Július 5.

 A nap, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy előző nap elterveztük. Mármint ahogy kisfiam eltervezte. Róla tudni kell, hogy megátalkodott szervező, de olyan szinten, hogy élénken él bennem annak a szilveszternek az emléke, amikor úgy 12 évesen meghívta néhány barátját és órára pontosan eltervezte, mi legyen a program. Természetesen meg is volt sértődve, amikor a többiek a Nagy Tervekre fittyet hányva inkább trambulinnak használták a franciaágyat és remekül szórakoztak. 

Hogy én készítsem a palacsintát, fel sem merült, hiszen nyolc órakor halk kis koppintásokra ébredtem, Levi érkezett, hogy felhívja a figyelmem: palacsinta-time van. Hogy vékonyka unokám miattam haljon kora reggel éhen, úgy felébresztett, mint egy erős kávé, de hiába futottam le a lépcsőn, kisfiam már forgatta odalent a palacsinta sütőket és épp csak az utolsókat tudtam volna kivenni a kezéből. Nem tettem. Profikkal ne is akarjon versenyezni az ember. Azt már végképp nem mertem volna megkockáztatni, hogy dobáljam a palacsintákat, amit ő mesterien csinál két pár tágranyílt gyerekszem előtt. Neki is kell egy kis extra elismerés. 

Nos, most kitalálta, hogy sétáljunk el megnézni kicsilány jövendő óvodáját. A régit ugyanis (erről tavaly már szomorúan tudósítottam) bezárják, elbontják, felszántják a helyét és sóval behintik, hogy kis túlzással éljek. Ez a jövőkép még nekem is fáj, de meglepő módon a gyerekeknek is, akik eddigi rövidke életük jelentős részét ebben a csodás épületben élték és rengeteg szép emlékük kötődik hozzá. Az "új" épület meg mi tagadás momentán öregnek és leharcoltnak tűnik, ami egy nagymama esetében bocsánatos bűn, de jövendő mindennapjaik helyszínének elég lehangoló. Persze, nyilván a következő évben felújítják majd, hogy jövő augusztusban már egy hívogató épület fogadja a kicsiket, de ez most még nem látszik rajta, így aztán nem is vonzó. Szóval, kitalálta, de mégsem megyünk, mert miért is nézegetnénk valamit, ami csak elveszi a kedvét Leiának, hogy oda járjon. Szerencsére épp cpár lépéssel van messzebb a jelenleginél, el lehet sétálni oda is, bár, ezek az apróságok "motorizálva vannak" és mindenhova rollerrel vagy bringán közleednek. 

A menyemet elvitték a tornájára, apa és fia meg eltűntek valamit vásárolni, amiről talán jobb is, ha nem tudom, mi az, nyilván valami férfias szerelős dolog, másban nem nagyon kérné ki apa véleményét. A kicsik a szomszédban játszanak, én meg ügyeletben. Az előbb hozott egy futár egy kis dobozt, reggel már volt itt egy másik egy kis tasakkal, tegnap is egy másik. Itt a futárok úgy jönnek-mennek, mint otthon a postás, mert mindenféle apróságot hamarabb rendelnek be, minthogy beutazzanak a városba megvenni. Közben kicsit beborult, már-már hűvös fuvallat szaladt át a lakáson és Pinky már futott is, hogy fedél alá húzza a teregetőt, mert szerinte pillanatokon belül leszakad az ég és egyúttal kitolja a család egyetlen zöld növényét a szabad ég alá az ajtó mellől. Amikor beköltöztek a házba, tőlünk kapták az első hasonló növényt, ami meg is élt vagy két évet, aztán állítólag a túllocsolás miatt kimúlt. A következő cirka két hónapot bírt ki, akkor úgy gondolták, nem is kínlódnak vele, mert amúgy is éppen elég zöld veszi körül őket, de megérkeztünk és a szép kaspó üresen árválkodott. Bennünk meg felbuzogott a vágy, hogy valami kis gondot csináljunk nekik. Na nem, de olyan jól mutatott régen a bejárat mellett az a kis zöld, hívogatóvá tette az amúgy steril környezetet. Vettünk is hosszas válogatás után egyet, a vidám és kaotikus vásárlásról tavaly írtam. Nos, ez a zöldség nagyon élvezi a gondoskodást, amit mára kitanultak. Áll a tető alatt, de ha jön egy kis eső, kitolják, had fürödjön, aztán a napon nyújtózkodhat egy kicsit és mehet vissza a védett zugba. Gyönyörű is minden porcikája. 

Pinky rendületlenül takarít és pakol, én meg csendben azon elmélkedem, mostanra a fél karomat odaadnám ilyen segítségért, bár, azt nyilván nem élvezném annyira, hogy a segítő velünk lakjon. Egyszerűbb szó lenne a leírására a cseléd, de az elég degradálóan hangzik, még ha valósan is írja le a helyzetet. Tegnap például kocsit takarított (előttem felsejlett a kutya okán is leharcolt autónk, amiből lapátszám lehetne kétnaponta kiönteni a lehullott szirmokat, ragacsos gesztenyevirágot, a parkoló apró kavicsainak százait és nem utolsó sorban Jamie elhullajtott szőrzetének jelentős mennyiségét) Ez nálam férfi feladatként van beakadva, hiszen az édesapámnak kedvenc hétvégi foglalatossága volt a családi harci szekeret, jelesül az öreg Ladát, lemosni és kitakarítani, holott egész héten tömegközlekedtek a munkahelyre  és maximum a mosásnak volt létjogosultsága, mert a madarak igencsak kedvelték a meggypiros járgányt. Az én kicsi fiam is így tett volna még vagy nyolc évvel ezelőtt, amikor ide költözött (és még nem volt autója), de mostanra már nem érzi szükségét, hogy ezzel a tevékenységgel rövidítse meg az amúgy is kevésnek tetsző szabadidőt. Levi sem látja már ezt a példát és így lehet szépen generációról generációra "belelustulni" a hétköznapokba, mástól várni a megoldásokat ilyen jelentéktelennek tűnő feladatokra. Ez nem helyes szerintem, bár, én sem kapkodtam a slag után, pedig a telken nyilván lett volna időm többet foglalkozni szegény autónkkal, de maximum a mosóig jutottam el vele. Egyedül a lakókocsit takarítottam ki alaposan, de ha a barátnőm nem látogatott volna meg (ő megrögzött lakókocsi-imádó), szerintem az otthoni forróságban ezt is kihagytam volna. Mondjuk tavasszal, amikor a fenekünk befagyott, nem igazán volt mentségem az egészséges testmozgás ilyetén formájának elmulasztására, de arra már ki emlékszik? 

Na, a mai napban még szinte semmi sem történt, aztán máris mennyi mindenről locsogtam, így jár, aki errefelé olvasgat, de azért ígérem, ha lesz valami érdekesebb, akkor arról is beszámolok. Közben eleredt az eső, ahogy Pinky meg is jósolta, előbb csak finoman, mint amikor a szökőkút vizét hordja feléd a szél, aztán egyre jobban felerősödve, hogy a végére igazi özönvíz zúduljon alá. Ezt elég üzembiztosan tudja hozni errefelé a Jósiten. Aki kíváncsi, meg is érdemli. Kimentem pár percre az előkertbe nézni az esőt, két percen belül úgy folyt rólam is a víz, mint kiálltam volna a szabad ég alá, na, ilyen itt a páratartalom. Ezt egészen képtelenség megszokni.

Ennek az útnak sok más, zsigerileg ezerszer fontosabb élménye mellett az sem megvetendő hozadéka, hogy nem szembesülök az otthoni mocskos állapotokkal. Hogy nem látom úton útfélen az óriásplakátokat (én a magam részéről be is tiltanám magát a fogalmat is, mert szerintem azon túl, hogy elrondítják a környezetet, sem politikai, sem gazdasági hasznuk nincs), a gyerekesen lebutított tartalmú politikai hirdetéseket, a habzó szájú monológokat egy ember, egy közösség, nagyrészt most már az ország lakossága ellen, ha ezt még sokan (fájóan sokan, ha hinni lehet a sok harcos kommentelőnek) nem is látják át. Ehhez nyilván kellene némi inteligencia, iskolai végzettség és beszámítható elmeállapot, talán még korhatár is, nemcsak lefelé, de felfelé is. De most nem is akarok erre gondolni, épp elég lesz hazatérve szembesülni az elkeserítő valósággal. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, teljesen ki tudom hagyni az életemből erre a három hétre az otthoni valóságot, de legalább nem jön szembe lépten-nyomon, csak ha elülök a gép elé, amire viszonylag ritkán van lehetőségem. Üdítő! Jut eszembe, valamit innom kell! Nyugi, csak vizet! Itt az is elég a jókedvhez. 

Elvittük a gyerekeket úszni. Hazudok. A fiam vitt el mindannyiunkat. A pálmafákkal körülvett 90 és 120 centis medencében szinte termálvíz melegségű a víz és kb úgy hesszelünk szélén, mint vénasszonyok az igali fürdőben, miközben a két gyerek, mint két kis Unicum reklám, feszt a víz alatt produkálja magát. Ezer faktor ránk kenve, mert még az árnyékban is le lehet égni, a két kölyök bokáig érő úszódresszben. A közös játék alatt remek a hangulat, majd Levi elmegy a másik végére az edzőhjöz és kitartóan rója a hosszakat mellben, gyorsban és hátúszásban. Meglepően ügyes, amit eddig csak videón láttunk. Tavaly novemberben még a kismedencében úsztak, zárt térben és azt nemes egyszerűséggel át lehetett volna köpni. Talán a tágasság érzése miatt még a munkát is komolyabban veszi, tempózik, a lábmunka is alakul, még nézni is fárasztó, de csinálja és nem győzök ezen csodálkozni, mert amúgy hajlamos a rinyálásra. Az edzője nem egy galamblelkű ember, de láthatóan a gyerekek szeretik, figyelnek rá és igyekeznek teljesíteni az utasításait. Amikor végez, azt gondolom, most azonnal elájul, ehelyett azonban újult lelkesedéssel veti magát megint játékba, amíg a húga is elmegy letudni a maga óráját. Leia maga a megtestesült rinya-királynő, de olyan együttműködően teszi a dolgát, hogyha épp nem kapaszkodtam volna ki a medence szélére, tuti ittam volna a vízből a tátott szájú csodálkozásom okán. Fotózgatok, az úszómester(nő) figyel engem, de láthatja, hogy csak a saját porontyokat fotózom, aztán visszacsobbanok a vízbe. Az óráját teljesítő kis hercegnő pedig játékkal akarja folytatni a délután, holott a felnőttek legszívesebben elájulnának. Azért egyetlen kérés elég, hogy kimásszanak és zuhanyozzanak, aztán összepakolunk és elindulunk haza. 

Otthon gyermeki közkívánatra én nyerem meg a zuhanyozást, amit bonyolít kissé az előtte megivott két pohár jéghideg rozé. Fiam kissé aggódva jön utánunk, amikor Levi menetközben lerúgott sortját nemes egyszerűséggel rúgom be a fürdőszobába (góóól!), a gyerek vissza és máris parázs focimeccs alakul ki köztünk szűk két négyzetméteren a jobb sorsra érdemes ruhadarabbal. Leia vihogva szórja a töméntelen játékot a kis kádba, amiben még bébiként fürödtek, szerencsére eszében sincs csatlakozni hozzánk, így aztán hamarosan konszolidálódik a helyzet és már a haját mosom a két lurkónak. A fürdés után vacsora és máris látszik, hogy mindenkit kicsit másképpen, de alaposan megcsapott a medencei délután. Nagypapa balra el, amíg a többiek egy családi mozizást terveznek, amibe szép lassan alszik bele gyerek és felnőtt, úgyhogy még feléig sem láttuk a történetet, de poroszkálunk a szobáink felé. Rozézás közben a gyerekek fagyiztak és tátott szájjal figyeltük a fejünk felett a nemzeti napra gyakorlatozó légierő 7+5-ös egységeinek mutatványait. Érdekes belegondolni, hol és hogyan szálltak fel és majd le ezek a gépek, amik néhány másodperc alatt a teljes légteret átszelik, mégis szükségét érzik a bemutatkozásnak és felkészültségük bizonygatásának. 

Újabb sűrű napot tudhatunk magunk mögött és a holnap sem ígérkezik könnyebbnek. Egyrészt a gyerekekre várnak a szokásos programok, kínai iskola és rajztanfolyam, délután pedig megyünk az állatkertbe, ami itt gyereknek és felnőttnek egyaránt nagyszerű program, mi sem hagynánk ki egyik évben sem. Jó éjszakát! - mormolom és remélem, a gépet kikapcsolom, nemcsak leejtem az ágy mellé.