Itt van ez a Velünk véget ér című film. Eddig még csak nagyon vegyes kritikákat olvastam róla és igazából többnyire kegyetlenül lehúzzák, mint roppant ártalmas alkotást. Márpedig a párkapcsolati erőszak miatt. Ez a Me too óta kiemelt figyelmet kap és szélsőséges megítélést.
A nézők és a kritikát megfogalmazók erősen megosztottak. Egyesek dicsérik a film bátorságát és őszinteségét, de a legtöbbent azt állítják, hogy túlságosan megengedően áll a párkapcsolati erőszakhoz. Colleen Hoover bestsellerszerző regénye kiváló színészek tolmácsolásában állítólag nem ér fel az alapműhöz, ami egyébként nem egy kifejezetten irodalmi alkotás, hanem egy szimpla romantikus történet, bármilyen nehéz témát boncolgat.
Lily a borzalmas gyerekkor és egy bántalmazó apa elől menekül Bostonba, ahol végre lehetősége nyílik megvalósítani egy régi álmát, virágboltot nyithat. Vállaltan romantikus regény, tehát hamarosan felbukkan a jóképű idegsebész. Ekkor azonban a rózsaszín felhő viharfelhővé alakul, hamar kiderül, hogy a vonzó külső mögött sötét lélek lapul. Amikor találkozik első szerelmével, elszabadul a pokol.
A filmnek leginkább azt róják fel, hogy kimaradt belőle a regényben alapos belső monológ, és a képernyőre csak az üres frázisok és klisék maradtak. Ami maradt: szép emberek hol felhőtlenül boldogok, hol brutálisan kegyetlenek. Csak egyetlen pofonnak kell elcsattannia, amelynek nyomában aztán nemcsak a jelen, hanem a gyerekkor emlékei is felszínre törnek. Lily elhagyja a férfit, aki tudomásul veszi a döntést és a gyerekkori szerelem felbukkanásával a boldog jövő is felsejlik. Leginkább ezt róják fel ártalmas hibájaként. Hiszen a valóságban a bántalmazó szinte sosem hátrál meg és a traumáktól sújtott nő ritkán képes hinni és bízni. "A csillagok ritkamód szerencsés együttállásáról vagy az erőszak romantizálásáról van szó?" - hangzik a vád.
Nos, nem mondhatok véleményt a vitában, hiszen én magam még nem láttam a fimet, csak éppen eszembe jutott, mennyire másként állunk napjainkban ezekhez a kérdésekhez még akkor is, ha filmen látjuk és nem a szomszéd lakásban. Mennyire erőteljesen várjuk el a valóság mintáit, megoldásait, büntetéseit, mennyire nem tudjuk elhatárolni a fikciót a való világtól, mennyire számonkérőek lettünk az úgynevezett művészettel kapcsolatban. Csak egy pillanatnyi jelenet ugrott elém a minap, amikor Alain Delon halála kapcsán régi filmjeinek kerestem utána. Az 1972-ben bemutatott Zsaru című filmjének egy részlete, ahol a rendőrségre behoznak egy nőt, aki az utcán boldogul és a rendőrség besúgójaként. És csodálatos kék szemű nyomozónk két olyan erőteljes pofonnal fogadja, hogy az én állkapcsom sajdult bele. Nem emlékszem, hogy ez akkoriban ilyen felháborodást keltett volna, amivel persze még véletlenül sem állítom azt, hogy helyes volt a hetvenes években ilyen jeleneteket helyénvalónak ítélni egy filmben.
Na, mindegy is, jó szokásom szerint elkalandoztam. Meg fogom nézni a filmet és nyilván lesz róla közvetlen véleményem is. Akkor is, ha szerencsére én magam nem élek ilyen élethelyzetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése