Tegnap este volt némi csetepaté. Senki nem tudja, hogyan kezdődött, mert az oviból még jó hangulatban értünk haza. Sharon és Levi között borult a domino és unokámnak meglehetősen elgurult a bogyója. Egy idő után meguntam, hogy nem szólhatok bele, a fiam sincs itthon, fogtam a gyereket és bevittem a fürdőszobába, amit magunkra is zártam. A visítás nem állt le, de nekem időm és - éppen - türelmem is volt a bulihoz. A bent töltött idő alatt kaptam hideget-meleget a sráctól, például ki is küldött volna, de lehet, hogy egészen hazáig, a nagy virnyákolás közben ezt nem igazán értettem, de csak ültem a kisszéken és magamat is meglepve nyugodtan mondtam neki, hogy innen csak ketten megyünk ki. Ő, ha megnyugodott és én vele együtt. Láss csodát, nem ment könnyen a kitartás, szerencsére az egyik fülemre éppen úgyis süket vagyok, de egy idő után belefáradt a visításba. Nem barátokként mentünk ki, de nem is ellenségekként. Mert tudnak ám nagyon kemények is lenni. Kivételesen Leia sem szolidarított üvöltő testvérével, pedig ez igen rossz szokása, bár, rendre ő kavarja a kakit, amiből az üvöltés indul.
Menyem meg se merte kérdezni, mi történt odabent, mert időnként nyilván fura hangok hallatszódtak ki, például én is visítottam egyet, amikor már reménytelennek láttam a dolgot (szerencsére bejött, a gyerek is elcsodálkozott rajta), de látta, hogy a fia lehiggadt, nincs agyoncsapva, nem is akarta feltépni a még friss sebet. A két gyerek vacsorája innentől nyugalomban zajlott, a végén Levi egy lendkerekes kisautóval játszott, ami érdekes módon a zsebkendős doboznál mindig megtorpant, az ivós üvegénél viszont felrepült a levegőbe és csinált egy szaltót. Elvégeztem neki/vele egy kísérletet, mi történik, ha felállítom a zsebkendős dobozt és láss csodát, az autó szaltózott. A hangulat itt már alakulni kezdett, de aztán megint leszálló ágba került, akkor azt javasoltam, vegyük elő a tavalyi nagy kedvenc Szuper Marios társasjátékot, amiben állandóan rommá vert. Az este hátralevő részében ezzel játszottunk, majd amikor a mamájuk le akarta őket fektetni, engem követeltek. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy a mi ágyunkban meséljek először, de nagypapa kihasználta az alkalmat és azonnal levetített nekik két kis rövid magyar mesét (angolul, amiért a fiam nyilván megnyúzná a nagypapát, úgyhogy nem meséljük el neki), utána visszamentünk a szobájukba és a lámpa lecsavarása mellett Jamie-s történeteket meséltem. Levi majdnem elsírta magát, amikor Jamie lába megsérült, de gyorsan megvigasztaltam, hogy a doktorbácsi szerint már nem fáj neki. Leia hamar elaludt, Levi még bírta volna, de hát minden mesének vége van egyszer és tudomásul is vette. Kapott egy puszit, még lerúgta a kis takaróját (én mániákusan takargatom őket, mert egy jégveremben alszanak), aztán kijöhettem, a hátralevő időre már csönd volt.
Az óvodával azért megvicceltek, mert nanáhogy, hol jut eszébe a gyereknek, hogy ma szerda van és szerdán vinni kell egy angol nyelvű gyerekkönyvet? Már az öltözőben. Tehát nagymama séta haza, könyv felkap és séta vissza. Kb úgy hiányzott ez a plusz kör, mint üveges tótnak a hanyattesés. Pihegtem vagy egy órát, mire képesnek éreztem magam, hogy elinduljunk otthonról. Apa itt is szakmázik, minden évben felkeressük a Fullerton szálló aljában levő philatélia boltot, hogy néhány újdonságot beszerezzünk. Jó napunk van, mire odaérünk, pedig még csak fél tizenkettő, az eladó diszkréten bezárta a boltot és a hűvösben pálcikázza az ebédjét. Nyitás majd egy óra múlva. Na, addig mégis mi a fenét csináljunk itt a közleben, amihez nem kell a tűző napon lődörögni. Első körben üldögéltünk egy kicsit a szálló aranyhalas medencéje partján, aztán én úgy döntöttem, elmegyek és megkeresem a kétbetűst, ami itt persze Restroom. És akkor olyan történt velem, ami még soha, videóra vettem egy nyilvános női wc-ben tett körutazásomat. Ennyi márvány, arany és tükör egy mellékhelyiségben, egészen elképesztő volt. Mivel az idő még fiatalka volt, nekivágtunk a folyóparti sétának, erősen eltökélve, hogy ma a Black Penny sörözőben iszunk valamit. Már sokszor fotóztunk a jellegzetes angol sörözőt, de ma jó napja volt. Olyan szomjas voltam, hogy konkrétan porzott a szájpadlásom, úgyhogy ellentmondást nem tűrően tettem le a sejhajom az egyik asztalnál. Párom megadóan követett. Nem, hazudok. Nagyon is lelkes volt. Kért egy Quinesst és egy világost az asszonynak, a jólelkű alkalmazott meg megfűzte, hogy az asszony igyon inkább cidert, milyen jó lesz neki. Még a márka is ugyanaz volt, mint itthon. Akkor legyen úgy. Hát, nagy csalódás volt, ráadásul rögtön félliteres mennyiségben, igaz, jéghidegen. Az ám, de a Strongbow cider itthon édes, ez meg olyan savanyú volt, hogy még a fenekem is ijedten rezzent össze az első pár korty után. Meg lehetett inni, nem azzal volt a baj, csak nem azt vártam, amit kaptam, ráadásul, hiába ittam, valahogy csak egyre szomjasabbnak éreztem magam. Pedig a minap a közelben elfogyasztott Tiger sörrel nem jártam így. Na, mindegy is... a cider lassan fogyott, apa türelmetlen volt, kifizette a számlát és visszament a bélyegshopba, hogy én kortyolgassam csak nyugodtan, majd jön. Ezzel egyet tudtam érteni, mert mindig veszett sok időt kell szteppelni mellette, mire az udvarias és lassú kezű alkalmazottal a dolgok végére járnak. De egy idő után már csak elfogyott az itóka, hát fogtam magam és felálltam, elmentem utána. Az időközben mellettünk letelepedő amerikai család nézett is értelmesen utánam, hogy innen csak így fizetés nélkül meglehet pattanni?
Őszintén szólva nem sok kedvem volt még bolyongani a forró városban, úgyhogy a legközelebbi buszra akartunk felszállni. Ehelyett csak mentünk és mentünk, és amikor végre ott voltunk a kérdéses megállóban, ahol jól láthatóan épp előttünk ment el a nekünk jó busz, besétáltunk a metróba, hogy akkor azzal megyünk. Basszus, ezek kilométereket tudnak gyalogoltatni a föld alatt, ráadásul ez a rész egy átszállós vonal. Szerintem a következő busz is már régen otthon volt, mire mi végre kikeveredtünk a föld alól. Hazafelé vettünk tejet és fagyit. Utóbbit úgy ettem otthon, mint aki az életéért eszi. De végre lehűltem belülről is, most aztán zuhany. Amúgy a napot azzal kezdtem, hogy megnéztem a kiszáradás tüneteit és az enyhe változatnak elég jól hozom pár tünetét, például ezt az állandó szájszárazságot is, meg azt, hogy kb egy lepkefinggal érzem magam egy súlycsoportban. Úgyhogy inni kell, de ez azért nem olyan egyszerű. Nekem. Aki otthon is úgy erőszalkolja meg magát. Másrészt a víz, amit cipelgetek magammal, valahogy olyan ízetlen, hogy tényleg csak akkor kapok rá a kulacsra, ha már szédelgek.
Ma még el kell hozni a srácokat az oviból, aztán pattanunk itthonról, megyünk a gyerek munkahelyére és onnan együtt a vízilabda meccsre, hogy talpig temus magyar mezben drukkoljunk a fiúkért. Hoztam mindenkinek, még a gyerekeknek is, bár ők nem tarthatnak velünk. Szorítsatok Ti is, mi a helyszínen mindent megteszünk a győzelemért. ... Nem sikerült! Kár azért a negyedik negyedért 😓, de azért mindannyian rekedtre kiabáltuk magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése