Nem emlékszem, hogy az előző, tokiói olimpiát is ilyen lelkesen kísértem volna figyelemmel. Persze, a magyar versenyzőket érdeklődéssel kísértem, de általában jellemző módon a vízilabdásokat néztem olimpiákra visszamenően, sokszor az infarktussal küzdve. Most, hogy a párizsi megnyitó ilyen megosztóra sikerült, próbáltam felidézni, milyen lehetett a londoni vagy akár a tokiói, de igazából egyetlen képkockára sem emlékszem. Londonból is annyira, hogy a kisebbik fiam is részt vett egy pályázaton, ahol a szállodai kártyák olimpiai dizájnjára lehetett beküldeni pályamunkákat és az övé is az elismertek közé került.
De vannak emlékeim a hetvenes évekből is, amikor gyerekként megigézve ültem a képernyő előtt és néztem az atlétikát, úszást, vívást, evezősöket. Na, csak oda akartam ezzel a hosszú bevezetővel kilyukadni, hogy a magam szintjén igenis érdeklődő vagyok a sportok iránt, akkor is, ha a fenekem ritkán emelem fel a fotelból és azzal takarózom, hogy kutyát sétáltatok. Mondjuk, aki Jamiet ismeri, elismeri, hogy ez bizony nem nyugdíjas tötyörészés. Sokszor, igaz, nem mindig.
Párizs... hát, na. Szerintem minden idők legfurcsább olimpiai játékaiként kerül be a sporttörténelembe. Egyrészt a megnyitó kapcsán, de azt már hagyjuk. Aztán a Szajna. Vízminőség: ma azt is kerüljük, hogy ránk fröccsenjen, holnap meg nyugodtan ússzunk benne hosszú kilométereket. Hát, én kihagynám, elnézve a sok parton hányó sportolót. Nem is értem, miért nincs ennek más alternatívája, ha ennyire bizonytalan a vízminőség. Aztán a bírók... amikor az egyik versenyző érdekeltségével üzleti viszonyban vagyok és mégis vezethetem a mérkőzését valakivel szemben. Érdekes. Vagy adott egy sportoló, aki nő, miközben férfi és ez ügyben szakmai szinten se jutnak egyezségre, de az olimpiai szervező bizottság döntése értelmében legyen nő, aki aztán akkorát üt a saját súlycsoportjában, mint egy férfi. Elképesztő, hogy a kérdés egyáltalán felmerül. Még élénken emlékszem az NDK-s úszónőkre, akik mellett Egerszegi Kriszti kiérdemelte az Egérke becenevet. Az sem volt igazságos. Vagy a kosarasok, akik ugrás nélkül is elérik a kosarat, a futók, akik egy fejjel magasabbak (és nyilván sokkal hosszabb lábuk is van), mint versenytársaik... hosszasan lehetne sorolni.
Itt kellene felemelni a fejünket és az olimpiai eszmét szem előtt tartani. Hogy miről is beszélek? A játékok eredetét tekintve különböző mítoszok forognak közszájon, de abban mindegyik megegyzik, hogy isteni eredetű. Birkózás a trónért, kocsiverseny egy szépséges királylány kezéért, vagy maga Héraklész, aki győztes zsákmányából alapította meg Olümpiában a versenyeket, stadiont épített. Az ókori játékokon csak férfiak vehettek részt és valamennyi sportoló meztelenül versenyzett. Nemcsak a dicsőségért, de jelképes díjakért is versenyeztek, mint például az olajág-koszorú. Az olajág a remény és a béke jelképe volt. Ennek értelmében a játékok ideje alatt nem volt háborúskodás. A hármas jelszó pedig a Citius Altius Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben), amely a mai napig meghatározza a sportolók felkészülését. Róma terjeszkedésével azonban a játékok egyre inkább veszítettek jelentőségükből és végül elhaltak. 1503 év kellett hozzá, hogy újra éledjenek. Az újkori olimpia feléledése iránti gondolat már a 19. században megszületett, de igazából akkor erősödött meg, amikor felfedezték az ókori Olümpia romjait. Ekkor Pierre de Coubertin éppen a francia-porosz háború francia vereségének okait kutatta és arra a következtetésre jutott, hogy a franciák nem fordítottak kellő figyelmet a katonák fizikai erőnlétére. Arra kereste a választ, hogyan hozhatná közelebb egymáshoz a nemzeteket, hogy a fiatalok inkább versenyezzenek különféle sporteseményeken, mint háborúzzanak. Milyen nemes elképzelés, igazán illő az eredeti szellemiséghez!
Az első NOB által rendezett olimpián kevesebb, mint 250 sportoló vett részt és mindössze kilenc sportág szerepelt a programban. Ezek - a tenisz kivételével - 1896 óta megszakítás nélkül szerepelnek az olimpiai sportágak között: atlétika, birkózás, kerékpározás, sportlövészet, súlyemelés, tenisz, torna, úszás és vívás. Az első alkalommal Athén adott otthont a versenyeknek, majd Párizs következett, és ez volt az első, amelyen nő is versenybe szállhatott a győzelemért. Mára a világ 205 országából több mint 10 ezer sportoló 32 sportágban vesz részt a játékokon. Személyes véleményem, hogy a breakdance például nem igazán illik a sportok közé, még ha nyilvánvalóan nem kevés fizikai erőnlétet igényel is.
A továbbiakban megkímélek mindenkit a történeti áttekintéstől, de azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy országunk apró méretéhez viszonyítva igenis kiemelkedő színvonalon képviselteti magát a játékokon. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de mindig jelezve, hogy a magyar sportolók is komoly kihívásként tekintenek a négyévente megrendezett versenyekre és nagy becsben tartják az elért eredményeket.
Ami egyértelműen cserbenhagyta a játékok szellemét, az a politikamentesség, a háborúellenesség. Mert bizony, ahol megjelenik maga a kifejezés, hogy sportdiplomácia, ott már kétségessé válnak szándékok és eredmények. Elvileg a játékosok érdekeit védenék, gyakorlatilag gazdasági és politikai érdeket. A müncheni olimpia terrortámadása is ékes bizonyítéka volt, hogy a régi szellem, miszerint mindennemű háborúskodás nyugvópontra tér a versenyek alatt, már nem él. Hogy a magyar sportolók nem mehettek el a Los Angelesi olimpiára, amiért éppen rosszban voltak a szovjet és amerikai felek, hogy a most háborúzók saját zászlóik alatt nem indulhatnak, mind mind árulkodnak arról, hogy mostanra az olimpiai szellem már csak nyomokban fedezhető fel, minden másra ott a Master Card és ez sajnos szó szerint értelmezhető, tekintve a hatalmas rendezési költségeket, és a látogatókra rótt gigászi terheket szállás, étkezés, belépődíjak formájában. Ne szépítsük a dolgot, óriási üzlet ez! Már maga a felkészülés folyamata, a reklámok. Hol van már az olajág, a nemes eszme, a dicsfény?
A versenyzők felé óriási elvárások vannak, mindenki csak az érmeknek, elsősorban az aranynak képes örülni, a saját elvárásaik mellett a közönség, a szakvezetés is óriási nyomás alá helyezi őket, csoda, ha nem görcsölnek be még indulás előtt. Én innen a fotelból csak annyit mondhatok, a legőszintébb elismerésem mindenkinek, aki a puszta indulási jogot kiharcolta magának. Hogy a helyszínen éppen milyen napot fogtak ki, az már a szerencsejáték része. Ami egészen biztos, ha valamelyikük a dobogó helyett csak a sokadik helyre fut be, az nem azt jelenti, hogy elveszítette a képességét egy jobb eredményre, egyszerűen így jöttek ki a lépések. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy 204 másik ország versenyzői is ugyanazokkal az álmokkal érkeztek, ők is magukat megfeszítve küzdenek a célért, az álomért, hogy a legfényebb medál a mellükön csilloghasson. Mert ők mindenannyian gyorsabban, magasabbra, erősebben törnek a cél felé. Tisztelet és megbecsülés érte mindannyiuknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése