Kon Tiki

 Az én korosztályomból nyilván sokan emlékeznek rá, a fiatalabbakkal pedig egy 2012-ben készült játékfilm hivatott megismertetni Thor Heyerdahl, norvég utazó nevét. 

Kon-Tiki expedíciójával lett híres, melynek során egy balsafából készült tutajjal 8 ezer kilométert vitorlázott Dél-Amerikából a Polinéz szigetvilágba, hogy megmutassa, technikailag nem volt lehetetlen átkelni a Csendes óceánon már a Kolumbusz előtti időkben sem. A tutajt Viracocha inka istenről nevezték el, akiről azt mondták, hogy a "Kon-Tiki" egy "Régi név". Az utazást magánkölcsönökből finanszírozták, valamint az Egyesült Államok Hadserege nyújtott hozzá technikai segítséget. Az utazás 1947. április 28-án kezdődött. Heyerdahl öt társával 101 napon át hajózott át a Csendes óceánon, míg végül augusztus 7-én a Polinéz szigetvilágot elérve zátonynak csapódtak. A legénység sikeresen partot ért.  Az erről szóló 1950-es dokumentumfilmet Oscar-díjjal jutalmazták. 2012-ben egy dramatizált játékfilm  is készült az expedícióról, amelyet a legjobb idegen nyelvű Oscarra jelöltek. 

Nos, éppen ez a film jött szembe ma reggel az RTL 3-as csatornán, innen bújtak elő az emlékek és egy könyv, ami ott lapul 1962-es megjelenése óta a könyvespolcon, még ha én csak jó tíz évvel később találkoztam is vele. (70 nyelvre fordították le) Meg is lett a program mára, hogy ha nem is újra olvassam, de legalább belelapozgassak, megnézzem a korabeli fotókat, még ha a jó öreg Heyerdahl nem is volt olyan helyes pasi, mint filmbeli megszemélyesítője. 

Ráadásul voltak még más dokumentált útjai is, mint a RA és RA 2., a Napistenről elnevezett expedíciói, amikor csádi papirusznádból font hajóval kelt át az óceánon. Az első kísérlet kudarcot vallott, másodjára viszont Marokkóból 1970. május 17-én indulva július 12-re elérte Barbadost. Valamiért imádtam ezeket az igazi "kalandfilmeket". 

De visszatérve a Kon-Tikire, az eredeti dokumentumfilm a youtube-on megtalálható: Kon-Tiki (1950)

A játékfilm pedig a Videa.hu-n ... ez itt csak a kedvcsináló: Trailer 2012.

Szem-pontok

 Néhány hónap várakozás után eljutottam végre a szemészetre. Már ezt leírni is elég fura, mert normális világban ez úgy működne, hogy van valami gondom, kérdésem, beülök a rendelésre, aztán még aznap megnyugodva és/vagy kezelést kapva folytatnám az életem, de ez önmagában megérne egy "misét", nem is ragozom tovább. 

Szóval, ott vagyok a rendelésen. Kicsit feszengve, mert néhány éve belekezdtem, aztán a Covid és az időközben kialakult itthoni ügyek miatt háttérbe szorult a dolog. Konkrétan három éve voltam utoljára és tudtam, hogy ezért baromira nem leszek megdicsérve. De igazság szerint a dokinő ki se akadt rajta, talán örült is, hogy legalább egy mókussal kevesebb nyavalygott neki. Szavam nem lehet, mert alaposan megvizsgáltak, hümmögtek egy sort, újra feltették a homlokráncolós kérdést, hogy "a családban volt-e valakinek zöldhályogja" és elengedték a kérdésem, hogy Miért?. És itt jött az rész, amit Hadházy László oly éruzékletesen adott elő: "Mondja már meg valaki, hogy a gyógyszerész, aki nem latin, az orvossal, aki nem latin, rólam, aki aztán főleg nem latin, miért latinul leveleznek?" Kaptam egy vizsgálati lapot, amit csak olvasgattam tanácstalanul, hogy ebből hol is derül ki, hogy "krónikus szembetegség" és az a valóságban mégis mit jelent? Annyi állt ott feketén-fehéren, hogy MGD ou, Presbyopia ou. Nesze nekem!

De internet a barátunk, aztán amellett, hogy találtam némi magyarázatot, még jót is röhögtem az új indián-nevemen: Öregszem. Ezt eddig is sejtettem, mert bár a lelkem még fiatal(os), a testem azért emlékeztet - sajnos egyre többször, bár, ennek lehetnek lelki okai is ... mondá szinte valamennyi szakorvos, akiknél megfordultam az utóbbi időkben -, hogy az egységes egész még működőképes, de az alkatrészek egy része már generálra szorul. Jelesül most éppen a szemem. Könnymirigy - ezt jelzi a három nagybetű, illetve ennek diszfunkcionalitását. Melegítő párnát kell alkalmazni rá és lipid tartalmú műkönnyet. Oké, az utóbbit értem, de mi az a melegítő párna? Nos, kapható ilyen a gyógyászati segédeszközboltban. Ha jól emlékszem, bio lenmaggal töltött kis párna csinos huzatban, gumipánttal. Mikróban megmelegíted és a szemedet enyhén nyomva várod, hogy kihűljön és utána majd jó lesz neked. Egyébként tényleg jó. Csak az a pillanat nem volt jó, amikor kiperkáltam érte a 10.520,-Ft-ot. 

A háromféle műkönnyről is próbáltam előre tájékozódni, melyiket válasszam, de a vásárlói visszajelzések lényegében azonos értékelést adtak mindre, egyiküknek a viszonylag nehézkes használatát megemlítve. Azon meg sem lepődöm, hogy a 10 ml-es kis flakon ára minden esetben veri az ötezer forintot. Ha nyafogsz, akkor ez a legjobb "gyógymód", kirabolni a patikában. Rögtön meggondolod, hogy van-e egyáltalán bármilyen problémád. A modern orvoslás ezt hozta magával. Igazából ez csak annak sokkoló, aki még emlékszik, hogy két forintért vett fájdalomcsillapítót (ami manapság már bőven kétezer felett van, ha nem három).

Na, hát egyelőre még nem szempont, hogy pont a szememen spóroljak, vettem Relaxem szemmaszkot és műkönnyet is. Használom is szorgosan, hogy egy hónap múlva a következő vizsgálatokon talán jobb eredményeket mutassak. A végső cél az lenne, hogy félórányi olvasás után ne tegyem le sóhajtva az aktuális olvasmányom, mert már nem bírja a szemem. Ez ugyanis többet rombolt az életminőségemen, mint hinné az ember. 

Mai keserű

 A barátnőm több igen értékes blogot és Facebook oldalakat is vezet. Remek dolog ez lekötni a szabadgyököket; megtalálni a témát, kutatni benne, lehetőség szerint saját - remek - fotóit mellékelve. Szíve csücske Velence és Olaszország, mostanában pedig mindannyiunk Budapestje is ad neki ihletet bőven, hogy értékes tartalommal töltsön meg néhány percet, amit a követői a közösségi hálón töltenek. A minap még meglepve, nagy örömmel újságolta, hogy a főváros titkaival, kiemelkedő látványosságaival és a csendben megbújó szépségeivel megtöltött oldalnak immár saját csoportja is született, a kedvelők száma pedig - nekünk - elképzelhetetlen - magasságokba szökött. Igenám, de szomorú sajátossága a közösségi hálónak, hogy a népszerűség hamar kitermeli a maga trolljait, akik a puszta bántásért képesek belegyalogolni mások lelkébe. Nem ismerve magát a szerzőt, de talán sokszor a tartalmat sem, a névtelenség vagy kamu profil mögé bújva nagymagyarbátor módon odaböfögik a maguk szennyes gondolatait. És tudjátok mit? Nem is ez az igazán bántó, őket az ember - ha nehezen és rossz érzéssel is - tudja a helyükön kezelni; hanem azok a lájkok, amiket az ilyen felböfögött rosszindulatú megjegyzések kapnak. Mert ez azt jelenti, sokan vannak azon a szinten, ahol a komment írója, csak ők még annyira sem akarják felvállalni magukat, hogy megfogalmazzák a nemtetszésüket vagy éppenséggel olyan sötétek, hogy fogalmuk sincs róla, a feltartott hüvelykujj mögött látszik a kifacsart lelkű háromgyerekes szülő, a nagypapa, az írni-olvasni-szöveget érteni kihívásokkal küzdő fiatal (vagy idős).

Még véletlenül sem gondolom, hogy a barátnőmnél lenne a Bölcsek köve, nincs kizárva, hogy valamely témában esetleg rossz forrást talált és hitt helyesnek, bár, azt kell mondjam, ennek - az alaposságát ismerve - elég kicsi a valószínűsége. De ilyen esetekben ott a lehetőség bárki számára, hogy más forrást említve vitát kezdeményezzen. De senkinek, még egyszer mondom, SENKINEK nincs joga a másik becsületébe gázolni, igaztalan vádakkal illetni, gúnyolódni rajta! Ha gondja van az illetőnek a mindennapokkal, akkor a frusztráltságát ne olyan valakin vezesse le, aki neki nem ártott! A mai napon - bár, ez nyilván nem rengeti meg alapjaiban a Facebook világát - a világháló szegényebb lett egy normális tartalmat gyártó oldallal. A világ megtaposott lakói pedig eggyel többen nyalogatják otthon a sebeiket. Ez pedig így rohadtul igazságtalan! Nem annak kellene elbujdosnia, akit igaztalanul gyaláztak, hanem annak, aki magából, emberségéből kifordulva képes csak jelen lenni. Mert ha ők lesznek többségben, Zuckerberg úrnak csak a tiszta mocsok marad (bármilyen képtelen szópárosítás is ez). Mi ugyanis még mindig dönthetünk úgy, mint a barátnőm. A Facen kívül is van élet. Sőt, az Élet attól igen távol létezik. 

A digitális detoxnak egyre inkább van létjogosultsága! És erről még csak nem is a megamogul tehet, hanem akik magukat felhasználónak hiszik.

Csodák márpedig vannak

 ezt a nagyívű megállapítást persze mi/ki más alapján tettem volna, mint Jamie kapcsán. Ma egy hete még az is kérdéses volt, rendben lesz-e valaha, tegnap meg varratokkal a pocakjában kimentünk a Szigetre, ahol szaladgált, szaglászott, megbocsátotta, hogy a szent labdát még mindig nem kapja meg, de egyértelműen elfáradt. (Nem kicsináltuk, csak kellemesen elfáradt, hogy egy órányi szunyókálás után ismét sétára jelentkezzen.) Persze, a vízhez még nem mentünk le. Bár, a minap a tv-ben látott riport alapján alapjaiban rengett meg a bizalmam a Szigetcsúcsnál lévő víz minőségével kapcsolatban, amit folyamatosan és nem tegnap óta szennyez az óbudai gázgyárnál beömlő mérgező anyagokkal teli szennyvíz. Na, de Jamienél tartottam. 

Egy hete itthon vagyok vele, ahogy mondani szokás 0-24-ben, nem mintha máskor egy délelőttnyi időnél hosszabb időre magára hagytuk volna. Mivel lemondtunk a gallérról és csak a műtét utáni ruhában bíztunk, figyelni kellett, nehogy önkéntes varratszedő akcióba kezdjen, mint anno drága Jack babám, de még Colin is. Nos, Jamie ebben is unikum, mert az eltelt egy hétben annyit nem foglalkozott a hasán húzódó és igencsak akkurátusan megvarrt bő 10 centis sebbel, mint a nix. Amióta újra hajlandó enni, cukin jön, ha sétából hazaérünk. Apró szépséghiba, hogy akár naponta négyszer is. De ez nyilván elmúlik, ha majd a normális rutin visszatér az életünkbe, amúgy is ilyenkor mindig keveset kap. Tulajdonképpen egész nap is kevesebbet, mint amennyit ehetne. Amikor a műtét előtt lemázsálták, 16,40-et mutatott a mérleg. Hazatérve 14,70-et. Ennyit jelentett az odabent töltött két nap. Ma pedig 18 kilót mutatott az itthoni mérleg, úgyhogy nyilván ki is dobom a francba, mert nem igaz, hiszen olyan karcsú még csórikám. De nem baj, majd holnap a varratszedésnél megint mázsálunk és akkor nagyjából reális értékről beszélhetünk. Nem magyarázkodásként mondom, de ennél az ostoba fürdőszobamérlegnél még az is számít, melyik kőkockára rakom, netán a parkettára, mert mindenhol más értéket mutat. De hagyjuk is az ilyen indiszkrét adatokat. 

Az egymás fenekében töltött egy hét az alábbi változásokkal járt: A parkban úgy elkolbászol, nem győzöm a távolból figyelni és bizony időnként szelektív hallással bír, pedig ebben eddig nem volt probléma, ha valaki, ő azonnal jött a hívó szóra. Itthon a kertben meg végképp elkanászodott. Ami pozitívum, hogy egészen beleszokott a saját ágyába, sokat heverészik benne, és ez akkor is igaz, ha momentán éppen a nagyi foteljében horpaszt. Csak melegen tartja az amúgy is mindig fagyhalállal küzdő nagyinak. Mondjuk, éjszaka továbbra is köztünk szuszog, de napközben kevesebbet a kanapén. Egyebekben nincs változás. Már meg is feledkezett arról, hogy ő a lépcsőn csak két karunk liftjében közlekedik. Így terveztük még egy ideig, de ember tervez, a tacskója végez. Odakint már a régi erővel rombol jobbra-balra a varjak és más képzelt ellenségek irányába. A kutyákkal nincs változás, ha nem támadják, ő szívesen ismerkedik, az se zavarja, ha a varrott pocakjához odaszagolnak a ruhán keresztül. Nem is tudom, hogy mondjam, nem érzi magát sérültnek és alárendeltnek, nem védekezik önkéntelenül. Igazából a múltkori kontrollon is simán besétált a rendelőbe, nem kellett bevonszolni. Hihetetlen erős önbizalma és bizalma van. Talán azt is tudja az okos kis fejével, hogy a fájdalomtól szabadította meg az ott töltött kellemetlen időszak. 

A csoda pedig? Szerencsére ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy a kutyáinkat műteni kellett, de azért kisebb -nagyobb ügyek előfordultak. A goldiknál idősebb korukban kényszerű ivartalanítás, Morgannál néhány verekedés miatti öltögetés, Jacknél köldöksérv és amikor az egyik golyó visszamászott a hasüregbe, Buksi meg annyiszor verekedett, hogy neki is kijárt néhány varrás, a legelsőre majdnem ráment, amikor egy dobberman szétszedte. Igazán emlékezhetnék, hogy milyen gyorsan összekapják magukat, mégis, most csodával határosnak érzem, hogy egy hete még az is kérdéses volt, rendbe jön-e, most meg olyan, mintha nem történt volna semmi. Hogy a gazdiék közben tíz évet öregedtek, az neki nem tétel, köszöni, nincs itt semmi, haladjunk tovább. Jutifalat van? Na, ha az nincs, az probléma, minden másra ott a gazdi mastercardja, ő nem aggódik miatta. 

Ja, hát, a lényeget meg nem is mondom... miután semmiféle extra falatkát nem kaphatott, csak ezt a fránya gyógytápot és most kivételesen komolyan is vettük az utasítást, egészen leszokott az asztalnál kunyerálásról. Mondom ezt úgy, hogy néhány napja eszik, mint egy kizsigerelt kőműves. De a családi vacsoránál, ebédnél, reggelinél fekszik az ágyában és csendben kivárja, hogy néhány szemet kapjon a mostanság szokásos kajájából. Ha eszébe is jut, éhező szomáliaiként körbejárni, nincs erőszakoskodás, csak csendes beletörődés. Édes, pici bogaram, csak tudd, ez nekünk legalább olyan nehéz, mint neked. Ha nem nmehezebb 😜

Holnap varratszedés, aztán jöjjön az ezerillatú tavasz, a melegedő Balaton, az ügyeskedéssel vegyes nagy séták és a labda. Az élet szép! Főleg egy ilyen kis tacskókobakkal. Nekünk meg ő teszi azzá (amikor éppen nem taszít kétségeesésbe). 

Morgós...

 Jamie után stílszerűen... Hányok! Sok dologtól, például a reklámoktól. Kirakják, hogy 12 éven aluliaknak nem ajánlott, aztán már nyomják is, hogy "megerőszakolta a nagyanyját, levágta a gyereke fejét, felgyújtotta a feleségét", inkább nem is folytatom. És ezeknek akkor is ki vagy téve, ha amúgy kerülni próbálnád az erőszakos cselekményeket, nem nézel híradót, etc. És minek is hirdetik? Hogy a TV2 rémhíradójában majd részletesen elmerülhess ebben a mocsokban. Úgy, hogy nem is azt a csatornát nézed éppen. Ja, igen, nem kell tv-t nézni. Hát, jelen esetben a tv szinte egész nap megy, hiszen többféle fogyatékkal élő édesanyám majdnem egyetlen szórakozása, még ha sokszor nem is igazán tudja összerakni a képernyőn zajló eseményeket. Tehát akaratlanul is szembesülök vele, hogy az amúgy ártatlan Hegyi doktor két jelenete között 17-20 !!! (megszámoltam) különböző reklám akassza meg egy idős ember koncentrációját, a negyven perces epizód alatt többször is. Agyrém! Engem simán "csak" idegesít, tőle elveszik az esélyét is annak, hogy felfogja, mit is néz. 

Egyébként maguk a reklámok... ennyi felesleges, ötlettelen, agyzsibbasztó, felháborító, gusztustalan, rosszul időzített fércművet... dolgozatot lehetne írni róluk is. Szerintem totális pénzkiadás a reklámozó részéről, valamint sok esetben konkrét csalás és veszélyeztetés, ha azokat vesszük, akik bedőlnek nekik.

A másik... szerencsések vagyunk, hogy itt a közelben van egy park, ahol jókat lehet sétálni. Ugyanakkor van itt egy kongresszi központ, szálloda, étterem, művelődési ház, bevásárló központ is, úgynevezett polgári környék, de egy-egy rendezvény után az "úri közönség" olyan mocskot és veszélyes hulladékot hagy maga után, hogy az már vérlázító. (Most a környéket megszálló varjú- és hajléktalancsapatokról nem is beszélek, az is megérne egy külön bejegyzést.) A szünetben elfogyasztott italok üvegei, poharai rendre összetörve napokig borítják be a járdát, de helyenként még a füvet is. Lehetne mondani, hogy a kutyások figyeljenek, kerülgessék, úgyis pórázon vezetik az ebeiket (khm), de ... itt gyerekek bicikliznek, szaladgálnak, esnek-kelnek, és őket nem pórázon vezetik el a veszélyes helyek mellett. Veszélyes! Ezen nincs mit bagatellizálni! A takarítás kérdésében - mint sok másban is - egymásra mutogat szálloda, kerület, főváros és a rendezvénynek helyet adó hely. Ma például egy unott fószer lombfújóval pásztázta - baromi hangosan persze - a sétány kongresszusi központ előtti részét. Repkedtek a cigaretta csikkek, de az üvegszilánkok maradtak ott, ahol addig is, a járókövek közötti résekben. Már magától az eljárástól is agybajt kapok, mert napjainkra látványosan elfelejtődtek a csendes és hatékony seprűk és gereblyék, helyettük itt ez a ... nem írom le, úgyis tudjátok. A sarkon, a bevásárló központban meg óriási plakátokon hirdetik a polgári életérzést, ami ezt a kerületet áthatja. Hát, ja. 

Ember tervez...

 Az idei évünk nagyjából január elsején borult. Ma még csak február 20 van, de már annyi rossz dolog történt velünk, ami egy egész évre is sok lett volna. Ugyanakkor volt valami a sok rossz között, azzal összefüggésben ugyan, de mégis szívmelengető. Tagja vagyok egy kutyás csoportnak, akik évekkel ezelőtt létrehoztak egy védőhálót az ilyen horribilis kiadásokkal járó kórházi esetekre. Mi is a befizetői között voltunk és soha nem is gondoltuk, hogy egyszer a kedvezményezettjei leszünk. Hát, eljött ez is. És azt kell mondjam, hogy az anyagi segítség tulajdonképpen másodlagos ebben a dologban. Az a fajta együttérzés és segíteni akarás, ami a csoport részéről megnyilvánult, teljesen zavarbaejtő és megható. Ezt az ember nem is gondolja, amikor néhány ezer forintot küld az éppen aktuális kis betegnek. De amikor a telefonod megállás nélkül pittyeg, jelezve, hogy ezek az összegek most éppen a te számládon landolnak, az még akkor is sírásra késztet, amikor éppen már kifelé tartasz a gödörből. 

Ha esetleg ismételtem magam ezen az oldalon, bocsánat, de az elmúlt napokban folyamatosan írtam a naplót, a napi apróbb és nagyobb fejlődések történetét és már keverednek bennem a felületek, ahol ezeket megosztottam. Érdekes, hogy a hosszú évek óta elakadt szavak mennyire könnyedén törnek ki az emberből, ha a kedvencéről és a kedvenc témájáról írhat. A szerelem úgy tűnik most nincs ezek között, mert a romantikus regényeim úgy leültek, mint az iszap. De a viccet félretéve... miről is írhatna az ember lánya? Politikáról? Kizárt, hiszen éppen ebben a témában ítéltem magam digitális detoxra, mert már nekem volt hányingerem a rendre felbukkanó cikkektől, szakértőktől. Utazásról? Harminc évvel ezelőttiről? Mert frissebb élményeim ugyebár nem nagyon vannak, kivéve az unokalátogatásokat, de azokat azon frissiben meg is örökítettem. Gasztronómiáról? Színházról, múzeumról, filmélményről? Friss élményeim onnan sincsenek. Még filmekről csak-csak, de őszintén szólva azokra meg nem nagyon érdemes még annyi energiát sem fordítani, amíg legépeli az ember. Könyvekről? Kinek van szabad agysejtje az elmélyült olvasásra? Már attól ideges leszek, hogy itt szemezek hét-hónapszámra az angol nyelvkönyvekkel - hogy az unokáimmal gördülékenyen menjen a társalgás -, de el is akadok a szemezés szintjén. Ettől persze rosszul érzem magam, de hát mostanában valahogy minden elakadásomért amúgy is önmagam hibáztatom. Anyuról? Valahányszor belegondolok, hogy valami könnyfakasztó történetet írok vele kapcsolatban, jönnek a napi történések és az ihlet velük együtt száll is tova. Álmokról, vágyakozásokról? Eléggé anyagias dolgok ezek. Kertes házikó, költözés, felújítás ... mondom, álmodozás, akkor minek ezeket még "papírra is vetni". Nincs ezen mit szépíteni, az életemben jelenleg az egyetlen ihletadó a négylábú vakarcs. Ha kirándulunk vele, azért, ha az életéért aggódunk, azért. Így aztán néhány rövidke perc alatt hosszú-hosszú posztok születnek mindenről, ami vele kapcsolatos. 

És hogy ember tervez? Na, igen. Bár, nem nagyon hiszek a horoszkópokban, de az idei évre például azt is "ígérték", hogy rég dédelgetett terveimet sikerül végre révbe juttatnom. Én persze azonnal a "fiókban" rekedt írásaim befejezésére, kiadó-keresésre gondoltam. Mert a vágy persze ott munkál bennem, hogy a pont tíz évvel ezelőtt kezdett kalandot folytassam, végre igazán sikerre is vigyem. De ilyen évkezdet után őszintén szólva nem is értem, miért éppen ezt vártam a jóslattól. Mindegy is, a kutyám szépen gyógyul, már-már a régi önmaga, most ennek örülünk, ebből igyekszünk erőt meríteni. Az ember tervezhet, de a rendező Sors amúgy is bármikor átírhatja a regényt.

Betegszabi

 Nos, csak félnapokra járkálok el itthonról apának segíteni az üzletben, meg az egyéb ügyeinket intézni, de most beteg van a háznál, tehát "betegápolási szabadságon" vagyok. Szerencsére nem sok dolgom van a kis beteggel, mert áldott jó gyerek. Mondom ezt így a műtét utáni ötödik napon, amikor már egészséges étvággyal tüntette el a reggelire kapott gyógytápot, amit napokig még megkóstolni se volt hajlandó. De amúgy tényleg. Lelkesen sétál, ügyesen kakkant (ami nagyon fontos!), nem piszkálja a sebét (még akkor sem, ha anya ügyetlenül köti be éjszakára és a forgolódásban lecsúszik a kis henger testéről) és sokat pihenget, gyűjti az erőt a következő idő "rosszalkodásaihoz". 

Az elmúlt napokban azért nem volt ez mindig így. A gyógyszerbevétel például a hétfői brutális és féleredményt felmutató pankráció után úgyszólván teljesen kimaradt az életünkből. Szerencsére a gyógyszerek ebben az esetben nem "életmentő" szerek, hanem fájdalomcsillapító, amire úgy tűnik,  nincs szüksége és savlekötő, amire viszont nem tudom, mennyire lenne szüksége, egyelőre nincs látható jele a hiányának. Nem volt még ilyen kutyám, akinek ennyire mission impossible beadni egy bogyót és egy kapszulát számára kedvenc "vivőfalatok" nélkül. Ugyanis most kizárólag a gyógytápot eheti, azt meg önmagában is utálta, nemhogy valami keserű cuccal megspékelve. Még egy spéci pill assistra is rávettem magam, hogy a savanyú cukorka méretű zacskóért kifizessek több, mint ötezer forintot. Az ötlet jó, de még üresen is kiköpte, nemhogy gyógyszerrel bélelve. Ami naponta lecsúszik, az egy ProVet nevű paszta, amolyan probiotikum. 

Aztán az elmúlt napokban ment a nyűg, hogy most éppen a konzervet hajlandó megenni, de abból is csak pár falatot, most meg inkább a száraz gyógytápot, de csak ha kézből adom három szemenként. Ezzel baromi jól el lehet szórakozni a napot. Tegnap este viszont kétszer is sorba állt a vacsoráért és két adag konzervkaját is megevett, ma reggel meg a maradékot. Mindezt úgy, hogy reggel az ágyban szokásos kávézós pikniknél nem a régi jól bevált Frolicot kapta, hanem a száraztápot. Úgyhogy az étvágya visszatérőben, már nem forgatja a szájában, mint aki nem tudja eldönteni, hogy lenyelje vagy kiköpje, pillanatok alatt tűnt el a tálból az étel. Kunyerálni is elkezdett, de abban most kegyetlen szigorítás van, az asztalról még morzsát sem kaphat. Annyira kis beletörődő a lelkem, inkább nekem fáj ez a szigorúság. 

Szerencsénk van ezzel a nagy hideggel, mert tacskó, a kis nyiszált pocakja nagyon földközelben van, nagyon nem lenne jó, ha latyakban, mocsokban felázna a műtéti ruhán keresztül. Viszont nem mozog olyan energikusan, mint eddig, úgyhogy kapott kis pulcsit is a ruhára, mert azért egy télikabátot kissé túlzásnak tartok még én is. Bár, ha holnap reggel is mínusz 9 körül lesz, lehet, hogy előszedem azt is. 

Még öt nap van a varratszedésig, erről meg eszembe jutott, hogy kb. 2 hét múlva van időpontunk a kozmetikushoz, trimmelésre. Fel is hívtam őket, hogy ez történt és hogy ez vajon befolyásolja-e az időpontot. Jól sejtettem. Elmondták, hogy ilyen nagy műtét után minimum négy hétig nem fogadják a delikvenst, úgyhogy új időpontot kaptunk március végére. Szegény kis kócos mackóm, bár, ha az előrejelzést nézem, még jó is, hogy a következő hetekben lesz rajta egy kis bunda, ami melegíti az első igazi tavaszi napsütésig.