A reggel balhéval indult és mostanra lemállott rólam a mindent elnéző nagymama álarca és kifejezetten rossz néven vettem az unokáim viselkedését. Sok mindent nem tehettem, így fogtam a kiskocsit és a motyójukat elvittem az ovihoz, de bemenni nem voltam hajlandó velük és délután sem terveztem értük menni. Ez végül így is alakult, pedig addigra talán már múlt belőlem a dac. Fiús anya lévén a fiú unokámat védem körmömszakadtáig, de ma vele is- hogy pestiesen mondjam - tele volt a hócipőm. Leia egy külön fejezet. Nekem eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy lánnyal ilyen nehéz lehet. És még csak négy éves. Éppen ezért tele volt az a hócipő a kisfiammal is, aki minden hisztire tud egy mentséget és el nem ismerné, hogy hagyták ezt a két kis manipulatív vakarcsot a fejükre nőni. Rossz ezt látni és még rosszabb, hogy nem tehetek ellene. De mögöttük már becsukódott az ovi kapuja, hagyjuk is...
Délelőtt terveztünk indulni, de csúsztunk, mint majom a jégen és legalább fél 11 volt, mire nekivágtunk, hogy Sentosára menjünk. Mire kiértünk A Vivo Expresszhez, az egysínű kisvonathoz, már erősen beborult, nem sok jóra számatottunk. A 2025-ös World Aquatics Championship Singapore egyik helyszíne is kint van Sentosán. Erre nem számítottunk, hogy a kisvasútról leszállva egy elkerített strandszakaszt találunk. De szerencsére a tavalyi strand még üres volt, ott viszont büszkén lengett a piros zászló, ami azt jelzi, hogy tilos a fürdés. Tébláboltunk, próbáltuk kitalálni, mi legyen a megoldás, hogy a mai nap ne fulladjon teljes kudarcba, végül a közeli spanyol étterem felé vettük az irányt. Tavaly voltunk ott fiunk születésnapján és remek napot töltöttünk el, finom falatokkal és az étterem medencéjében csobbanással. Nem fogjátok kitalálni, zárva volt. Igaz, 12-re ígérték a nyitást, de addig nem sok ötletünk volt, hogy ezen a szakaszon mivel üssük el az időt. Szerencsére időközben bevonták a piros zászlót, úgyhogy azonnal nekivetkőztünk és irány a pisimeleg tengervíz. Lebegtünk, úszkáltunk jó félórát, aztán kicsit leszáradtunk, elballagtunk zuhanyozni, átöltözni. Szívesen maradtunk volna még, de az idő sem volt igazán jó, az eső is csepergett alig érezhetően, ráadásul pedig oda kellett tenni a gulyáslevest, amit mára rendelt a család. Hazafelé a nagy napra vettünk tortát és pezsgőt, aztán birtokba vettem a külső konyhát.
Az eredmény remek lett. Az elmúlt napok kínlódásai ellenére képes lettem volna a fél fazék gulyást kikanalazni, de persze mértéktartásban is jó vagyok, ha arra gondolok, holnap (vagy inkább holnapután) hogy fog örülni a gyerek a kevéske maradéknak. Az unokák persze nem ették (az igazsághoz tartozik, Levi megkóstolta és nem köpte ki) , ők a szusi vacsorának örültek rettenetesen, amit az apjuk hozott nekik. Én nem cseréltem volna el egy tányérnyi gulyással, az biztos.
Egy kis esti játék, szülők lefektetési besült próbálkozása, de végre csend borult a házra. Kisfiammal még befejeztük a minap a tenisz miatt megszakított Paddington Peruban c. filmet. Kifejezetten aranyos kis film. Aztán mindannyian elbújtunk a szobáinkban. Holnap lesz a diplomaosztó ünnepség, szépnek és kipihentnek kell(ene) lennie mindenkinek! 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése