Évértékelő 2024

 A tavalyi év ... és most direkt nem keresem vissza, hogy mit írtam az év végén... mentálisan nagyon megviselt. Amikor az ember annak sem tud igazán örülni, hogy a nagy ritkán látott unokáival tölthet időt, ráadásként meg eljuthat a világnak egy igencsak távoli zugába, na az az év tagadhatatlanul pocsék volt. Ami után már csak egyetlen vágya van az embernek, hogy a gödörből felfelé vezessen az út.

Az idei év teljesítette ezt a vágyat. Mondjuk, nem volt ez olyan nehéz, de persze, akár alul is múlhatta volna a tavalyit. Szóval, örülés van. 

Januárban a nagyfiamék elutaztak Hollandiába, hogy a terveikhez felmérjék a terepet. Feldobva jöttek haza, ami egyrészt jó hír volt, másrészt valami nagyon könyörtelen váltásnak az előszobája. Január 22-én pedig el kellett engednünk Colint, aki közel 14 évet töltött velünk és egész lényével bearanyozta az életünket. Pontosan olyan fájó veszteség, mint amikor egy közeli családtag megy el. Hiszen az volt. 

Februárban hirtelen felindulásból elfogadtam a mobiltársaság ingyenes készülék ajánlatát. Nem kellett volna, de nem mondok szegény Honorra semmit, mert még (jobban) megsértődik. A másik kellemetlen meglepetés, hogy a bankkártyámat hónapokkal korábban meghekkelték. Nem rövidítettek meg kiugróan nagy tételekkel, de havonta rendszeresen, így pedig azért összejött egy jó ötvenezres tétel, amit végül sikerült visszaszereznie a banknak, de a kártyacserét nem kerülhettem el. A hónap végén megkésett karácsonyi ajándékként megérkezett az új tűzhely, amit nem kevés asztalosmunka után sikerült is a régi helyére beépíteni. A hónap utolsó napjaiban Jamienek meglepetésként, amúgy előre megfontolt alapon felvételt nyertünk a kutya-napközibe. Innentől - a nyári szünetig - szerdánként ott élt közösségi életet a kis szemünk fénye. 

Márciusban - nem feltétlenül szülinapi ajándékként - az onkológián kötöttem ki egy kérdéses diagnózissal, ami éppen elég nyugtalanító volt, hogy napokra, sőt hetekre meghatározza a kedélyünket. A végeredmény egyelőre megnyugtató. Tiborom - szintén nem szülinapi ajándékként - átesett a megismételt ablázióján, remélhetőleg ez hosszabb ideig kitart. A hónap végén nagyfiunk Miamiba utazott, szakmai bemutatkozásra, mi pedig mindannyian egyemberként drukkoltunk neki, hogy ez legyen az első lépés egy fontos "utazásban". 

Áprilisban - el sem hiszem, oly sok évnyi álmodozás után! - új családtagot üdvözölhettünk a családban. Négy kereke van, de hét ülése és pillanatnyilag ő a legfiatalabb a "flottában", pedig ő sem újszülött. Gyurink Oslóba utazott, annak a bizonyos "utazásnak" egy újabb jelentős állomására. 

Májusban váratlan, de ugyanakkor igenis szükséges kiadás elé álltunk. Az új autó ugyanis nem fért be a régi garázskapun, amire igazából már rég ráfért a ráncfelvarrás, de azért így, hogy muszájból került rá a sor, kicsit fájdalmasnak hatott. 

Júniusban még mindig jöttünk-mentünk a nyaraló és a lakás között, de a hetek nagy részét még itthon töltöttük, hiszen orvosi vizsgálatok, műszaki gondok adták a feladatokat sorra. A hónap végén maradtunk lent végleg, nem utolsósorban azért, mert az unokák júliusban érkeztek és arra bizony elő kellett készülni.

Júliusban az a rövidke hét maga volt az Öröm. Nagy része a Balatonon, néhány nap itthon, egy este Bécsben, de minden pillanatában szerelem. Az unokáim nőnek, okosodnak, egyre könnyebb velük, ezen a héten pedig megszállta őket az ihlet és ettől a boldogság minden együtt töltött percünket áthatotta. A menyem kiváló államvizsgát tett, büszkék voltunk rá, mert pontosan láttuk, micsoda terhet cipelt az iskolával a munkája mellett. 

Augusztusban a barátnőmmel megnéztük a Margitszigeten a Vivaldianno-t. Röviden: csalódás. Aki ezt összeállította, mintha nem is Velencét látta volna lelki szemei előtt. A mindennapok az olimpiáról szóltak és már nem is emlékszem, mikor követtem ilyen lelkesen a sportközvetítéseket. 

Szeptember elsején hazaköltöztünk. Furcsa nyár volt, mert úgy éreztem, mintha rengeteg időt töltöttünk volna a telken, de hát nyilvánvalóan sokkal kevesebbet, mint tavaly. Hivatalos ügyeket, anyu elhelyezését intéztem, ami persze nem ment egyik napról a másikra, de közeledett az utazás a gyerekekhez, így aztán volt tennivaló. 

Október elsején a nagyfiamék nekivágtak. Hiába tudom a fejemmel, hogy jól teszik, a szívem azért vérzik és a legnagyobb próbatétel, hogy ez számukra ne legyen nyilvánvaló. Huszadikán bezártuk a Balatont, tudva, hogy mire újra lemehetnénk, akár már a fagyok is beállhatnak. A hónap végén pedig bevittem anyut az otthonba, ahol a következő hónapban gondoskodtak róla.

November első napjait Jamienek szenteltük, mintegy előre bocsánatot kérve a merényletért, hogy jó két hétig "ott hagyjuk" a napköziben. Hiszen az egész évi szoktatás ezt a célt szolgálta. Mi tudtuk, hogy jó helyen lesz, ő valószínűleg nem értette, hogy miért nem megyünk érte a szokott időben, bármennyire is kedveli az "óvóbácsit". De a nagy nap előtt még elvittük Tatára, mentünk a Szigetre, és egyáltalán, igyekeztünk minél több tartalmas időt együtt tölteni vele. Amikor 7-én felszállt velünk a gép, mindenféle gondolat kavargott bennünk. Az utazás és a közeli viszontlátás öröme, az itthon hagyottak miatti aggodalom. Ami nem csitult odakint sem a gyorsan pergő napok ellenére sem. A világ, amelyben az unokáim felnőnek, jó hely, ez egy pillanatig sem képezi vita tárgyát. Csak ne lenne olyan nagyon messze! 

Decemberben az első adventet Jamievel a Szigeten ünnepeltük, aztán szépen visszaálltunk a mókuskerékbe, ahol tettük a dolgunkat, mintha az odakint töltött felhőtlen napok nem is léteztek volna. Apró pillanatok szakították meg a kerék forgását, mint a barátnőmmel töltött rövidke találkozások, az osztálytársakkal való találkozás, a Bazilika karácsonyi fényfestése, a menyem röpke látogatása, Jamie barátjának családjával töltött reggelek és kávézások, készülődés a karácsonyra. Ami most először lesz újra a kettőnk estéje házasságunk első karácsonya óta. Bocsánat, hiszen ez így nem is igaz, hiszen most (is) itt lesz az édesanyám, aki már tavaly sem igazán emelte az ünnep fényét a halálvágyával. Amire még számítok, egy vacsora barátokkal, egy nyugodt szilveszter éjszaka és máris itt lesz az Újév a maga kihívásaival, reményeivel, várakozásaival, félelmeivel. Ha rosszabb nem lesz, mint az idei, én már boldog leszek, de ki adhat erre garanciát? 

Régi karácsonyok

 Gyerekként a karácsony maga volt a Varázslat számomra. Már maga a tény, hogy havas karácsonyokra emlékszem, korcsolya-bérletre a Feneketlen tónál levő kori pályán. Apu a Diószegi utcában húzott az úttesten szánkón a tónál levő "veszélyes pályáig", ami csak egy lanka volt, de még a gyerekeim is csúszkálhattak rajta. Anyu nem volt egy nagy cukrász, két dolgot sütött karácsonykor: dió tortát és linzer aprósüteményt. Előbbit bolti tortalapból saját családi recept alapján készült krémmel töltve, utóbbit mindig félhold alakúra szaggatva és aprított dióba forgatva. A torta Szentestére már kész volt, az erkélyen hűlt, a linzert együtt sütöttük, én leginkább láb alatt voltam. Aztán a csengettyűszóra futottam, benyitottam a hallba, ahol ott ragyogott a karácsonyfa és alatta az ajándékok. Apu feltűnés nélkül bevitte az erkélyről a már talpában álló fát, feldíszítette és elrendezte a csomagokat, amik már hetek óta becsomagolva lapultak a szekrény mélyén. Tudtam, mert kutattam utánuk és majd megőrültem, hogy nem tudom feltűnés nélkül meglesni a tartalmukat. Nem volt kívánságlistám, kaptam, amit kaptam és annak nagyon tudtam örülni. Talán a legnagyobb meglepetés 14 éves koromban a Sanyo kazettásmagnó volt, amit apu egyik kollégájának a stewardess felesége hozott Nyugatról. Apu felvette vele a Csendes éjt, nekem meg alig esett le, hogy honnan hallom a zenét. A szavam elakadt. Drága keresztapám ajándéka, a fenyőfa ágáról diszkrén lelógó aranynyaklánc nem hozott ennyire lázba. Igazából inkább karácsonyi ebéd volt, az ajándékok kibontása után már csak nassoltunk, teáztunk, a szüleim pezsgőt bontottak. A mai napig azokat a poharakat látom a legszebbnek, csodás metszett kristálykelyhek. Ma már nem is divat, mégis gyönyörűnek látom. 

25-én apu elment a nagyszüleimért, nálunk ebédeltek, aztán hazavittük őket és megcsodálhattuk a fájukat, amit a nagyi süteményei és szaloncukor díszítettek, pattogatott kukoricából fűzött láncok, és néhány csíptetős gyertya, amit a megggyújtás után pár perccel mindig el is oltottunk, nehogy baj legyen. És persze a csillagszórók, gyermeki fejjel maga a tűzijáték. A süteményhegyek, amiket a mama mesterien készített és mindig csomagolt belőle, hogy híján ne legyek egy kis extra kalóriának a téli szünet idején. 

Amikor férjhez mentem, az első közös karácsonyunkon már a szívem alatt hordtam a nagyfiamat. Az a Szenteste csak a kettőnké volt. Amikor megszületett, új hagyományt teremtettünk. Az egész család nálunk gyűlt össze. Teltek az évek, ahogy nőttek a fiúk, már nekik kellett megteremtenünk a karácsony varázsát. Remélem, ők is így emlékeznek a kezdetekre, amikor a nagyszülőkkel elmentek a gyerek-misére és betlehemes játékra. Aztán hazatérve, még a csizmájukat alig vették le, amikor odabent megszólalt a csengettyű. Töltöttük külföldön - számomra - örök élményként, hiszen a díszletek akkor voltak a legtökéletesebbek, a derékig érő hóval és hatalmas jégcsapokkal, az apró osztrák falucskában a három nyelvű éjféli misén áldozó gyerekkel. 

Néhány éve megadatott az élmény, hogy az unokánkkal, majd az unokáinkkal együtt ünnepelhettünk, annak ellenére, hogy messze, nagyon messze élnek tőlünk. Nekünk nosztalgia, elsősorban a saját gyerekeinkkel töltött ünnepekre gondolva, nekik a varázslat. Közben fogyatkozott a család, a nagyszülők egymás után hagytak itt bennünket, mára csak anyu maradt. Aki sajnos már nem látja ennek a napnak a csodáját, kissé megkeseredve ül közöttünk. És elköltözött a nagyfiunk is. A karácsony külsőségei megmaradtak, de a varázs elhamvadt. Díszítettünk már 30 fokban, mezítláb karácsonyfát, de számomra - ha már hó nincs - legalább hideg legyen. Mostanra a sokak által utált "kellemes karácsony" a mienk. Szép, de kicsit üres, és mitől lenne boldog... Jó lenne, ha valaha még megtelne tartalommal, még ha az valami más is lesz, mint amire nosztalgiázós napokon emlékezem. 

 

Jelszó

 " Megtanulni figyelmen kívül hagyni bizonyos dolgokat az egyik legjobb út a lelki békéhez. " (Robert James Sawyer)

Készülődés.3

 Elsőként is muszáj megemlékeznem az én tündérmackó kiskutyámról, Jamieről. 5 éves múlt májusban, úgyhogy igazán ideje, hogy benőjjön a feje lágya és néha úgy tűnik, ezen már túl vagyunk. Mint például, amikor itt volt a barátnőm a lányával. Erikát imádja, ez soha nem volt kérdés, pár hetes korától majd szétesik, valahányszor a barátnője - és nemhivatalos keresztanyja - megérkezik. Ami meglep, hogy az amúgy barátságtalanságig bizalmatlan ebzet Erika lányát is a szívébe zárta. A minap felkéredzkedett Era ölébe, ami már önmagában ritkaság, mert ilyesmit leginkább a papájával művel. Aztán kisRiki odanyúlt és én nyeltem egyet, nehogy odakapjon. De láss csodát! Nem kapott oda, nem morgott, sőt, hagyta, hogy Riki a két tenyere közé fogja a fejét és még egy puszit is nyomjon az orrnyergére. Láthatóan a szívébe fogadta őt is. És mielőtt teljesen elolvadok tőle, itt kell megemlékezzek a reggeli jelenetről, amikor a kertben összetalálkozott az alsó szomszédnál dolgozó emberek egyikével. Aki ráadásul még barátkozni is akart vele. Igaz, kapucniban, ami valamiért kutyaléleknek irritáló ruhadarab. Nos, röviden, őt nem fogadta a kegyeibe, olyan vehemensen kérte számon rajta a kertben őgyelgés területsértő tényét, hogy egy pillanatra attól tartottam, megráncigálja a nadrágja szárát is. Szerencsére szót fogadott és visszajött, bizonyítva, hogy nemcsak meleg ruhadarabként hordom én a nadrágot a falkában. 

A másik egy régi-régi emléket hozott felszínre. Két hete úgy döntöttem, hogy az első Advet örömére megnézem a Diótörőt. Ha már az Operába nem jutok el, legalább a tv-n, elvégre azért olyan okos, hogy ilyen műsorokat is elérhessek rajta. Néztem a régről ismerős díszleteket, hallgattam a zenét, újra csodálattal adóztam a leheletkönnyű mozdulatoknak és arra gondoltam, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt, 8 évesen, azt képzeltem, nekem is részem lehet még a csodában, hogy csillogó kis tütüben spiccelve repkedjek a színpadon, mint az apró hópelyhek az Operaház színpadán. Mivel már akkor is az osztály egyik legmagasabb gyereke voltam lány létemre, és többet játszottam a fiúkkal, mint a babáimmal, nem volt ez egy magától értetődő álmodozás. Nem is lett belőle semmi, de ami megmaradt, az sem kevés. Az a régesrégi Diótörő előadás megszerettette velem a komolyzene világát. Persze, nem olyan profi módon, hogy a Ki nyer ma? - játék és muzsika tíz percben bármelyik adásában eséllyel vehessek részt. De a műkedvelés szintjén mindenképpen. Talán elsősorban a színpadi világot, éppen ezért volt nagy öröm, hogy néhány kattintással most ez a darab is elérhető lett itthon a nappaliban. Remek hangolódás volt az ünnepek előtt. 

Diótörő részlet - a hópelyhek tánca

Készülődés.2

 Na, azért sokszor megrázom magam és csakazértis nekifeszülők a közelgő ünnepeknek. Nem mosok ablakot és függönyt, mert majd akkor, ha nyugodtan nyitva lehet az ablak, amíg a hatalmas táblákat lemosom és kellemesen átszellőzhet az egész lakás (anélkül, hogy drága anyám azonnal fagyhalált vizionálna, amikor ezt teszi a benti 24 fok ellenére is. Nem.Fogok.Most.A.Számlára.Gondolni! csakazértse) Szóval, csak annyit takarítok, amennyi a hétköznapokba belefér, viszont dekorálok annak ellenére, hogy unokák és fiúk hiányában már jó előre fogadkoztam, hogy majd 24-én a fa és slussz. De az nem én lennék, ez az igazság. Az ember nem tud átlépni a saját árnyékán, meg más okosságok... Szóval, fények itt és ott, meg sok piros, és bizony a fa is előkerült már, sőt, lassan a szentestei asztalterítés is meglesz a nappaliban. Esténként égnek a kis mécsesek, az ablakban a fehér kerámia házikók sora hangulatosan imitálja a város várakozó fényeit. 

A minap a volt osztálytársakkal megnéztük a Bazilikánál a fényfestést, ittunk forraltbort, tegnap itt járt a barátnőm, hozta az évente már hagyományos mézeskalácsát, amit utánozhatatlanul jól és szépen készít. Ettünk, kávéztunk és beszélgettünk. Nem zavart minket még az sem, hogy jó anyám újkeletű szokásához híven késő délután még hálóingben, köntösben kókadozott a tv előtt, hiába kértem napközben többször, hogy öltözzön fel. Az előbb sikerült odaégetnem a maradék zöldborsó levest, amit nem volt hajlandó megenni, mert nem éhes, viszont kihűlt, amíg fürdettem és egy újabb próbálkozás lett volna, hogy egyen. Nagy baj nincs, mert már úgyis bebújt az ágyába aludni. És még csak fél kettő. El kell ezt engedni és vannak napok, amikor sikerül is. Olyankor végigsimítok a kézműves nyakláncon, amit a barátnőm készített és amit fogalmam sincs, mikor vehetek majd fel, mert ahhoz ugyebár el kellene menni itthonról. Vagy legalábbis jó lenne. 

A nap jól kezdődött, mert a kutyával bandáztunk a parkban, aztán egy kis szőrös barát gazdija hívott fel magához egy kávéra. A kis szőrösöm alaposan meglepődött, amikor "idegenben" kellett alvázat mosni, de hát így jártak, mert nem voltak hajlandóak a kis barátjával odakint a kertben játszani, amíg a kávék elkészülnek. Az a rövidke 20 perc volt a nap legjobb része és mondhatnám, hogy többnek jobban örültem volna, de örülök neki, hogy legalább ennyi jutott. Napközben megfutottam a szokásos köreim, délben haza, innen a verkli mindennapos. Tudom, máshol is, de az nincs rám hatással. Ilyenkor ugyanis pusztulnak azok a bizonyos szabadgyökök. De most még volt annyi, hogy magamtól rájöjjek, miért nem kaptam meg a nagyobbik fiam tegnap esti üzenetét, holott a telefonomon ott a fotó, amit mellékelten küldött. Kész rendszergazda vagyok, ha kell. Most erősen kellene, mert az Ügyfélkapus őrületet is meg kellene még az ünnepek előtt oldanom. De első a fazék, mert az odaégett zöldborsó egyelőre az erkélyen árulkodik hanyatló háziasszonyságomról. (a fotó nem sajátom... még meg se néztem alaposabban, csak feltöltöttem vízzel. Remélem, nem ilyen drámai a helyzet)

Készülődés...

 Karácsony előtt a készülődés minden család életében nehéz időszak, holott éppen nem erről kellene szólnia. Korábban én is beleestem a csapdába, az ablakmosás, függönymosás, ajándékok utáni szaladgálás, utolsó pillanatokra hagyott beszerzések és folyamatos feszültség csapdájába. Mire 24-én felöltöztettem a gyerekeket, hogy a nagyszülőkkel elballagjanak a gyerekmisére, már közel álltam az összeomláshoz. Akkor még lóhalálában feldíszítettük a fát, megterítettem az asztalt és mire az átfázott sereg megérkezett, még mosolyogni és csengőt rázni is volt lelkierőm. Ahogy nőttek, változtak a szokások is. Már nem volt utolsó pillanatos meglepetés a fa, 23-án este díszítettem fel, amikor már mindenki lefeküdt. Imádtam ezt a csendes órácskát, amikor csak én voltam és a díszek, halk zene. 

A fa ... na, igen, az egyik legnagyobb feszültségforrás. Ha "élő" fát veszel, érhetnek meglepetések, mint például az árus által cselesen egyenesen tartott fa a talpba illesztve úgy festett, mintha dőlni készülne, vagy éppenséggel nem faragták kellően karcsúra a törzsét és apa az ünnepi hangulatot feledve szentségelt, ahogy próbálta befaragni. Ezt a műveletet sokszor a legjobb késem bánta, és akkor még örülhetünk, hogy egyszer sem kötöttünk ki a baleseti sebészet ügyeletén. Lett műfánk. Szép is volt, egyszerűbb volt vele a készülődés, aztán valahogy mégis visszakívánkoztunk az igazira. Mert nem volt illata. Aztán már az igazinak sem éreztük az illatát, viszont 24-én már úgy festett, mintha hetekkel magunk mögött tudnánk az ünnepeket. Úgyhogy megint műfánk lett. Ezt most szeretem, élvezem, hogy évente másként díszítgetem. Mint ahogy ünneplőbe öltöztetem a lakás helyiségeit is. Nekem a karácsony még mindig piros, arany és zöld színű, úgyhogy ebben a színskálában gyűlnek a díszek évről évre. Másoknál szeretem a pezsgőszínt, a bordót, néha még a kéket is, de én már megmaradok a magam gyűjteményénél. 

Nos, ezek voltak a külsőségek. Koszorúk, gyertyák, mécsesek, girlandok és a fa. Az időpont? Nos, az is sokat változott. Régen jött a Mikulás 6-án, aztán 24-én a Jézuska. Mostanában már a Mikulást is készen várja a dekoráció, a fa. Nem is csoda, hiszen már november elejétől elözönlik az üzleteket a csillogás kellékei. Szentestére tulajdonképpen már csak a vacsora elkészítése marad. Néhány éve az ajándékozást is elhagytuk. A karácsony igaziból a kisgyermekek csodája - szoktuk mondogatni, pedig a szívem mélyén én magam is tudom, hogy nincs szükség a boltok kínálta holmikra, saját készítésű ajándékokkal is lehet kedveskedni. Ebben azonban én sajnos nem vagyok túl jó. Vagy nem is tudom... csak nem hiszem, hogy a kissé szabálytalan süteményeim vagy egy "tucat" lekvárom bárkinek örömet szerezne. Nem tudok kézműveskedni, ezen nincs mit szépíteni. 

Mostanra abba a  korba értünk, amikor unokák csillogó szemeit szeretnénk látni a fa alatt összegyűlve, de az unokák messze élnek, mindenki tisztában van vele, hogy kivitelezhetetlen minden évben összetrombitálni a családot éppen karácsonyra. Most már a másik fiamék is messzire kerültek, s bár a nagymama velünk él, ez már nem olyan karácsony lesz, amilyet anno a lányszobám mélyén vizionáltam öregségemre. Nézem a reklámokat, ahol három generáció üli körül az asztalt, mindenki jóízűen csipeget, csillognak a szemek az ünnepi külsőségek között, a másikban meghitten fogják egymás kezét az éjféli misén, s már látom lelki szemeim előtt a magunk terített asztalát, ahol a nagyi nem kér ezt sem, azt sem, nem akar kimozdulni, nem akar ébren maradni, nem akar élni, és ettől mi ketten is leeresztünk, mint egy bánatos lufi. Az ünnepi hangulat egy életunt nagymamával nem egészen úgy fest, mint egy boldog családban. Értem én, hogy a nagypapa hiányzik. Nem csak neki, de nekünk is! Amit nem értek, miért nem lehet családi körben csak egy lepkefingnyi (bocsánat) örömet találni, miért kell ezzel a látványos savanyúsággal könyörtelenül emlékeztetni minket is, hogy az idő lassan elmúlik felettünk is. 

Szóval, készülődünk, de ez így nem is igaz, mert csak én készülődöm, a párom teszi a dolgát, mint az év valamennyi napján, s igazság szerint az én készülődésem is visszafogott, mert tudom, hogy a páromon kívül nem értékeli senki más. A minap csúnya veszekedésünk volt, amolyan anya-lánya vircsaft, mert a barátnőmmel el mertem menni egy délutáni programra. Három órányi távollét után arra értem haza, hogy a másfél éve velünk töltött ideje egy kalap kaka, ez nem gondozás, mert SOHA nem vagyok itthon. A jóleső érzés, a bejárati ajtót átlépve úgy illant el, mint a téli napfény. Az igazságtalanság bántott? Nyilván, az is. Hogy a magam és a családi életünk feladása számára ennyit jelent. Köszönetet persze nem vár az ember lánya, de azért az igyekezet elismerését, annak a felismerését, hogy a biztonságot adjuk meg neki, a gondtalan mindennapokat, amikor aktuális hangulata szerint újra gyerek lehet, ezt valahol a szívem mélyén azért reméltem. Láthatóan ő nem így érzékeli a mindennapjainkat. Mostanság éppen olyan, mint egy grincs. Mint akinek életcélja, hogy ha ő nem élvezi az életet/az ünnepet, akkor más se tegye. Ettől pedig az egész készülődés értelmét veszti, hiszen pont az vész el, amiről ennek az ünnepnek szólnia kellene. Tudom, az eszemmel pontosan tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, ez egy állapot, amit a helyén kell kezelni. Láthatóan, ez nekem gondot okoz, mert minden keserű pillanat ellenére az édesanyám, akinek sokat köszönhetek. Úgy tűnik, a valaha volt sok jóért most nekem kell fizetnem. A Sors alaposan felsrófolta a számlát. Nincsenek itt velem azok, akik a legjobban hiányoznak, itt van az, aki legszívesebben máshol lenne. A korán sötétedő napok sok komor gondolatot hoznak, hiába a gyertyák fénye, hiába a külsőségek csillogása, odabent a szomorúság égetőbb, mint valaha. 

Last day in Paradise

 ...and storm in Paradise. Levi tegnap esti cirkuszával a fejemben aludtam el, és meg kell mondjam, nem aludtam jól. Imádom ezt a gyereket, de valami nyilvánvalóan rettentően hiányzik neki. Mivel mindent megkap, szeretetet elsősorban, de lelki és fizikai figyelmet, jelenlétet, azt kell mondjam, talán a szigor lehet az. És nagymamaként ez az egyik legnehezebb - főleg ebből a távolságból -, hogy kuss van, mert ha szólsz, akkor azt tuti nem segítségként értékelik, hanem a tevékenykedésük bírálataként. Mellesleg nyilván van benne az is, mert ha tetszene, amit látok, akkor könnyű lenne befogni a számat. Tavaly ez az érzés - sok mással egyetemben - az itt töltött három hetet is megmérgezte, plusz utáltam magam, amiért nem tudok uralkodni ezen vagy leginkább elengedni és örülni annak, ami megadatik. Az idén valahogy könnyebb volt megélni. Talán a nyáron együtt töltött hét is segített, hogy idősebbek egy évvel, az meg biztosan, hogy az anyuval ha nem is egyszerű az élet, de a tavalyinál azért egyszerűbb és hát drága Colinom se tett rá még egy lapáttal. Mellesleg nagyon hiányzik a család kis szöszkéje, de persze nem az utolsó időszak, hanem a régi szép emlékek. Tavaly lényegében képtelen voltam élvezni az utazást, unokázást, még Ausztrália is alig tudott megérinteni, pedig azért tényleg csuda dolgokat láttunk. Mindenemet átjárta az azt megelőző félév, az érzelmi hullámvasút, amin ültem, és a félelem, mire jövök haza. Most egy kicsit könnyebb volt az indulás előtti időszak, kicsit a kölykök is idősebbek lettek és talán kicsit könnyebb velük is, de a hazamenetel így az utolsó napon megint elég vegyes érzelmekkel tölt el. De legalább nem menekülök, mint tavaly. 

Leia még nincs jól, hajnalra már 39 fok fölé ugrott a láza, Levi meg csak teng-leng, ő se tudja mit akar, de aztán a reggeli és egy kis mesenézés jót tett nekik. Leia megint látványosan jobban lett, már kint labdázott velünk - amitől én úgy leizzadtam, mintha leöntöttek volna -, most meg az apjuk már a kis medencét engedi tele vízzel, hogy a kartonra firkálás után egy kicsit pancsolhassanak is. Délutánra megint esőt jósolnak, úgyhogy ki kell használni a napsütötte órákat. Azt csak itt súgom meg, hogy mintha a gyomrom vacakolna, szerintem pont az útra tör ki rajtam a nyavalya, most ez egy kicsit ráült a hangulatomra, én meg a klotyóra... ma már harmadszor (és még csak 10 óra). Leia úszásóráját mindenesetre lemondták, délután Levié szerintem megint elmarad, de ha nem, igazság szerint nem is igazán akarok elmenni. Nnna, megyek, mert már visítás van a fürdőruháért. Otthon ezt egy szál kisgatyával intéztük, és igen, tudom, a nap azóta már másként éget, de a medence pillanatnyilag az árnyékban van. Na, mindegy. 

Nos, az úszásóra valóban elmaradt, de azért nem maradtunk víz nélkül, mert a Leedonban csobbantunk egyet és nagyot labdáztunk Levivel a vízben. Leia ezalatt odahaza aludta gyógyító álmát a mamájával együtt, akire szintén ráfér a pihenés, mert a torkát már napok óta érzi ő is. Hogy a vizes holmit is be kell pakolni a bőröndbe? Ezen már nem aggódok, amilyen hideg otthon vár minket, nem fog belerohadni a bőröndbe. (Akkor még nem tudtam, hogy késik a hazatérése a vizes ruháknak)

A tegnapi céges rendezvény az olimpia jegyében telt, ami annyit jelentett, hogy mindenféle sport"jelmezben" jelentek meg a delikvensek. Pici fiam például maga volt Roger Federer, a legjobb barátjuk, aki igazgató a cégnél pedig profi hokifelszerelésben nyomta. Gavin az a pofa, akiről bármikor bármit (ami jó) el lehet hinni, egy édes nagy mackó, folyton vigyorog és ez abszolút genetikailag örökíthető dolog volt, mert a fiai, Justin és Dylan is pont ilyenek. Sharon gyerekkori barátja, aki az első találkozásnál biztosította a fiamat, hogy ha komolyan gondolja a dolgot, a legjobb barátja és támasza lesz. Sokat elmond, hogy Levinek ő a keresztapja. Na, szóval a jelmezverseny első és második helyezettje komoly ajándékokat kapott, mint például egy éjszaka a lánc bármelyik szállodájában a legdrágább szobában teljes ellátással. Gavin a szerencsés második volt. Mivel sokat utazik (lévén neki is vegyes nemzetközi családi háttere), biztosan lesz alkalma beváltani a nyereményt valahol a nagyvilágban. 

A medencézés bevált, Levi utána még egy kis focit is kimaxolt, minek következtében egy labda a szomszéd kertjében landolt. Persze ilyenkor hiába van másik kettő, AZ a labda kell. Nagypapa már ott tartott, átmászik a kerítésen, de erről szerencsére sikerült lebeszélni. Leiának pedig természetes és élvezetes (egy fél játékboltot pecázgatott a vízben állva) hűtőfürdő volt, már csak az a kérdés, hogy most felöltözve mennyire jön vissza a láz. Ebédre megettük a hatalmas adag felét a paprikás csirkéből és most ... dobszó!!!! ... a gyerekek is jó étvággyal ettek belőle, meg a háromszínű olasz tésztából, amit kifőztem mellé (mert nem bírtam magam rávenni újabb nokedli szaggatásra). Innentől most éppen csendben zajlott a gyógyszerbevétel (37,9-nél indokolt volt), Levi az étkezőasztal alatt talált magának megfelelő terepet az autózásra, gyanúsan csendes a légkör, akárcsak odakint, ahol nem árt behozni a ruhaszírítót a fedett helyre, mert eléggé vihar előtti csend van. Ha az órára nézek, már itt van az ideje. Gyerek már becsekkolt minket, a Swissair is visszaírt, hogy várnak szeretettel, még kb. 6 óra és elindulunk a reptérre. A legnehezebb idő. 

A reptérre persze a két kicsi is ki akar jönni,így aztán fürdés, pizsama és úgy ülnek be a kocsiba, ha elalszanak, csak be kell rakni őket az ágyba. Még készül egy fotó búcsúzóul, aztán sorolnak vissza a fporgalomba, mi pedig beballagunk a hatalmas épületbe. A Swissair pultnál egy végeérhetetlen sor végére irányítanaka, ahol elég bizonytalan a bőrön dök feladása is. Egy alkalmazott odasasszézik a sorban utolsóként várakozó négy tagú társasághoz és elviszi őket a business pulthoz. Nono, mi megy itt? Követem a pasit és még egyszer tudatosítom benne,hogy mi nem Zürichig utazunk, hanem long-flight, szóval mindenkinek jobb lenne, ha nem az automata venné fel a csomagokat. Oké, majd mindjárt jön értünk. Tiborom hitetlenkedik, de a pasi egyszer csak odajön és int, hogy kövessük. A beláthatatlan sor helyett pillanatok alatt becsekkolunk, csomagok bekúsznak az alagútba, mi pedig kijelentkezünk Szingapúrból. A kapunál még várni kell, de már nyugodtak vagyunk, jegyek a kezünkben, csomagok úton a gépre, indulunk haza. Sajnos nem folyosó melletti ülésünk van, erre egyszer már ráfáztunk, de ez a srác szerencsére néhányszor feláll a hosszú őt alatt, gyorsan mi is követjük. Most csak mandarin van nasiként, de az is egy élmény, mert akkora mint egy nagyobb narancs, édes és egy szem mag sincs benne. 

Zürichben már félve szállunk ki, mert mire előttünk vagy 150 ember összevakarja magát, az idő - amiből nekünk nagyon kevés van - múlik rendesen. Pisilni kéne, de még ennyi időre se merünk megállni, futás, vonatozás a kapuhoz, ahol már csak ránk várnak, ahogy beolvassák a beszálló kártyát, már zárják is a kaput. Egy kis különbusz jön értünk, már mindenki a fedélzeten. Még így is időben indulhatnánk, de egy kicsit még várnak - nyilván a mi csomagjainkra -, aztán egyszer csak meglódul a gép. A kifutón gyors egymásutánban vagy hat gép hagyja el a zürichi repteret. Látszik, hogy hó volt itt még nemrég, a pályáról eltakarított hó nagy része még a szélén olvadozik. Odakint 6 fok van. A gép egyébként majdnem üres, ami nem is csoda, hiszen vasárnap hajnal van. A múltkor hétfőn jöttünk hazafelé, akkor bezzeg tele volt, hiszen aki tárgyalni, dolgozni jön Budapestre, nyilván nem vasárnap hajnalban indul neki, csak hétfőn. Azért azt magyarázza már el valaki, hogy egy átszállásos utazásnál miért nem külön rakják be utolsónak az átszállók bőröndjeit és kiszálláskor miért nem az átszállókat részesítik előnyben? Szerintem logikus lenne, mert nekik tényleg sok múlthat néhány percen is. Ferihegyen egy fok fogad minket és egy üres futószalag, már ami a bőröndjeinket illeti. Nem is csodálom, marha nagy a reptér, a csatlakozások jó távol vannak egymástól, az idő rövid, törvényszerű, hogy a bőröndök valahol lemaradnak. Úgyhogy nem is nagyon csodálkoztunk, amikor a Ferihegyi reptéren bezárult a csomag-szalag, mi üres kézzel álltunk ott. De mire megraklamáltam a pultnál, már jött is a gyerek üzenete, a légitársaság nála - mint megrendelőnél - adott hírt az esetről, és hogy a mai 14.05-ös géppel küldik a két bőröndöt Budapestre. A címet tudják, majd hozzák. Na, hát ezt szinte vártuk is a zürichi nagy rohanás után. 

Könnyű kézipoggyászunkkal a reptéri busszal jövünk be az Astoriáig. Ha már itt vagyunk, a közeli Aldiban veszünk pár apróságot az üres hűtőszekrénybe, aztán loholás haza. Épp csak lepakolunk, már megyünk is a szőrös gyerekért. Az öröme határtalan, a maga kis kutyanyelvén csak mondja és mondja, egyszerre örül és panaszkodik, azt sem tudja, melyikünket nyalja meg. Otthon boldogan körbe rohangja a házat és már vágtázik is be a lépcsőházba, fel az ajtóhoz, aztán végig a lakáson. Meg sem lepődik, amikor bepakolom a kádba egy kis fürdetésre. Feltekerjük a fűtést, a hajszárítóval is próbálkozom, de neki sürgős szaladni valója van apához, lelkesen elfogadja a jutalomfalatokat és végre megnyugodva elfoglalja az ágyát, amíg ott beszélgetünk mellette. Nem volt rossz dolga, de nyilván mindennél többet jelent számára, hogy hazatérhetett. Őszintén szólva nekünk is.