Pillanatkép

 Az élet egy idős emberrel sokszor hoz olyan beszélgetéseket, mint az előbbi. Anyukám a 87 évével mára meglehetősen beszűkült érdeklődéssel része a mindennapoknak. Nézi a híradókat, de valahogy nem érintik meg a világ dolgai. A floridai tornádó kapcsán indult a beszélgetés, a képernyőn a mindent elsöprő szélvihar. Bennem akaratlanul is felmerült a képzelgés, ha ilyen helyen élnénk, nyilván már rég kiölte volna belőlem a gyűjtögetés vágyát. Nyilván lenne egy (nem túl nagy) táskányi holmink, amit menteni próbálnánk, de minden más a "nem fontos" kategóriába esne. Ezt az előző posztom kapcsán még elképzelni sem tudnom, az az igazság. De nem is erről akartam írni... 

Szóval, mondom anyunak, hogy borzasztó ez a Milton hurrikán ott Floridában. Mire ő: Itt meg árvíz volt. Hát, na... Nyilván volt az országban számos hely, ahol a víz eláztatta sokak vagyontárgyait, de szerencsére nem tombolt olyan őrült módon, mint az Alpok sok kis településén vagy Lengyelországban. Nem öntötte el Közép-Európát, mint 2002-ben. Budapest érdeklődéssel figyelte a magas vizet, sajnálkozott, hogy a Margitsziget egyelőre kimarad a hétvégi programokból, aztán hazament és a tv-ben nézve szörnyülködött az áradások sodorta autókon, összeomló épületeken. A kényelmetlenség, amit okozott, aligha vonható párhuzamba az életveszéllyel. Ezt az árvizet a floridai tornádóval párhuzamba vonni, hát, ilyesmire csak egy fáradó elme képes. Ez pedig a napi beszélgetések csak egyetlen pillanatképe. Ilyenből van számtalan és az az igazság, hogy a nap végére, az elmúlt másfél év után már el sem keseredek az állapotában beállt változás okán. Inkább  csak a félelem munkál bennem, én magam mikor jutok el erre a szintre?