Ritkán mozdulok ki. Ennek sajnos megvannak a sokszor kikerülhetetlen okai, de ez az írás most ne erről szóljon! A nyár elején Alessia barátnőm szólt, hogy a Margitszigeten egy nekünk való program lesz, van-e kedvem vele tartani? Naná, hiszen Velence és Vivaldi hívogat. Egyszer korábban már elkövettem azt a hibát, hogy túl sokat vártam egy előadástól, pusztán azért, mert kedvenc városomról szólt az is. De nem görcsöltem rá a régi emlékre, sőt, valamiért most önmagamat meghazudtolva, optimistán vártam a tegnapi napot. Szerintem kitaláljátok, egy újabb csalódás. De akkora, hogy ahhoz képest az a régi szinte már sikernek tűnik.
A csalódás akkor lesz érthető, ha ide másolom a rendezvényre csábító reklámszöveget.
"Augusztus 3-án 3D multimédiás élőzenei koncert showval csábít varázslatos velencei utazásra a Margitszigeti Színház! A Vivaldianno Shining (ragyogó) Venice produkció során Vivaldi leggyönyörűbb szerzeményeinek dallamaira barangolhatjuk be a romantikus csatornáiról, történelmi palotáiról és lenyűgöző művészeti örökségéről híres olasz város színpompás utcáit." - itt álljunk is meg egy röpke pillanatra. Ennek a leírásnak az alapján Te mire számítanál? Oké, haladjunk a korral, ne a képeslapokról ismert várost toljuk a zene alá, még csak ne is Vivaldi korának Canaletto által megfestett képeit. Multumédiás show, legyen látványos, mozgalmas, friss! A drónok korát éljük, tengernyi felvétel készíthető bármely évszakban, napszakban a városról, kedvünkre keverhetjük az ikonikus épületek és velencei látványosságok sziluettjeit. De ami itt multimédia címszó alatt zajlott... Ha nem tudtam volna, melyik város kapcsolódik Vivaldi zenéjéhez, nehéz lett volna kibogarászni a látványból. Hogy kinek köszönhetjük a San Marco, a harangtorony vagy akár a Rialto elnagyolt rajzait, nem tudom, de innen üzenem, nem sikerült túl jól. A templombelsőket idéző képeken sokkal inkább véltem felfedezni Ken Follett Katedrálisát, mint bármely velencei templomot. A csatornák partjain sorakozó palotákat New Yorkot, a 62. utca és Broadway sarkát idéző égbemeredő jellegtelen házfalak hivatottak elénk varázsolni. A reneszánsz paloták helyett toronyházak, a Harangtorony is úgy fest, akár a Chrysler Building, legjobb esetben is a Molino Stucky Hilton hatalmas épületét idézik a Giudeccán, amely azonban kétszáz évvel Vivaldi után épült csak fel. A gondolák vízben álló fasorok között ringatóznak. Kinek a fejében fest így Velence?
Persze, ott a válasz: Michal Dvorák és Tomas Belko álmodta meg ezt az előadást, amit állítólag London, Buenos Aires és Moszkva után hoztak el hozzánk, mint a barokk zene és a modern technológia tökéletes harmóniáját. A zenével egyetlen pillanatig sincs problémám, hiszen Vivaldi még rockosítva is hozza azt az érzést, amiért szeretjük. A technikával annál több bajom volt, mert időnként a torzításig tolták a hangerőt. A táncról... néhány évvel és kilóval korábban magam is ellejthettem volna ezeket a koreográfiát nyomokban tartalmazó valamit. Ha Velencével és Vivaldi zenéjével kapcsolatban együtt emlegethetünk valamit, az a szenvedély. Ami a táncosok produkciójából teljesen hiányzott. Kötelező látványelemként elbillegtek a háttér pulzáló képei előtt, jórészt láthatatlanná válva, mindenképpen feledhetően. "A legmodernebb technológiai innovációkkal kelti életre a gondolák városának, Velencének izzó hangulatát: a történet itt játszódik, az ikonikus látéképek háttér vetítésként jelennek meg, soha nem látott utazásra invitálva a nézőket." Nos, ez a látvány engem sehova nem invotált, Velencébe a legkevésbé. Attól, hogy idegen szavak erdejével fogalmazunk meg valamit, az attól még egy pillanattal sem lesz vonzóbb. A hatalmas kivetítőn villogó show egy öncélú, az esetek túlnyomó többségében sehova nem vezető és élvezetes látványt sem nyújtó zavaros valami volt. Mint egy tűzijáték, ahol csak az a lényeg, hogy minél nagyobbat durranjon. Nem a hatása, hanem ő maga. Mint egy folyamatos mozgásban, kaleidoszkóp-szerűen önmagába visszaforgó és kiforgó Rorschach-teszt vagy a régi 486-os asztali pc-ken magára hagyottságukban megjelenő képernyőkímélő program. Epilepsziára hajlamosak még véletlenül se vállalják be a műsort!
Egyébként a trailert megnézve, az ember egy élvezetes estére számít, nyilván ezért is vettük meg a jegyeket. Kár, hogy úgy tűnik, hogy mint a Fantában a kívánatos narancsarány, úgy hiányzott a budapesti előadásból az előadás lelke és esszenciája. A traileren látottakhoz képest azt mondanám, nyomokban volt csak hasonlatos.
A narráció... Pierce Brosnant kedvelhetem bármennyire, teljesen mindegy volt, hogy ő vagy valaki más adja a hangját az ijesztő és velencei álarcokra még nyomokban sem hasonlító maszknak. Ráadásul ugye kiemelték az ő narrációját, pedig rajta kívül legalább még három hang és különböző álarcok mesélték a történetet. Hogy jópontot is említsek, gondoltak azokra, akik nyelvi hiányosságuk kapcsán nem értenék az elhangzottakat, vagy a cseh nyelven feliratozottat. Két kivetítőn is ott állt a fordítás. A mese akár keretbe is foglalhatta volna Vivaldi zenéjét a fekete keretű csodás tükörrel, de annyira széttördelték és közben olyan sok kellemetlen más benyomás éri a nézőt, hogy szinte elsikkad maga a történet. Szerencsére a zene nem, azt csak több óvó, szerető hangmérnöki munkával kellett volna kezelni. Mert így kicsit olyan volt, mint ahogy a szomszédom fogalmazott (bár, ő kifejezetten elismeréssel), hogy úgy érzi magát,mint egy Rammstein koncerten.
"A fényekkel teli Velence hihetetlen hangulatát sikerült megteremtenünk, így a közönségnek még erősebb élményben lesz része, Antonio Vivaldi zenéje tükéletesen illusztrálja a történetet. A Shining Venice az aktuális technikai és vizuális innovációra törekszik, amint Vivaldi is tenné, ha a korunkban élne, hisz Antonio is nagyon innovatív művész volt. Igyekszünk mi is felerősíteni a zenei érzelmeket modern eszközökkel" - nyilatkozott Michal Dvorak.
Mit mondjak, nem sikerült. De szerintem sem Vivaldinak, sem Velencének nincs is szüksége erre.
Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, ezelőtt kilenc évvel én is megemlékeztem Vivaldiról egy rövidke írással. Reményeim szerint velenceibb módon.
Vivaldi
Camilla Vivaldi arca még verítékben fürdött, szeme előtt vöröslő karikák táncoltak, egész teste zsibbadt volt még a fájdalomtól, de már a megkönnyebbüléstől is, hiszen alig néhány perccel korábban még a kínok kínját állta ki, ahogy elsőszülött gyermekük, a kis Antonio Lucio világra jött. Egész teste sajgott, ahogy a bába még tette a dolgát a combjai között, de már egy kedves kis dallamot dúdolgatott, ahogy a hasára fektetett üvöltő, vörös és ráncos apróságot cirógatta. A gyerek elcsendesett és apró kis öklét a szájába gyömöszölve halkan cuppogott. Az anyai hang megnyugtatta, anyja meleg teste és a rá borított könnyű gyolcs között az anyai szívdobbanások dallama feledtette vele a korábban elszenvedett megpróbáltatásokat. A terhesség hosszú hónapjai alatt zene szólt körülötte, egy nyávogós, mégis kedves hang, apja hegedűjátéka, melyet a mama éneke kísért. Máris szerette a zenét. Giovanni, az apa, büszkén nézte a családját. Camilla volt a nagy szerelem az életében, és már-már kétségbeestek, hogy majd másfél évvel az esküvőjük után még nem gyereksírástól zengett a ház, de aztán az Úr megajándékozta őket ezzel a kisfiúval és ezzel újra harmónia költözött a szerény falak közé.
A város is megemlékezett erről a napról, örökre az ott lakók fejébe vésve a dátumot. Ugyanis a vajúdás nehéz órái alatt kegyetlen földrengés rázta meg a falakat, hidakat döntve össze, s elárasztva a csatornák közti területeket.
*
Tíz év telt el és Giovanni egy napon elégedetten tért haza az otthonába, ahol a felesége és kisfia reménykedve várták az érkezését. Camilla sűrű, sötét hajkoronája szinte beterítette a kis vörös hajú gyereket, ahogy illatos balzsammal kenegette a mellkasát. A fia, aki égő vörös haját tőle örökölte, mostanában sokszor betegeskedett.
-Sikerült!
– kúszott az apa arcára a mosoly, ahogy a kíváncsi és aggodalmas tekintetek
rátapadtak, amikor benyitott. A kis Antonio arcán halvány csalódás suhant át.
Akkor a papa csak elintézte, hogy papnak tanulhasson. Nem örült. Tudta, mert
Claudio, a barátja már egy éve felvételt nyert, hogy innentől sokkal kevesebb
időt szentelhet igazi szenvedélyének, a zenének. Az apja is tudta, hogy követni
akarja őt a Santa Cecilia zenészszövetségbe, mégis erőltette a tanulást. Pedig
legszívesebben minden percét Giovanni Legrenzinél töltötte volna. Zenét
szerezni, ennél érdekesebb játékot elképzelni sem tudott. A hangszerek közül
elsősorban a hegedű hangja varázsolta el; talán éppen azért, mert már az anyja
hasában is annak a hangja ringatta álomba. Ha szépet álmodott, annak a hangjára
írt újabb és újabb dallamokat. És most ennek alighanem befellegzett, hiszen a
szigorú atyák egészen biztosan nem engedik majd, hogy a kedvtelésének éljen. Pedig
nem is volt más vágya, mint hogy egyszer majd ő lehessen a Szent Márk
székesegyház karnagya.
*
Egyetlen
év telt el, de micsoda eseménydús esztendő volt ez. Az atyák latin okítását
szivacsként szívta fel az agya, így aztán napjai sosem múltak el anélkül, hogy szabadidejében
a zenének ne hódolhatott volna. A hegedű engedelmesen simult a kezébe,
tehetsége legjavát hozva a felszínre, valahányszor a kezébe fogta. Most pedig különleges nap volt, hiszen a papa
távollétében Legrenzi őt hívta meg a székesegyház zenekarába. Egyenesen a dózse
előtt fog játszani! Az izgalomtól alig tudott aludni és most gondosan
lecsutakolta kezét, arcát, hogy komoly zenészként és ne szurtos kölyökként
mutatkozhasson be a város uralkodója előtt.
*
A
pappá szentelés tíz esztendejének stációit csak az tette elviselhetővé, hogy
Rómában Corelli a tanítványává fogadta. Istenem! Micsoda mester! A zeneszerzés
pápája – gondolta áhítattal, megfeledkezve róla, hogy a hasonlat valóságos
istenkáromlásnak tűnne tanult hit- és sorstársai között. Huszonöt évesen végre
pappá szentelték, és egyúttal megkapta miséző papi kinevezését a San Geminiano-templomba,
a San Marcon, szemben a csodált székesegyházzal. Tette a dolgát becsülettel, amíg
a mise közben eszébe nem ötlő dallamok miatt rendre félbe nem szakította az
istentiszteletet, s a sekrestyébe sietve le nem jegyezte a hangjegyeket. Akkor
aztán visszatért és a morgolódó hívekkel nem törődve befejezte a misét. Persze
az elöljáróinál rendre panaszt tettek a hívők, s végül Antonio ott találta
magát rendszeres jövedelem nélkül, mivel eltiltották a misézéstől. De egy
percig sem bánta. Lelkének mélyén igazából a zene, a zeneszerzés izgatta, így
aztán inkább zenészként próbált szerencsét. Még pappá szentelése évében kezdett
dolgozni az Ospedale della Piétában, a város egyik legnagyobb szeretetházában.
Szokás volt akkoriban, hogy a nagy számú lelenc gyereket ilyen szeretetházakban
helyezzék el és taníttatásukról valamilyen formában gondoskodjanak. Mint minden
hasonló intézmény, az Ospedale della Piéta is fenntartott egy zenei
szemináriumot lányoknak, és Antonio feladata volt, hogy hegedűtanárként,
zeneszerzőként és a kórus karnagyaként gondoskodjon zenei fejlődésükről. Minden
vasár- és ünnepnapon aztán a kórház kórusa a kórház kápolnájában hangversenyt
adott.
*
Antonio
Vivaldi lázban égve, elgyengült testtel és lélekkel hevert a bécsi panzió
nyomorúságos ágyán. Éjjeli szekrényén egy vastag templomi gyertya égett, régi
rendtársa gyújtotta a lelki üdvéért, amikor ma reggel meglátogatta. Szinte
érezte az apró láng játékát arca pergamen bőrén. Fojtogató köhögés rázta meg,
de már nem volt ereje a könyökére támaszkodva keresni az enyhülést. Az Il prete
rosso... rándult össze fájdalmasan az
arca, ahogy eszébe jutott a látvány, amikor még volt ereje a mosdótál fölé
hajolni. Hajában már nyoma sem volt a rőt színnek, amiről a nevét kapta. Most
már csak egy őszes, színtelen, kócos lobonc volt, melyet már régen látott
borbély ollója. Micsoda dicsőséges élet állt mögötte és milyen dicstelenül kell
távoznia az árnyékvilágból, nyomasztotta a gondolat. Legalább otthon lehetne
szeretett városában, Velencében, honnan oly sokszor kelt útra, hogy szerte a
világban népszerűsítse munkája gyümölcsét. A zene volt az élete, a szerelme, a
családja, és most mindez veszni látszott, az életével együtt. Rossz döntés volt
ebbe a városba jönnie, a politika keresztül húzta számításait. Nemhogy anyagilag
nem tudta rendbe tenni az életét, de még ez a furcsa kór is itt tört rá, s úgy
tűnt, nincs segítség.
Egész
életében betegeskedett, de uralni tudta a bajt, most azonban napról napra
érezte, ahogy az életerő kiszökik a testéből. Hogy itt a vég, egyértelműen ezt
jelezte az is, hogy még kedvenc hangszerére is csak egy bágyadt pillantással,
már-már érdektelenséggel tekintett. Két napja már, hogy a toll is kihullott
erőtlen kezéből, a félig megírt kottalap talán azóta is ott hevert az ágya
alatt. Mostanra már csak a gondolatok maradtak, a gyötrődés, mert már feladta,
hogy az imában keressen feloldozást. Ha elhagyta is imádság az ajkát, már nem a
gyógyulásért esdekelt, csak a feledés szégyenének elkerüléséért. Annyi dallam
született meg benne, és ezek mind, mint megannyi fekete kis bogár,
telepöttyöztek számtalan ívnyi papírlapot. Az nem lehet, hogy mindez feledésbe
merüljön, csak mert jön majd valaki más, aki új hangokat, új dallamokat
komponál majd. Két évvel ezelőtt érte a nagy pofon, amikor a szász
választófejedelem udvarából hazatért Velencébe és teljes érdektelenséggel
fogadták. A sértettség, a tehetetlenség sarkallták újabb utazásra, bár már
akkor valami furcsa, borzongató, baljós érzés kerítette hatalmába, ahogy
megszokott útipoggyászát összeállította. Mint aki már akkor megsejtette, hogy
élete utolsó útjára készül.
Hatvanhárom
éves volt, de mint egy gyermek, sírt a magánytól és a bizonyosságtól, hogy még
halálában sem csatlakozhat szeretett szüleihez és testvéreihez a San Michelen. Még
szerencse, hogy egyikük sem követte a zenei pályán, mert hálátlan világ ez –
gondolta keserűen. Nem elég, hogy a város eltaszította magától, még holtában is
számkivetett lesz. Vajon mi jut majd osztályrészül neki? Egy jeltelen sír egy
idegen ország szegénytemetőjében? Most már siratta a rengeteg arany dukátot,
melyet oly bőkezűen szórt szét, pazarlásában egyetlen kósza gondolatot sem
pazarolva a jövőre. Mégsem bánta meg, hogy a papi pályát elhagyva világi életet
élt és minden álmát kottákon mesélte el. Talán az Úr is megbocsátja majd a
hűtlenségét, hiszen zenéjével neki is kedveskedni akart.
Odakint a forró július perzselte a várost, idebent a láz perzselte őt magát, aztán dúdolni kezdte a Négy évszak Nyarának tételét, lehunyta a szemét, majd egy nagy levegőt vett, hogy tüdejét még utoljára megtöltse a nyár száraz melegével és illatával. Tudata utolsó gondolata az volt, hogy még ez sem olyan, mint amikor a lagúna hullámai lágyan rezdülnek a napfényben és a sós pára enyhet nyújt a legnagyobb forróságban is. Lelke ezzel a szomorú búcsúval illant el a nyitott ablakon, szétszóródva a nyüzsgő város levegőjében, vágyódva keresve a hazafelé vezető utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése