújjon az illékony őszi nap!)
Mellettem öltönyös, aktatáskás férfi telefonál. Akaratlanul is tanúja vagyok, ahogy asztrológiáról, eleve elrendelésről beszél. Ha csak távolból látom, elképzelni sem tudnám, hogy az elegáns, szigorú és hivatalos külső ilyen izgalmas gondolatokat rejt. Fél fülemben fülhallgató, eddig a lágy dallamokkal igyekeztem kiszűrni a környezet zaját, de a téma tagadhatatlanul érdekel, így a hangerőt egyre lejjebb veszem. Én hallok, de álcázom a hallgatózásom, ő pedig nyugodtan beszél. Titkosügynöknek érzem magam. A tökéletes álca része a lassan elfogyó sütemény és a kiürülő csésze is.
Itt az ideje az indulásnak! Odakint ezer színével vár az ősz...

Rohan az idő...

Hogy ez honnan is jutott eszembe? Hát, mostanában minden jel erre utal.
Ott vannak a nagyszülők, akik nemrég még fiatalos lendülettel jöttek-mentek, most egyre több betegséggel hadakoznak, a szívük még fiatal, a testük egyre többször cserbenhagyja őket. (Mondjuk, ezt lassan már jómagam is elmondhatom magamról)
Aztán ott vannak a gyerekek, akiket nemrég még a széltől is óvtam, most meg élik a maguk viharos ifjonti életét, küzdenek a hétköznapokkal, a párkapcsolataikkal, (néha, ha érdeklődni szeretnék, akkor még velem is).
Miattuk egy kicsit elveszettnek érzem magam a nagy sodorban, szerencsére mentőövként kapaszkodhatom a páromba, aki közben a gazdasági elemekkel dacolva próbál talpon maradni. Valószínűleg nem könnyítem meg az ő helyzetét sem. Közben lelkiismeret furdalással küzdöm, mert sokszor úgy érzem, hogy cserbenhagytam, de legalábbis nem vagyok olyan erős támasza, mint még pár hónappal ezelőtt. Magamnak való lettem, aki még a társaságot sem igazán keresi. Jó, mondjuk ez így erős túlzás, hiszen az ő társaságával semmi bajom. Nem véletlenül töltöttünk el megint egy csodás, mindenfajta értelemben napsütéses hosszú hétvégét kettesben. De amúgy hagyjon békén a világ! Nem érdekelnek lassan a hírek sem, tehetetlenül figyelem, ahogy mindannyian sodródunk az árral, nem látva még azt sem, hogy csendesebb vagy még viharosabb vizek felé tartunk-e. Vagy látom, csak még magamnak sem akarom elismerni.
Pillanatnyilag egy négylábú tart a felszínen a maga békés bohóságával. Miatta erőszakolom meg magam napról napra, kelek-megyek-működöm. Ő az én felelősségem, mert nélkülem nem boldogulna a kétlábúak zaklatott világában. Tíz hónapja tagja a családunknak, ennek a kifejezésnek a teljes szeretetteli értelmében. Pillanatnyilag gyerek a gyerekek helyett.
Az idei év valahogy nem volt igazán jó évem. Nehezen emésztettem meg az idő múlását, a változásokat, és kellett ez a kapaszkodó, hogy az eltompulásból kikecmeregjek.
Ugyanakkor rengeteg élmény ért, amikből mindig tudtam töltekezni, köszönet érte barátoknak, ismerősöknek. Csak remélni merem, ha valaha ők szorulnak támaszra, bennem is bízhatnak.
Visszaolvasva a leírtakat, talán jobb is, hogy az elmúlt időben kicsit ritkábban ragadtattam magam posztok szerkesztésére. Nem nehéz megosztani másokkal a jót, a gyomorszorítót annál inkább. Napról napra elfoglalom magam, nincsenek üresjáratok, jobb ha nem jár az agyam. Ha mégis akad, olyankor a múltban vájkálok, fájó, vagy éppen boldog pillanatok morzsáit szedegetem össze, emlékezem. Talán az ősz teszi, bár... erre a csodás napsütésre, ami mostanában kényeztet bennünket, igazán nem foghatok semmit. Belül talán még arra is rájöttem, mi a baj, de megoldást egyelőre nem látok, ez a Való Világ nem segítőkész a korosztályommal. Vagy csak én vagyok gyenge, erősebben kellene akarnom és akkor sikerülhetne is. Na mindegy, dolgozom, dolgozunk az ügyön. És ígérem, írok majd vidámabbakat is. (ez nem nektek szánt fenyegetés, hanem önmagamnak tett ígéret :) )