Július 15. kedd

 A mai nap Róla szólt. A kisebbik fiamról, aki mögött két kemény év állt, amikor munka és család mellett elvégezte egy idegen ország, idegen - és igen magasan jegyzett - egyetemének mesterkurzusát. Igazából tavaly végzett, de már az ünnepségek után, úgyhogy az idei csapatba kerültek. Nagy felhajtás övezte a diolomaosztót. Már eleve, itt a talárokat és kalapokat megveszik a diákok. Meg a fotóst. De ez most mindegy is. Kísérőként kicsit bajban voltunk, mit is illik felvenni a nagy eseményre, de itt - ahogy otthon is az első diploma átvételekor - nem volt szigorú dress code a hozzátartozóknak. Ne sortban, kb ennyi az elvárás a férfiaknál. 

Reggel menyem rendezte a kicsiket, mi addig felöltöztünk, az ünnepelt pedig korán elment. Indulás után még eszünkbe jutott, hogy egy virágcsokorral is megnehezítjük a fiatalember életét, aki ilyet talán utoljára a ballagásán kapott. Apa próbálkozott először. A virágos persze zárva, de sebaj, mert ott a nagy Cold Storage, ott is árulnak kész csokrokat. Ezek után érkezett egy csokor krizantémmal, mert ha már napraforgót nem kapott, akkor szerinte ez hasonlított hozzá a legjobban. Csokor a csomagtartóba, én kiszállok, futok befelé, menyem rója a köröket az épületegyüttes körül. Nincs nagy választék, csak liliom meg rózsa, az utóbbi mellett döntök, abból is a nagyobb csokor mellett, ugrás a kocsiba. A NUS kulturális centrumban már javában gyülekezik a tömeg, de találunk még parkolóhelyet. Fiunk már izgatottan vár a bejáratnál. Gyors fotó az egyetem 120. évét, az ország 60. évét és a végzett diákokat egyaránt ünneplő zászlók előtt, aztán már megyünk is mindannyian elfoglalni a helyünket. Itt nem lehet számolatlan rokonsággal ünnepeltetni magad, szigorúan két jegyet kap mindenki, aztán némi szerencsével lehet még további jegyekhez jutni, így sikerült Sharonnak is velünk tartania. A virágot persze le kell adni, de gondoltak erre, vizes tartályok, sorszámozott kártyák várják a csokrokat a hűtött helyiségben. Az ünnepség után, mint nálunk a télikabát a színházban, műsor után átvehető. 

Remek helyünk van, pont középen. Ugyan az emeleten, de legalább jól rálátunk az eseményekre. Lassan elcsendesedik a nézőtér, ahogy az iskola igazgatója lelkesen üdvözli a graduálókat és szüleiket, barátaikat. A további előadókról, titulusaikról nem sokat tudok elmondani, az biztos, az első maga is az egyetem volt diákja, most professzora és nem akar kifogyni a régi és új emlékekből egyaránt. De csak eljutunk a diplomák kiosztásáig is. Nem tudom, mire számatottam, de ennyi diákra, biztosan nem. Név szerint szólítják őket, mindenki kap lehetőséget egy igazi emlék-fotó elkészítésére is, és csak jönnek végeérhetetlen sorokban. Mi csak nyújtogatjuk a nyakunkat, kicsi fiunk mikor kerül sorra. Elég sokáig kell várni, de egyszercsak megjelenik ő is a lépcső aljában, még kedvesen igazítanak a ruhája redőin, ahogy szinte mindenkinek és már lépdel is fel a dicsőséget jelentő deszkákra. Tibor Zoltán Pados - tisztán és érthetően olvassák fel a nevét, ahogy egyébként minden diáknak, legyen amerikai, kínai, indiai vagy éppenséggel arab. Volt egy arab fiú, akinek a hosszú nevénél óhatatlanul is egy arab herceg képe sejlett fel előttem, talán az is volt, olyan elegánsan vonult végig a tanári kar előtt és vette át a diplomáját. És jött a hórihorgas kisfiam, kisgyerekkorától megszokott pírral az arcán, hogy átvegye azt a papírt, ami mindenféle értelemben sokba került neki. A tandíj sem volt piti, de az a rengeteg idő, amit a munka és gyereknevelés mellett belefektetett, na, az volt a kemény. A nehéz napok után éjszakákba nyúlóan hajnalig tanulni, vizsgákra készülni... valahányszor találkoztunk, vagy csak beszéltünk a messengeren, aggódva néztem a mély árkokat a szeme alatt. Amióta visszatért a hétköznapi életébe, szerencsére visszatért a korábbi jó formája is.

Az utolsó diákot viccesen nagy ováció kísérte, mert a hosszúra nyúlt ünnepség végén jó volt már végre csak a magunk ünnepeltjével foglalkozni. Még eldurrantak a tűzijátékot imitáli aranyszálak petárdái, lehullottak a lufik százai a mennyezetről, önfeledt játékosságot hozva magukkal. Még fotózások az aulában, az osztályok és a szülők, barátok pózolnak az évfolyamot hirdető feliratok előtt, aztán szép lassan mindenki hazafelé indul. 

Mi nem (ahogy nyilván még nagyon sokan nem), hanem Sharon ajándékaként a Marina Bay Sand tetőteraszán levő Spago étterembe. Ez az 57. emeleten található és páratlan a panorámája, mégha kelt is némi irigységet a néhány méterre fürdőzők látványa. Ez csak nagyon keveseknek a kiváltsága, azoknak, akik eltöltenek a szállodában egy ejszakát. A legeldugodtabb szoba is 700 dollárnál indul, a jobbak persze ezerbe vagy még többe is kerülnek éjszakánként, de nyilván egy életre szóló élmény. Amikor Tibi 2016-ban megérkezett, a barátaik egy ilyen lehetőséggel lepték meg őket, az akkor készült fotókról jól látszik, milyen érzés az, ha a medencében állsz és szinte lecsurogsz a végtelen mélységbe. Na, de az ebéd...

Voltak választható ételsorok és lehetett csak önálló fogásokat is választani. Mi az ételsoroknál ragadtunk le, mindannyian onnan választottunk. Én például a következőket.

Előtétel: Burrata with Tomatoes and grilled Courgettes (Herb Vinaigrette, Pine Nuts, Serrano Ham, Rocket,Old balsamic) - ehhez sok hozzátennivaló nincs, lásd a fotót.

Főétel: Miso Broiled Ora King Salmon (japanese pickles, Hijiki seawed rice, Ikura) - egy növény levelén tálalják, a rizs nagyon finoman fűszerezett, apró és színes zöldségek szegélyezik, tetején hasal a lazacszelet, gazdagon megszórva fűszerekkel. A másik oldalon pedig nem is olyan apró vörös színű gömböcskék. Kaviár persze, de ekkorát szerintem még nem láttam. A falatnyi ételre pakolva pár szemet, királyi érzés, ahogy a gömbök szétpattannak, szinte felrobbannak a szádban. Tökéletes!

Dessert: kihagytam a Panna cottát, ami talán kár volt, mert nem úgy készült, mint mifelénk, hogy nagy ízetlen pannacotta, rajta kevéske édes szirup, hanem rengeteg barackkal és csak jelképes pannacottával. Mindegy, a kávé, amit választottam helyette egy ízorgia volt. Eleve egy nagyon finom, krémes kávé, mellette kistányéron valami fura, de mutatós... kávészemeken egy barna lapocska, rajta marchmelon és apró csokigömbök. Ez a karamell-lapocskát a kávéba kell mártogatni, utána elolvad a szádban, fantasztikus. 

Fehérbort ittunk hozzá, miközben az alattunk nyüzsgésének zajától megfosztott várost néztük. Megint egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit az ember egy életre elraktároz magában. Gondolom, Sharontól tudták, milyen alkalomból foglaltuk az asztalt, így a végén egy kis falatnyi meglepetés csokitorta is érkezik, Congratulation felirattal és egy kis boríték az alkalmazottak jókívánságaival. Én kis naíva azt hittem, valamiféle voucher lapul a borítékban, de azért így is kedves gesztus volt. 

Hazatérve senkinek nincs ereje semmihez, nézegettjük a jobban vagy kevésbé jól sikerült fotókat, aztán fiacskánk indul vissza a Marina Bay Sandhoz, mert ott lesz a vacsora az osztállyal. Meglepne, ha tudna enni. Mi lassan elporoszkálunk a gyerekekért, lassan pedig vége lesz a napnak, ami megint úgy telt el, mint egy pillanat.