Eljött ez a nap is, még ha egyelőre csak ideiglenesen is, de anyu egy idősotthon lakója lett az utazásunk idejére. Elfogadta, érti, hogy ez az egyetlen módja, hogy biztonságban tudjam, amíg távol vagyunk, de persze attól még nem örül a dolognak. Pedig meg kell mondjam, meglepően simán sikerült helyet találnom egy kifejezetten barátságos intézményben, még annak ellenére is, hogy a háziorvosának tulajdonképpen lövése sincs a kerületben levő lehetőségekről, illetve a beköltözéssel járó feladatairól. Az otthon - és itt most picit előre szaladok a hírrel, otthonok - személyzete barátságos, megértő és segítőkész. Sajnos odáig jutottunk, hogy ez már olyan szinten meglepetés- és élményszámba megy, hogy az ember képes tollat ragadni örömében.
Három napja van odabent, próbál alkalmazkodni, megtalálni a helyét az új környezetben. Ma még a kertbe is kimerészkedett, amit szinte el sem tudok hinni, de úgy látszik, hogy a tegnapi sétánk után ráérzett a napfény és a friss levegő édes ízére. Ahogy az előbb utaltam rá, ez ideiglenes megoldás, de már nézelődünk... nézelődök állandó hely után is, tudva, hogy a bekerülés nem megy egyik napról a másikra és az eltelt másfél éves időszak fényében valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Közben pedig próbálom anyunál napirenden tartani a jövővel kapcsolatos terveket. Újra és újra beszélek róla, hogy mivel a fiúk szanaszét élnek a világban, utazni fogunk, utaznunk kell, és nem lehet minden alkalommal az ideiglenes elhelyezéssel operálni. Egyrészt nem biztos, hogy lesz éppen szabad hely az adott időpontban, másrészt minden alkalommal újra és újra el kell játszani a kötelező vizsgálatok játszmáját, amit már most elsőre is utált. És éppen ő maga panaszkodott, hogy alig szokott meg nálunk, amikor leköltöztünk a nyaralóba, aztán néhány hónap múlva vissza, most ez az otthon, aztán majd újra vissza hozzánk, mindig új kihívás visszaszokni, megtanulni mindennek a helyét, tudni, hogy hány lépés éjjel a mellékhelyiség és hát azok a fránya matracok sem egyformák.... Talán, ha eleget beszélünk arról, hogy egy állandó hely az ő helyzetét is megkönnyítené, akkor csökken benne az ellenállás.
Tudom, hogy nem könnyű egy élet végén beköltözni egy ilyen otthonba. Nekem sem könnyű, hogy
eljutottam oda, ez lehet a megoldás mindannyiunk problémáira. Abban a helyzetben, amibe mára kerültünk, nincs jó megoldás, csak a "lehető legjobb". Szerencsés vagyok, amiért viszonylag közel találtam helyet, gyakrabban látogathatom, mintha még a távolság is problémát jelentene. De el kell jussunk a beköltözés napjáig, mert a külön töltött napok jótékony hatása idehaza máris érezhető. A döntést ugyanis nekem kell meghoznom, de nemcsak a magam nevében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése