Filmek és olvasmányok

Az idei évben, ha tettem is némi fogadalmat, azt kifejezetten kulturálódási céllal tettem. Az elmúlt években ugyanis - az anyuval töltött időnek köszönhetően - fájdalmasan passzív voltam filmekben, olvasásban, színházban, kiállításokban. Ha mondhatom így, január elsején felálltam, leráztam magamról azt az "érdektelenséget", amit akaratlanul a magamévá tettem és megfogadtam, hogy nem múlhat el hónap, egy új film (hajlamos vagyok az ismétéseknél leragadni vagy csak ülni anyu mellett és a sorozatait bambulni), egy új könyv, egy színház- és egy kiállítás látogatás nélkül. Nyilván a filmes fogadalom a legkönnyebb, ha már ott a streaming előfizetés, amit hónapról hónapra tüntetnek fel a számlánkban. Könyvekben olyan elmaradásban vagyok, hogyha a karácsonyi ajándékokat és a hosszabb ideje parlagon heverőket összerakom, máris bőven akad minden hónapra egy-egy (vagy több). A színházat Al segítségével (és ez itt nem az A I, hanem Alessia) már holnap teljesítem. Majd írok is róla, de előre nem lövöm el a poént. Kiállítás ügyben pedig máris írok Zsónak, hogy az ő kiállításuk meddig tart még nyitva, mert nem szeretnék lemaradni róla. Na, ez így január 10-én elég biztatónak tűnik, nagyon remélem, hogy a lelkesedés töretlen lesz egész évben, bármi is következzen. 

Az olvasás az első körben kicsit "tematikus" lesz, hiszen még tavaly egy kedves barátom rávett, hogy olvassam el Karády Anna könyvét, A füredi lányt. Nem mondom, hogy életem könyvélménye, de annyira azért kíváncsivá tett, hogy A füredi földesúrt és A füredi gyermeket is ledaráljam a nyaralóban a délutáni szieszták idején. Zsófi pedig tihanyi nyaralóként nem állt meg itt, megkezdte hittérítését a Balatonhoz kötődő szerzők művei, leginkább balatoni krimik iránt. Így most Szlavicsek Judit, Zajácz D. Zoltán és további Karády Anna kötetek várnak sorukra. Meg aztán itt van az elmaradásom Frei Tamás könyveiben, és persze ne feledkezzünk meg Dan Brown új könyvéről sem. Az online letöltött mindenféle más komoly, krimi vagy éppen romantikus regényekről már szó se essék és még hol vannak azok, amik innentől kerülnek a látóterembe. Csoda, ha lesz időm színházba meg kiállításra járni 😄

Dühös

 Szeretem az internet adta lehetőségeket és az információk mérhetetlen tárházát? Természetesen. De rühellem a sok csalót és főleg a profi próbálkozókat, akik az egyszerű felhasználók szívatásából próbálnak mindenféle előnyhöz, néha pénzhez jutni. Amikor a Meta biztonsági ellenőrzésként ír rád a messengeren, szerintem alapvetés, hogy letojod a bokádat és igyekszel megfelelni. De ezen már túlléptem. Már nem tojom le a bokámat, hanem fogom a levelet és a küldőjét "korlátozom" vagy letiltom. A lényeg, hogy többé ne is kerüljön a szemem elé. Persze, közben ott mocorog a kisördög, hogy mi van, ha magát a Nagy Testvért küldtem el a Valhallába egy kattintással. Akkor szívni fogok. De igazság szerint már nem nagyon érdekel ez sem. Ha egyszer így járok, az lesz az a nap, amikor visszatérek az őskorba, amikor postán küldök majd levelet és üres óráimban nem húzom fel magam mindenféle fake news-okkal, hanem felrakott lábakkal elmerülök egy jó kis könyvben, és közben eszembe se fog jutni, hogy jaj, már félórája nem néztem rá, hátha van valami üzenet. Ha meg tudásra szomjazom, arra azért megmaradnak a felületek, no meg nem porosodna tovább a sok lexikon sem a polcokon. Ha meg a barátaimra leszek kíváncsi, szépen felhívom telefonon  vagy elballagok egy találkahelyre. Nem is olyan ijesztő ez a "jövőkép", nem? 

Visszatérve az üzenetre, ami ma csapta ki nálam a biztosítékot... lehet, hogy nem az alap profilomra gondolt, hanem olyan tematikus fiókokra, amiket évekkel ezelőtt készítettem utazásról, Velencéről, az akkoriban megjelent könyveimről. Ezekről jó ideje, évek óta levettem a kezem. Van nekem mostanában éppen elég elfoglaltságom, no meg egy adag sértődöttségem is, amiért igazi értékes tartalmakat tettem fel csekély érdeklődés mellett, mert persze kamu érdeklődőkért nem voltam hajlandó hirdetéseket finanszírozni. Ezekről nemrég kaptam értesítést, hogy "vállalkozásként" tartja nyilván a Nagy Testvér. Egészségére. A nyilvánvaló ténnyel ezek szerint nem foglalkozik, hogy még akkoriban sem volt közük vállalkozáshoz, mostanra meg már a kutya se foglalkozik vele. Ha ezekkel kapcsolatban képes olyan üzenetet küldeni, hogy "panaszokat kaptunk a fiókodban történt szokatlan tevékenységről, például zaklatásról vagy személyazonosság-lopásról, illetve olyan bejegyzésekről, amelyek szerzői jogi irányelveinket sértő tartalmat vagy képeket tartalmaznak", nos tegyék a dolgukat, tiltsák le a fiókot, nem fogom megsiratni. 

Mindenesetre ezt aztán kifejezetten utálom a közösségi hálóban, hogy egyeseknek nincs jobb dolguk, mint mások ártatlan bejegyzéseivel szórakozni, amelyek nem szolgálnak anyagi érdekeket, nem politikai jellegűek, láthatóan évek óta elhanyagolt oldalak. Ha meg a fő profilommal van bajuk, hát, én kérek elnézést a kutyámmal és kirándulásainkkkal teli posztjaimért, mert mást nem nagyon  találnak. 

Áh, az egész nem ér annyit, amennyit ennek a bejegyzésnek a megírásával töltöttem, de legalább kipufogtam magam. Megyek is az említett négylábúhoz, mert a vele töltött percek sokkal értékesebbek.

Csapongok

 A barátnőm feltett egy posztot, ahol arra a kérdésre válaszolt, hogyha most újra 1981-ben ébredne, mivel töltené a napját. Nincs wifi, nincs mobiltelefon, csendes kis életünk van. Mi lenne az első dolog, amit ébredés után teszünk? 

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy én a magam múltjáról írnék vagy egy vágyálomról, a "milettvolnaha" kérdésre válaszolva. Nehéz ez az utóbbi annak fényében, hogy tudom, mi történt azóta. Mit tenne az a nő, aki ma vagyok, ha újra abban az évben ébredne? Vagy mit tenne az a huszonegy éves, aki már látta a rá váró negyvenöt évet? 

Ami biztos, ha az akkori huszonegyéves ébredne mondjuk egy hétfői napon januárban, akkor egyrészt készülődne az érdekes munkájára (az Ibusz kiutazási referatúráján dolgoztam akkoriban), másrészt tervezgetném a találkozást a Nagy Ővel, akivel már a második évfordulónkra készülődnénk. Klassz időszak volt. Ha azt nézem, milyenné vált a világ azóta, nem biztos, hogy a nyári németországi nyaralásnál bőgve ismételgetném, hogy én haza akarok menni. Ez a mi lett volna, ha ... ha a nagyapám lendkerekes autó lett volna. Nincs értelme.

Mint ahogy nagyon sok dolognak nincs értelme. Nincs értelme a templomban fohászkodni valakihez, aki képes hosszú szenvedés után elvenni egy négyéves gyerek életét. Egy felnőtt sem érdemli meg ezt a sorsot, de egy négyéves gyerek ugyan miért ítéltetett erre a szenvedésre és halálra? És miért érdemelték ezt a szülei, akik szerették, óvták, gondoskodtak róla a szavak legjobb értelmében? Akiknek rövidke élete és a halála összetörte a szívét, lelkét, s akiknek az időközben megszületett kistestvér sem hozza el a megnyugvást a történtek után. 

Mit gondolok a szívem mélyén, amikor a napokban a nagyobbik unokám megkezdte az általános iskolai tanulmányait egy katolikus fiúiskolában? Kihez fohászkodjak, hogy ne érje őt bántás se a tanárai, se a diáktársai részéről? Mert abban a közösségben ő más. A mi nem kicsit elferdült európai normáink szerint mindenképpen. Az óvodában ez nem volt probléma, ott másfél éves koruktól együtt vannak, egy ilyen pici gyereket nem érdekel a különbség. De az évek múlásával hatni kezd rájuk a világ. Egy olyan világ, amit egyre kevésbé irigylek a fiataloktól. Jó, hát nyilván nem kellett volna felidézni a nagyobbik fiamat ért zaklatásokat a gimnázium első évéből és talán nem kellett volna ennek az iskolának a volt diákjai által megfogalmazott fórum-bejegyzéseket sem olvasgatni. Akkor csak örülnék egy kisgyerek életében egy fontos állomásnak. Első osztály! Hűha!

Más. Karácsonyra megleptem magam néhány könyvvel. Nem én fizettem, csak én válogattam és amilyen felületes voltam, becsúszott egy baki, Frei Tamás Bábel című könyve is a csomagba került, pedig az már jó ideje itt csücsül a polcon. Azóta más lett a borító, talán ezért kattintottam mellé. Na, ma fogtam a számlát és a könyvet, hogy becserélem valami másra. Meglepett, hogy erre a Bookline-nál nincs lehetőség. Visszautalják a pénzt, de csere nincs. Nyilván pillanatnyi rövidzárlat okozhatta, hogy az előzőleg kinézett Szlavicsek kötetet ezek után megvettem. Teljes áron. Ha már Szlavicsek Judit... az első kötet a legutolsó írása, a Halál Tihanyban volt, amit elolvastam. Hogy is fogalmazzak finoman egy írónővel kapcsolatban, aki kifejezetten sikeres, hatalmas rajongói tábora van. Nos, engem nem fogott meg. A stílusa nem tetszik, a történet, a rengeteg szereplő és még több szálon és időben futó cselekmény bonyolítása helyenként zavaróan kusza volt. Pedig akartam szeretni, már csak azért is, mert egy kedves ismerős lelkesen ajánlotta, de nem sikerült. Hogy ezek után mégis miért választottam egy korábbi regényét? Mazochista vagyok? Nem. Mindenki megérdemel egy második esélyt. 

A végére hagytam azt, ami a legjobban nyomaszt. Az ünnepek táján próbáltam nem gondolni rá, de ma mindenképpen írok az otthonnak, hogy mostanra hányadik helyen állunk. Egyszerre várom reménykedve és egyszerre rettegek a válaszuktól. Tavaly februárban már kaptunk egy helyet, amit hagytam, hogy anyu megtorpedózzon. Ezt a hibát nem követhetem el újra, még ha a  beköltözése napján az én lelkem egy darabja is belehal majd. Azt hiszem, a Frei könyv címe jelen esetben kissé beszédes. Bábel. Na, az van bennem is, bábeli zűrzavar.

Boldog újévet!

 Hát, a Szilveszter az olyan volt, amilyen. Mi sosem bulizunk. Valamikor a történelem előtti időkben, amikor még nem voltak gyerekek, akkor persze igen, sőt még gyerekekkel is voltunk barátoknál, egyszer a Fonográf klubban is (persze, nem volt hivatalos buli, csak használhattuk a helyet, mert senki nem szervezkedett oda), egyszer meg Szlovákiában nyakig hóban (és a szálláson nyakig döglött legyekben a két ablak között), és még az is előfordult, hogy nálunk ért egy nagyobb társaságot az újév, de aztán rendes kutyás család lettünk, akik otthon szittelték a rettegő Morganjukat. Na, azóta mindig otthon, csendben, nyugiban, kutyával, kutyákkal (pedig az utóbbi eresztés már nem félt a durrogtatástól, de talán éppen a jelenlétünk adta nekik a bátorságot). 

Ahogy telnek az évek és fogyatkozik a család, egyre csendesebbek ezek a napok. Ha az időjárás engedi, akkor délelőtt még kirándulunk a kutyával, aztán az újév első délelőttjén megint, máskor csak itt a környéken tekergünk. Főzőcskézek (de minek, hiszen már tényleg csak csipegetünk), délután iszogatunk is, mert tudjuk, hogy az éjféli pezsgődurrantás nem biztos, hogy ébren talál minket. Beszélünk a gyerekekkel telefonon, az idén például azért is koccintottunk már délután a képernyő előtt, mert náluk már visszaszámoltak és robbantak a tűzijátékok. Amikor ők már az idén csobbantak a tengerben, mi még csak éppen ébredeztünk. Az idei volt az első, amikor a januártól iskolás nagyobbik unokám is fent maradt éjfélig, megnézte a tűzijátékot a tv -ben és végére már békésen szuszogott. 😅A húga egy órával korábban kidőlt. A nagyobbik fiammal is sikerült majd egy órát beszélgetnünk, bár ő azonos időzónában él, de azért az év utolsó napján ez nagy ajándék volt tőle. 

Anyukám délután négykor ledőlt egy kicsit. Amikor öt felé ébresztgettem, nem volt hajlandó felkelni, sem enni, így aztán  kicsit szorongva vártam a másnap reggelt. Végül fél kilenckor hajlandó volt felkelni és megreggelizni. A férjem megpróbált velem szolidarítani, néztük, vagy inkább csak hallgattuk a Comedy centrál megszűnés előtti utolsó műsorait, a stand uposok unalomig ismert poénjait, aztán ő elment lefeküdni, a kutya spurizott utána, én meg átkapcsoltam a Netflixre, befejezni egy kissé nyomasztó spanyol krimi sorozatot. Tizenegykor azonban én is bedőltem az ágyba, és hiába rendeztek itt a környéken sokan nagy durrogtatást, mi békésen összebújva aludtunk a szőrös családtaggal. 

Újév első napja "remekül" kezdődött. Hétkor araszolok ki a kapun a kutyával, idős hölgy áll az úttest közepén és kérdi: Hány tulajdonos van ebben a házban? Első gondolatom az volt, hogy mégis mi a frász köze van hozzá, de végül kiböktem, hogy négy. Azt már nem fűztem hozzá, hogy egy cég, egy nyolcvanlusszos hölgy, mi meg az alattunk lakók, akik még úgy-ahogy hadra foghatóak vagyunk, mert előttem már felsejtett, hogy mire fel az érdeklődés. Nem is csalódtam. Ő hallotta a tv-ben, hogy a háztulajdonosok kötelessége az utcát letakarítani a hóesés után. Ez így van, én is tudom, de azért próbáltam rámutatni neki, hogy január elseje van, reggel 7 óra, lásd, rajtunk kívül senki nem jár még az utcán, várjuk meg, amíg páran felébrednek, aztán lesz járdatakarítás is. Jó, ő nem azért szólt, csak ez ííígy nem maradhat, mutatott erélyesen a jó harminc méternyi járdaszakaszra, amire a havat a Kongresszusi központban tartott szilveszteri buli közönsége alaposan letaposta, miközben este az autóikkal elárasztották a környéket. Ezek után kicsit keserű szájízzel ballagtunk ki a kutyával a parkba, aztán ott legalább az ő öröme feledtette velem a beszólást. Mindenesetre a hazatérést úgy időzítettem, hogy még bírja a hóban azt az időt is, amíg én  a járdát lekotrom. Nem volt könnyű meló, éreztem és tudtam, hogy megbosszulja majd magát az erőlködés, pedig egy párszor próbáltam a kerítésnél egyengetni a derekamat. 

Utána csendben eltelt a nap, elkészült a lencse (és nagyon jól sikerült!), meghallgattuk a rádiókabaré második részét. Nem azért, de ilyen gyenge már régen volt. Anyu megnézhette a sorozatait, aztán  megint enni kellett és én még lementem a kutyával a kertbe. Ahogy ott téblábolunk, érkezik a szomszéd, hogy szerinte a kettőnk közti kerítés le fog dőlni, ha nem vesszük le róla azt a zöld anyagot, amit éppen azért raktunk fel, hogy a kocsik beállóhelyének építése közben keletkező port megfogja, a látványt takarja (nem mintha az elkészült mű sokkal jobban mutatna, de ez csak az én véleményem, utálom még nézni is). Mert a minap is milyen szél volt és ha abba az anyagba belekapaszkodik, akkor az egész támfal odaomlik hozzájuk. Oké, kellett a kioktatása, mint egy falat kenyér, végül mikor cseszegessék az embert, ha nem már az újév első napján. Ráadásul közöm nem sok ahhoz a nyavalyás anyaghoz, mint ahogy a kocsibeállókhoz sem, de ezt ő nem tudhatja. Azt hogy ez az anyag rondán is lett felrakva, én is látom, de aki felrakta, az láthatóan elégedett volt vele, én meg nem konfrontálódom senkivel, annyit nem ér az egész. Mégis engem talál meg mindenki. Az csak hab a tortán, hogy ő maga is rakott fel hasonló zöld anyagot a kocsija melletti kerítésrészre, azt elismerem, hogy sokkal takarosabban, hogy a fűnyíráskor áthulló füvet megfogja. Na, mindegy, szóltam az alattunk lakónak, ez az ő projektje. 

Szóval, az évkezdet megint nem sikerült túl jól, de már nem is akarok belegondolni, hogy mi jöhet még folytatásként. Most hosszú hétvége van, hó is van, ebből még valami jó is kisülhet. Jövő héten meg jönnek a barátaink, a barátnőmmel színházba is megyek, utána szerintem vad tavaszváró hangulatba kerülök majd, szóval már jár az agyam, mit és hogyan tegyek-vegyek. Ha pedig tényleg beköszönt a tavasz, vár a második otthonunk a Balatonnál. Egész decemberben irigykedve néztem, micsoda klassz programokat szerveztek. Tervek vannak, semmi igazán konkrét, még a fejünk felett lóg az anyuval kapcsolatos változás esélye is. Egyelőre csak annyi a biztos, hogy próbálom magam karbantartani, amihez ez a hólapátolás talán nem volt éppen a legjobb kezdet. 

Na, mindegy is! Maradjunk annál, hogy Mindenkinek Boldog Újévet! Nekem is!

Mindjárt kicsengetnek ...

 Az évvége mindig az összegzésé és a tervezésé. Néha a fogadalmaké is, de azokat (meaculpa, meamaximaculpa) sosem tartom be, úgyhogy mostanra már elengedtem. Nincsenek nagy kitűzött célok, értsd mínusz tíz kiló meg ilyenek. Majd történnek a dolgok ahogy, és akkor abból kell kihozni a számomra legjobb megoldást. Ez már önmagában is óriási kihívás, minek elérhetetlen célokat kitűzni.

Az idei év összességében jobb volt, mint az előző és még jobb, mint az azt megelőző, és ennek egy egészen egyszerű oka van. Az éveimet elsősorban az anyuval kapcsolatos gondolataim befolyásolták (és természetesen a vele való intenzív vagy kevésbé intenzív foglalkozás, röviden az ő állandó fizikai jelenléte, ami nem könnyű kihívás), ezért aztán úgy gondolom, a két évvel ezelőtti időszak nehezen überelhető. Sokaknál talán kiveri a biztosítékot, amit most leírok, de az a tény, hogy ő eltörte a karját 86 évesen és ettől hirtelen tíz évet öregedett, folyamatos felügyeletre és gondozásra szorult, elkerülhetetlen  összeköltözésre, olyan kihívást jelentett, amit képtelen voltam összeegyeztetni öreg kutyám utolsó hónapjaival. Sokszor csaptak össze a hullámok a fejem felett, amúgy sem éltünk itthon éppen egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet és ennek az egész mentális katyvasznak éppen az itta meg a levét, aki a legkevésbé tehetett az egészről, egyszerűen csak megöregedett és mert ő "csak egy kutya", neki jutott a legkevesebb figyelem. Ami így sem volt kevés, de sokkal, sokkal többet érdemelt volna! Colintól olyan sokat kaptunk, olyan rendkívüli családtagunk volt, hogy amíg élek szégyellni fogom, amiért nem volt erőm tovább fogni a mancsát, mint ameddig megtettem. Mert a döntés, hogy elengedjük őt, nagy részben az enyém volt. Volt persze indok a döntésre, magyarázkodtunk, hogy a betegsége meg a fájdalmai meg a ... az ember van olyan furmányos, hogy próbálja a lelkiismeretét megnyugtatni, de a szívem mélyén érzem, hogy ha az életünk nem úgy alakul, ahogy, ha az anyu nem olyan öntörvényű és konok, akkor minden máshogy alakulhatott volna. Persze ettől Colin gerince nem gyógyult volna meg, de az enyém egyenesebb maradhatott volna. Ez volt tehát 2023 nyara és 2024 eleje. 

Az azóta eltelt időben pedig tulajdonképpen annyi történt, hogy behódoltam. Behódoltam egy idős asszonynak, aki az édesanyám ugyan, de aki a kialakult helyzetet nem méri fel reálisan, s egyedüli gyermeke lévén, nincs is nagyon lehetőségem válogatni a megoldások között. A férjem látszólag támogat ebben a helyzetben, mert befogadta az anyósát az életébe, de hát nem vagyok vak, látom én, hogy ez nem segít azon a helyzeten, ami lassan, az évek folyamán kissé eltávolított minket egymástól. Sőt. Nem segített az sem, hogy az idén februárban hagytam magam és nem vittem be az éppen megürülő otthoni helyre az anyut. Ez óriási hiba volt részemről és mentségemre szolgáljon ugyan, hogy érdemben nem tudtam senkivel pro és kontra megvitatni a helyzetet, de hoztam egy döntést, amire nem hagytak sok időt. Csak éppen megint egy rosszat, úgy érzem. Amikor éppen nem a napi dolgok nyomasztanak, olyankor nem tudok másra gondolni, hogy mi történik, ha velem történik valami, akár csak a lábam töröm el, vagy megint egy kis iszkémiás roham, egy hét a kardiológián... a férjemtől nem várhatom el, hogy az anyósát felügyelje, ellássa a kutyát és mellesleg még értem is aggódjon, miközben megvan a maga munkája. És mi van, ha vele is történik valami, vagy csak vele és én  miatta futom a köröket... A megoldás tehát az otthon, ahova végül megírtam az előresorolási kérelmet, miután a 9. helyről a 14-re araszoltunk vissza. Ezek után a hatodik helyre léptünk előre, de csak összekulcsolt ujjakkal reménykedem, hogy innentől előre haladunk és nem vissza. Erről januárban mindenképpen érdeklődni fogok. Utálom, hogy nekem kell majd lenyomni anyám torkán a békát, ha végre sorra kerül, mert magától fel sem merül benne, hogy nincs más megoldás. És közel három év után már elég sürgetőre alakult. 

Az összegzést tulajdonképpen néhány napja már megírtam az idei évről, nem akarom ismételni magam, terveim meg csak olyan triviálisak vannak, amikre kár is szót vesztegetni. Több éves hiányt kellene bepótolnom olvasásból, kirándulásokból (itt most nem azokra a max. kétórás sétákra gondolok, amiket a karácsonyi hosszú hétvégén sikerült megejteni) és talán írásból is, mert az egyszerre volt remek agytorna, meg hát egy csendes belső késztetés is. A gyerekeimmel is próbálnék intenzívebb kapcsolatot ápolni, bár ez ugye nemcsak rajtam múlik, de az idei unokázás bebizonyította, hogy bizony számítanak azért ránk is. Szerencsére vannak barátaink, akikre számíthatok, hogy Jamiere vigyázzanak és még örülnek is a lehetőségnek. Nem utolsó sorban pedig Jamienek sincs ellenére. És ha nem is nagy számban, de van barátom, akivel támogathatjuk egymást az évközi akadályversenyen. Ha nem lenne a best friendem, Alessia, szerintem már zárt osztályon ápolnának. Különleges ember ő, aki a saját kusza életében való emberfeletti rendcsinálás közben még érez energiát másokat is a felszínen tartani, így azt gondolom, ő az a személy az életemben, akiért nem lehetek elég hálás a mindenhatónak. Akivel amúgy nem vagyok mostanában baráti viszonyban, mert olyan dolgokat enged történni a világban, amiket nem lenne szabad. Még neki sem. 

Az idei évnek az unokázás volt a vitathatatlan csúcspontja. Előbb majd három hét odakint, majd nem sokkal később itthon egy kerek hónap. Ez nekünk, akik eddig évente három hétre láttuk csak őket, rengeteget jelentett. És legnagyobb örömünkre úgy láttuk, hogy nekik is. Ők már terveznek, így mi is kedvet kaptunk. Ha a csillagok jól állnak össze novemberig, megint részünk lehet egy ilyen hosszú együttlétben. Még utazhatunk is együtt. Ehhez persze anyu helyzetét meg kell oldani, ami évről évre nehézkesebben ment ideiglenesen, úgyhogy már csak ezért is reménykedünk, hogy elfogy előlünk a sor. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez neki nem lesz jó. Ott nem lesz senki, akit úgy ugráltathat, ahogy itthon szokása, ott neki kell alkalmazkodnia, amire itt nehezen vehető rá. De igazság szerint, amit az esetében életnek nevezünk, annál talán még a szobapáfrányom is intenzívebb ritmust diktál. Ahogy anyu a napját a fotel és az ágy között osztja meg, elutasítva mozgást, ivást és sok mást, amit önfejűségének "hála" már nem élvez (látás, hallás, kommunikálás), azt egy otthon biztonságot adó falai között éppen úgy megteheti. Akkor talán még nekem is részem lehet néhány aktív évben, amikről lassan már magam is leszokom mellette. Ahogy egyszer ezt megfogalmaztam, most úgy érzem, ebben a helyzetben kétszer öregszem meg. Most vele, mellette és egyszer majd, ha leszek olyan szerencsés, hogy megérem a nyolcvan feletti éveket. Olyan kevés van már hátra, ne kelljen lelkiismeret furdalást éreznem azért, hogy még szeretném aktívan tölteni ezeket az éveket!

Tehát, ha vannak is terveim 2026-ra, azok elsősorban a családi tűzhely renoválását tartják szem előtt. Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy én magam képes legyek megemelni a vakoló kanalat. Tudom, hogy a rendcsinálásba a lelkem egy darabja megint odalesz, de remélem, hogy egy másik darabja meg gyógyulni lesz képes. Muszáj, mert annyi munka van már benne, amit nem engedhet el az ember. 

Van még egy terület, ami várakozással tölt el. Április. Ujjam keresztben, hátha ez is segít. Mert már nagyon rám férne, hogy ne ömöljön rám annyi szemét a képernyőről, a világhálóról, az óriásplakátokról. Nyugalmat akarok. Kívül és belül. Lassan létkérdés.  

Ünnepek

 Sajnos vagy sem, nálunk az ünnepek nem igazán térnek el a hétköznapoktól. Itt van/volt például az idei karácsony. Leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy a gyerekek szerteszét a világban, az unokák örömét csak kis videókon vagy videóbeszélgetésekben követhettük. De a nagyok, a gyerekeink ölelése is nagyon hiányzott a fa alól és a lelkünk körül. Cserébe itt volt a mamám, akit már egyáltalán nem érdekel, milyen nap van, már attól kiakadt, amikor elkezdtem a lakás dekorálását, nemhogy a kedvenc melegítőjén kívül hajlandó legyen bármibe is bújni. Mert minek ez a nagy felhajtás? Ó igen, így lehet ünnepi hangulatba kerülni! Ja, nem. Amikor a tv-ben a mosolygós nagyit nézem a gondosan fodrászolt hajával, a kis gyöngysorával, legszívesebben a képernyőhöz végnék valami nagyot és nehezet. De kár lenne a kütyüért, úgyhogy gyakorlom az önuralom erényét. 

Az evés nála már régóta orosz-rulett. Nincs kedvenc, nincs válasz a "mit ennél a legszívesebben?" kérdésre és reggelente hagyjam békén, nem akar felkelni. Ilyenkor hosszas huzavona kezdődik, mire végre felkászálódik. Ha megkérdezem, mit enne, még a felkínált lehetőségekből se képes választani, amikor végre dönt, akkor meg jön a "teának semmi íze nincs ... (bocs, Teekanne, a rossz kritikus is kritikus), nem kell kenyér, nem ízlik a kalács, most nem kell a főtt tojás (majd ha nem lesz), hagyjál már a zöldekkel, nem tudom megrágni (a mogyoró és a kesudió tudnának mesélni)... a variációk tárháza végtelen. Ilyenkor már nekem is megfordul az étel a számban, a férjem meg nyolckor már bent van a munkahelyén  a szokásos kilencóra helyett. Vajon miért? Nos, ilyen körülmények között jött az ünnepi 5 nap.

Délelőttönként legalább meglógunk a kutyára hivatkozva, mert ha már mindenki itthon, még a kis kurtalábú is tudja, hogy az ilyen napokon kirándulni szoktunk. Ebédnél már várakozóan ülnénk le, amikor jön a nagyi fintorogva, rövidlátóan vizslatja az ételt, ez mi, az mi, ami neki nem kell, de ha elé rakod, akkor megeszi, utána meg derült égből érkezik a kritika: én nem ilyennek emlékszem a tiramisura. Ami egyébként nagyon jól sikerült, és bizony ilyen volt tavaly, meg öt éve is. De azért ott a mondat a köröm alatt, hogy a háziasszony keserűen mosolygósan könyvelje el, megint érdemes volt az ünnepekre hivatkozva robotolni a konyhában. Tiramisu speciel leginkább a mama miatt van, az ő kedvence. De talán már mégsem. Tegnap este vendégeink voltak, akik előre szóltak, vacsora időben már ne készüljünk komoly ételekkel, csak nassoljunk, beszélgessünk. Így aztán lettek kis pofányi falatkák (tudod te, mennyi idő alatt, mennyi melóval készülnek el ezek a kis semmiségek?), sütik, mindenféle magvak, finom borok. Apró szépséghiba, hogy az ipari mennyiségű meggyes- és almás rétest kitettem az előszobába hűlni és aztán meg is feledkeztem róla, úgyhogy az akkor került elő, amikor a kabátokat vették fel. Ma reggel a drága mama fejcsóválva oktatja 65 éves leánykáját, azaz engem, hogy ha már vacsorára hívsz valakit, akkor illik vacsorát is rakni az asztalra. Nesze nekem! 

Régen is előfordult, hogy jó pofát vágtam a karácsonyokhoz. Mert sokszor kaptam olyasmit, amire nem vágytam, nem olyanra, nem akkor, nem tőle. Ráadásul már jó ideje megnyertem, a három napig anya konyhaművészetét élvezzük menza-folyamot, amikor a nagyik sorra jelentették be, hogy ők már nem akarnak ünnepi ebédet főzni, de azért jó lenne velünk és az unokákkal együtt lenni (mint egyébként az év összes vasárnapján). Akkor azért megvolt a feloldozás, hogy a távoztukkor röpke mosogatás után feltehettem a lábam és élvezhettem a magunk karácsonyát. Ahogy KovácsAndrás Péter humorista is mondta, neki december 27-én kezdődik a karácsony, amikor már mindenki megkapta, minden elfogyott, mindenki elment. Oh, nagyon is jól értettem, mire gondolt. 

Most megviccelt minket a naptár, leginkább a férjemet, mert öt napig folyamatosan eszünk, kirándulunk és megint eszünk. Mindezt úgy, hogy már mi magunk is csak csipegetünk, nem nagy zebe-zabáról írok. Már az önmagában megpróbáltatás, hogy mindennap reggeli, ebéd és vacsora következik (időtöltés gyanánt is), nem beszélve a köztes kis nassolásokról, itt egy kávé sütivel, ott egy kis szaloncukor vagy Alessia mézese. Nem fenyeget a veszély, hogy az újévben még itt rejtőzne a dobozban, mert megfeledkezünk róla. Vettünk kész forraltbort, de a hideg elkerül minket, az aligha fog elfogyni. Visszatekintve cseppet szét is estem a nagy ünnepi készülődésben, eltekintve a bevásárlástól, mert akkor még hazahordtunk mindent, mi szem szájnak ingere. Aztán Szenteste az étel után rádöbbentem, hogy a tiramisut elfelejtettem megcsinálni, a beiglit meg eszembe se jutott elővenni. Igaz, a család se reklamálta. Vacsorára még a maradék halászlevet kanalaztam, hogy ne legyen maradék. De ott volt még a majonézes krumpli, meg két szelet rántotthal is, amit végül ma reggel filéztem ki a kutyának. 25-én megettük a töltött káposztát, ha már a vendégek este nem akarnak nehéz ételt enni. De inkább csak ettünk belőle, mert egy komplett főétkezésnyi még kint fagyoskodik az erkélyen. A férjem 23-án beállított egy rakat hurkával és kolbásszal (mert megkívánta és 20 deka helyett két kilót vett), ami a mélyhűtőbe már nem fért be, tehát megsütöttem. Máig vártam a jelentős mennyiségű maradékkal, hogy a 26-i ebédünk legyen egy kicsit felturbózva. De a kacsamellek is az erkélyen várják a lilakáposztával, hogy végre elkészítsem. Ez lett volna normál esetben a mai menü. Ha a főzésre gondolok, sikítani tudnék, de igazából már éhes sem tudok lenni, kirándulások ide vagy oda. Már csak abban bízom, hogy az ünnepekkel összeolvadó hétvége eltünteti az erkélyről a svédasztalt. Esküszöm, már csak egy könnyű salátára vágyom, néhány pohár pezsgőre és egy álomtalan, pihentető alvásra, amikor nem riadok fel óránként (nyilván túlságosan tele a bendő) és nézek ki csalódottan a sötét kertre, ahova nem akar megérkezni az annyira ígérgetett karácsonyi hóesés. 

Be is fejezem, mert lassan át kell gondolnom, mit enne vagy nem enne a férjem és jóanyám szilveszterkor. Igazság szerint a beszerzés már megtörtént, az elkészítés módján merenghetek legfeljebb. Jamienek mindegy, csak ő is kapjon belőle. Jamie amúgy a legjobb fej a családban. A képen annak a zacskónak dönti a hátát, amiben az ajándékait kapta. Egész feje eltűnt a szatyorban, kihalászta az új labdáját, aztán a plüssét, végül várakozóan leült, mert a remek csomagolás ellenére nyilván érezte, hogy a pocakja is kap valami finomságot. A tasakból azóta is folyamatosan kapja a marhahúsos jutifalit, s bár nyitva van a zacskó, nem szolgálja ki magát, hanem csak ráutaló magatartással vezet rá minket, hogy már régen kapott onnan valamit. A zacskó az övé, van még benne utánpótlása a falatoknak, tehát őrizni kell. Ha kell, a karácsonyfa alá fekve. Ha én akartam volna ott fotózni, aligha tudtam volna rávenni, hogy feküdjön be oda, de így, hogy feladat van, tudja ő ezt magától is. Talán épp az erdei sétáról álmodik, ahova hosszú idő után elvittük. Apró kutyus korában próbáltuk egyszer, de olyan izgatott lett a légszimattól, hogy inkább kerültük az erdőt. Mára már nyugodt hat és féléves nagyfiú, (a hely is idegen volt, ezért talán picit elővigyázatosabb volt a szokásosnál), úgyhogy remekül sikerült a kirándulás. Ő kifejezetten élvezi ezt a családi összezártságot, mert a finom falatok mellett mindennapra jut valami kis kirándulás is. Nagy csalódás lesz, ha januárban kezdődnek megint a dolgos hétköznapok. 

2025

 Furcsa egy év volt. Lázálomszerűen kezdődött, két marokkal szedett fájdalomcsillapítók tompaságában (amik végül összevesztek és még kiütést is okoztak), fogfájással, de olyan igazán odaverősen, amikor bárkinek bármit megígérnél, odaadnál, csak legyen már vége. Szilveszter reggelén  kezdődött és január másodikán lett vége egy soronkívüli gyökérkezeléssel. Utólag megtudtam, nyugodtan mehettem volna az ügyeletre is, ma már nem kapkodják ki a fogad, akár ott is belekezdenek egy ilyen komolyabb kezelésbe. Még alig hevertem ki, amikor Jamie kezdett rondán sántítani, irány az ortopédia, ahol persze tanácstalanul tárták szét a kezüket, nincs oka, hacsak nem gyúr a kutyus a közelgő Oscardíj-átadásra. Szusszantunk egy aprót, a vizsgálat díját behajtottam a biztosítón, ha már van kisállatbiztosításunk és közelgett a Valentin nap. Nem nagyon ünnepeljük, de az azért mellbevágó élmény volt, amikor aznap reggel Jamie hányni kezdett. Jack óta elég hevesen reagálok minden hasonló tünetre, úgyhogy irány a közeli rendelő. Kapott hányáscsillapítót, de a helyzet nem javult, így kora délután már a kórházban vártunk a vizsgálatra. Mit mondjak, sokkoló volt, amikor azonnali műtétet javasoltak. Aláírtuk a könnyfakasztóan erős előszámlát, aztán hazamentünk. Azt mondták, majd hívnak, és úgy is lett. Megnyugtattak, hogy minden rendben ment, de a kutya még alszik, majd ha felébredt, újra jelentkeznek. Hívtak. Másnap reggel. Míg mások a szerelmet ünnepelték, mi összeszorult gyomorral vártuk a híreket. De minden jó, ha a vége jó, s bár még a klinikán  kellett maradnia, már látszott, hogy a nehezén túl vagyunk. Ez az izgalom azonban hozott valami egészen megható élményt az életünkbe. Egy olyan közösség fogott össze értünk, amelynek a tagjaiból csak keveseket ismerünk személyesen, csak a kurtalábú szőrösök iránt szeretet hozott össze bennünket, ami azonban korántsem kevés. A Védőernyősöknek - így tíz hónapnyi távolságból - ismét egy óriási ölelés. 

Best friend-del szülinapi Mátyás-templom bejáráson vettünk részt, ami szintén fantasztikus élmény volt. A csodálatos épületben az esti órákban csak a csoportunk legeltette a szemét egy szakavatott idegenvezető magyarázataitól kísérve. Imagine, máskor is jövünk, mert sokkal többet tudtunk meg a látnivalókról, mintha egy útikönyvet lapozgatnánk. Ráadásul a túra kölcsönöz némi kivételezettségi érzést is, ami - mi tagadás - jól esett.

Amúgy a hétköznapok és a hétvégék ki másról szólnának, mint a szőrös családtagról, Jamieről. Hajógyári sziget, tatai Öreg-tó, Margitsziget, Normafa. Még szerencse, hogy imád kirándulni, így mi is jól járunk. 

Nagyfiúék sajnos csak az éteren keresztül, de megosztották velünk új otthonukban a beilleszkedés szépségeit és nehézségeit, az Ötyékkel pedig rendre összejöttünk, hogy néhány finom falat mellett eldicsekedjünk az egyre szaporodó unokák csínytevéseivel. Jamie karácsonyi ajándéka a napköziben egy tavaszi kutya-gazdi fotózás volt a Szigeten. Ki nem hagytuk volna. Nem mintha ne készülne róla számtalan fotó, de azért egy profi képei egészen biztosan feldobják majd az albumot. 

Közben Leia négy éves lett. El sem hiszem! A kis covid-baba most született, ma pedig már szinte ifjú hölgy. Gyönyörű és okos, s mint rendes második gyerek, mindent gyorsabban akar csinálni, mint a nagytesója. 

Alessia nem hagyott tespedni a telken, újra elmentünk a kőröshegyi levendulásba. Van abban a helyben valami, amitől jó nagy lélegzeteket veszünk séta közben, mosolygunk a távoli tihanyi félsziget felé, és mellesleg szedünk egy csokor - nagy csokor - friss levendulát is. Ráadásként megnéztük Hadházi Laci műsorát a szabadtéri moziban, hogy legyenek poénok, amik bármikor jutnak eszünkbe, nevetésre ingerelnek. 

A telken Jamie kis barátja Huba is meglátogatott bennünket a gazdáival és persze jöttek a mi barátaink is, Gyula és Gabi. Akiket a mi kis szőrösünk annyira szeret, hogy végül ők vállalták a bébiszitterkedést arra az időre, amíg mi az unokákhoz utaztunk. A nagyi közben egy otthonban várt ránk. Éppen ma olvastam ezzel kapcsolatban egy cikket, hogy milyen könnyedén  bedobjuk az időseket egy kórházba vagy otthonba, pusztán, mert utazgatni támad kedvünk. Oh, de könnyen tudnak emberek nyilatkozni valaki másnak az életéről! Változik a világ, sokan élnek már távol a szüleiktől, akik azonban szeretnének nagyszülőként jelen lenni a kicsik életében. Ehhez pedig utazni kell. De azt sem ítélem el, aki az év háromszázvalahány napján házi ápolóként funkcionál és néha szeretne feltöltődni. Ha azért próbálja elhelyezni a felügyeletre szoruló hozzátartozóját, hogy ő egy hétig ázzon a thermál medencében, miért ne? Másként hogyan is tudná csinálni? Néha csak anyagilag rokkan bele, máskor mentálisan, fizikailag az, aki a szerettét jól vagy rosszul, de otthon próbálja ápolni. Nem tudom, a cikk írója kipróbálta-e akár egyetlen hétre, hogy milyen az, ha megszűnik a saját életed és elkezdesz élni egy húsz évvel későbbi peródust, amikor minden sejted tiltakozik ez ellen, mert érzed, tudod, a saját kevés hátralevő időd fogy ezzel is. Igazából kétszer öregszel meg. Egyszer már hatvanplusszosan a mama mellett, aztán ha szerencséd van, akkor majd a Te idődben. Ha szerencsés vagy! Mert lehet, hogy ezek az évek éppen a Te öregségedet rövidítik majd meg, mert nem volt időd és lehetőséged, hogy feltöltsd az addigra igencsak lemerült elemeidet. Könnyű olyan kijelentéseket tenni, kifejezetten érzelmi zsarolással színesítve, hogy gyerekként ez elvárható tőled, sőt, kötelességed. Nos, amikor ilyen sorokat látok leírva, olyankor örülök annak, hogy a fiaim nincsenek itthon, soha nem fogom ilyen kényszerhelyzetbe hozni őket, nem választom a "Majd lesz valahogy"-ot, hogy derült égből érje őket a rólam való gondoskodás felelőssége, hanem igenis gondoskodom magamról. De ez még a jövő zenéje, most más feladat van.

Szóval, elutaztunk. Mert a fiunk a mesterdiplomáját készült átvenni és szerette volna, ha annak a büszke pillanatnak mi is a részesei lennénk. "Mellesleg" meg ott voltak a kicsik, akikkel minden találkozás erősíti a nagyszülői-unoka kapcsolatot, még ha ritkán is kerülhet rá sor. Utazgatunk? Nem! Családi program, ami egyesíti a kellemest a hasznossal, ha lehet ilyen profánul megfogalmazni azt a belső kényszert, ami a picik felé hajt egy nagyszülőt (és persze a saját gyereke felé is). 

Nyár végén újabb esküvő volt a családban, az unokahúgom kislánya ment férjhez. Egyszer régen, még picurka korában én vigyáztam rá egy napig, amíg a szülők elutaztak egy temetésre. Hát, a baba mára okos és szép felnőtt nő lett. Öröm volt látni a boldogságát.

A Balaton mára második otthonunk lett, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ha jönnek az unokák, az időnk nagy részét majd ott töltjük. Mert jöttek. Az iskola előtti utolsó évben lehetőség nyílt rá, hogy egy egész hónapot itt töltsenek. Le sem tudom írni, hogy ez mit jelentett mindannyiunknak. Óriási kihívás, hiszen a szülők gyorsan odébb álltak, nekik is szükségük van a feltöltődésre, tíz napot a Dolomitokban túráztak. A magyar szót értő, de konzekvensen nem használó unokáink pedig kinyíltak ez alatt az idő alatt és megeredt a nyelvük végre magyarul is. Mindennap maga volt a csoda, amiért végre nem táv-, hanem igazi nagymamaként és nagypapaként funkcionálhattunk. 

Az év utolsó negyedéve pedig még mindig a Balatonról, aztán az otthonról szólt, a már-már unalmasan ismétlődő hétköznapokról és a ritka percekről, amiket barátokkal vagy kultúrával tölthettünk. István meglátogatása a szanatóriumban fejbeverő élmény volt, mert a már "feledésbe merülő" tíz évvel ezelőtti itthoni ijesztgetés után most eszünkbe juttatta, a baj akármikor beüthet, ez már az a kor. A Candlelight Vivaldi Négy évszak pedig egyszerre volt felemelő és lehangoló. Az emelkedettséget nem kell magyarázni, de csalódás volt az a már-már karcos zenei élmény, ami állítólag az élőzene varázsa. Nos, Vivaldinak nem állt jól. Csak csendben emlegetem fel a tavaly nyári margitszigeti Vivaldi showt, ami szintén csalódás volt. Hiába na, Vivaldit Velencében kell hallgatni egy templomban, ott még mindig telitalálat volt. 

Ott a messzeségben Levi unokánk ballagott az oviban, nyílt napon vett részt leendő iskolájában, tarsolyában az elismeréssel felérő felvételi értesítéssel. A harminc fokban töltött téli szünetben menyem szüleivel is elutaztak egy hosszú hétvégére és mindenekelőtt izgatottan készülnek a Karácsonyra. 

A karácsonyra mi is készülődünk. Külsőségekben mindenképpen. A lelki ráhangolódással vannak gondok, de próbálkozunk. A december eddig csendes volt, reménykedünk, hogy ez már így is marad. A havat hiányoljuk, de persze a hólapátolást már nem annyira. És amit mindennél jobban hiányolunk, azok a gyerekeink és az unokáink, akiktől igazi lenne az ünnep, de vannak kívánságok, amikre kimondatlanul illik vágyakozni (na, azért itt eldumáltam, remélem, nem olvassák). Majd lesz olyan is, ha nem most, majd máskor. Lennie kell még! Szilveszterkor pedig itthon  leszünk és vigyázunk a kutyára, aki elvileg nem fél a durrogtatástól, de azért nyugodtabb, ha együtt vagyunk. Aztán január elsején elkezdődik egy új év. Nem tudom, milyen lesz, már nem is reménykedem, hogy jobb, vagy csak kevésbé rosszabb. Lesz, amilyen lesz, abban bízom, hogy megbirkózunk vele.