Unokázós világjárás

 Sose tudom, hogy az első írást hogyan nevezzem, mert első nap ugyan, de mégse... mert... a Flydubai gépe este 22.40-kor indul hivatalosan Ferihegyről (nekem juszt is az). Mire valóságosan is összejön, már majdnem második napról beszélünk, ami még mindig nem lesz az első se... Világos, nem? Mondjuk úgy: július 2-a szerda.

Szóval, Flydubai... még sosem repültünk velük, mint ahogy Dubaiban sem szálltunk még át, de hát eljött az ideje annak is, hogy 65 évesen indulok dubajozni 😉 Dubai biztosan érdekes és szép, az interneten én is láttam épületeket, amiket szívesen megnéznék egyszer, de ez az út nem erről szól. A repülőgépről a hajnali órákban nem mutat valami sokat a város, annál többet a reptér. Néha már úgy érezzük, innentől a földön és nem a levegőben fogunk utazni, mert félórát is eltekereg a gép a kifutórengetegben. Végül megáll, pestiesen szólva a préri közepén, két busz áll be mellé és újabb húszperces tekergés a betonon, amíg végre megállunk egy épület mellett, ami természetesen hatalmas, mint itt minden. Jó, talán a gépünk nem volt az, csak a rövidtávú 2x3 üléses, Airbus 330-as. 

Amit mindenképpen meg kell említsek... én úgy készültem, hogy az Emirates légitársasággal megyünk, az meg a világ negyedik legjobb légitársasága, jó lesz! Na, a Flydubai csak papíron az, még a stewartok ruhája sem olyan, mint a nagytestvéré. A kiszolgálás meg még annyira sem. Ez mégis csak egy jó öt órás út volt Budapesttől Dubajig, amire kaptunk egy igazán finom vacsorát és 2 dl vizet. Slussz! Ugyanis a hosszú távú gépeken rendületlenül itatni szoktak, és most nem megyek bele ennek a fiziológiai szükségességébe, csak fogadjátok el, hogy így van és ennek hiánya most nagyon szembetűnő volt. 

Dubai két órával előrébb jár, mint mi, tehát a 6:15-ös érkezés otthon még csak 4:15 lenne. A csatlakozásunk 10:05-kor megy tovább, tehát időnk, mint a tenger. Ez a ritka alkalmak egyike, mert többnyire csak futunk, mint a bolondok, hogy elérjük a másik gépet; a bőröndjeink pedig nem mindig ilyen szerencsések. Most azonban van időnk, úgyhogy leülünk reggelizni. Hát, az árak magasak, ezen nincs mit szépíteni. A Roots nevű etetőben két gazdag szendvics, egy víz és egy tea konkréten 15.600 forintnak megfelelő összeg. Amikor végzünk, megkeressük a kaput, ahol majd újra gépre szállhatunk. A végeláthatatlan futószalagon csak megyünk, megyünk előre, mire végre felbukkan a C11-es tábla. 

Itt pár sorban megemlékeznék a magam hülyeségéről, amikor egy feladott bőrönd súlyával vetekedő kézipoggyásszal utazom. Ezzel a válladon persze, hogy semmi kedved csak úgy lézengeni, nézelődni, bár, igazság szerint engem az üzletek nem igazán érdekelnek. Úgyhogy leroskadunk a kapu előtt és várjuk, hogy megkezdődjön a beszállítás. 

Na, ez a gép már tényleg Emirates gép! Hatalmas, emeletes bálna, négy motorral, a leírás szerint Airbus 380-800-as. Az emeleten persze az első osztályú utasok elképzelhetetlen kényelme rejtőzik, még csak pillanatást sem vethet rájuk az egyszerű utazó, de a bálna hasában is kényelem vár (már ha elég gyakorlott vagy egy kissé megdöntött ülésben való alvással kapcsolatban). Viszonylag széles ülések, hosszú lábúakat sem gyötrő üléstávolságok, soronként tíz üléssel. Mi a 72.-ben. És rengeteg csinos stewardess, ami reménykeltő, hogy itt jobban gondoskodnak majd rólunk a kb. 6-7 órás út során.

Tehát 10:05 az indulás várhat ideje. A beszállítás rendben lezajlik, majd 100 !!! perces késős ücsörgés után végre a hatalmas gépet kitolják a kifutóra, onnan pedig csigalassúsággal besorol a felszállásra várakozók sorába. Az ülések hátoldalán levő monitorokon a gép külső kamerái pontosan mutatják, micsoda élénk forgalomban araszolunk. A Hegyalja úti dugó kismiska ehhez képest. Amikor végre felbődülnek a motorok és a gép lomhán nekirugaszkodik, látjuk, ahogy egymás után emelkednek előttünk is a magasba a világ számtalan tája felé az utazók. Hogy ezt az irdatlan késést minek köszönhettük, nem tudtuk meg, és a végére azért kb. negyven percet sikerült is lefaragnia a pilótának, hogy "csak" jó órás késéssel landuljunk Szingapúrban. Csomagjaink épségben megérkeztek és a késői óra okán csak nyakigláb fiamat látom a kijáratnál. Ez persze az örömből jottányit sem vesz el, sőt... olyan jó ezt a laklit zavartalanul a keblemre ölelni. Kicsit el is csuklik a hangom, mert olyan jó, hogy ilyenkor egy picit visszakapom. 

Amúgy az Emirates szolgáltatása most tényleg kiérdemelte a csillagos ötöst. Az étel finom, a stewardessek figyelmesek és az egész út során rendületlenül jönnek és kínálnak. Persze az utolsó falat feketeborsos mártásban cuppogó marhakockával lecsöppentem magam. A hófehér vászonnadrág látványos foltot kapott. Nem sokáig, mert nemsokára egy kisebb turbulencia okán magamra öntöm a pohár fehérbort és az tisztességesen kiszedi a foltot. Hát, ilyen kisebb malőrök nélkül nálunk amúgy sem képzelhető el utazás. Leszállás után meglepő módon nem látszik a malackodás nyoma. Fiam már előre online kitöltötte a beléptetéshez szükséges nyomtatványokat, így aztán perceken belül át is haladhatunk a régről még elég macerásnak ismert beléptetésen. Az arcfelismerős rendszer talán már régi ismerősként "üdvözöl" bennünket (régen még ujjlenyomatolvasó is volt), de a kettős kapun simán átléphetek és egy mosolygós egyenruhás mutatja az utat a csomagfelvétel felé (amit amúgy már túlságosan is jól ismerünk). 

Megérkeztünk! Egy kis autózás, pár mondatnyi beszélgetés (itt már éjfél van), az otthonról hozott "hazai" bepakolása a hűtőbe és irány a zuhany. Az egésznapos utazás és a nem kötelező elemként beiktatott malackodás nyomai már lemosva, a szennyes a kosárban, már csak aludni kéne, de az még nem megy. A repülőn olvasni sem tudtam, mert állandóan lecsukódott a szemem, most bezzeg pislogok, mint a szemafor, de az igazi első napra (ami már július 4-e, péntek) egy kicsit rá kéne pihenni, mert az unokák korán kelők 😄