A hatvanas-hetvenes években jó volt gyereknek lenni. Képzeld el azt a világot, amikor hétfőn még szünnap van a tv-ben (bizony, a római olimpia óta volt "nagyképernyős" tv a családban), de egyébként sok okosságot nyújtott a Doboz, lásd Öveges professzor vagy Benedek professzor előadásait. Utóbbi miatt akartam sokáig régész lenni. De elkalandoztam... Szóval, a tv-ben és a moziban is csoda filmek mentek. Francia, olasz filmek és velük Belmondo, Delon, de Sica, Lollobrigida, Loren, Deneuve, Cardinale és rengeteg más név, most kapásból tele tudnám írni velük a képernyőt, de inkább arról írok, hogy ha másból nem lennék hajlandó tudomásul venni, hogy rohan az idő, akkor az egészen biztosan figyelmeztető jel, hogy a régi nagy idolok sorban költöznek át az égi színpadokra és filmvásznakra. Most elment Ő, a nagy "Szerelem". Tiniként kifejezetten buktam az ilyen szépfiúkra. Bocs, ez van, és nem is igazán múlt ez a rossz szokásom a későbbiekben sem.
Alain Delon minden volt, ami nekem egy srácban tetszett. Sötét haj, vadító kék szem, penge test és álmatag tekintet, ami kegyetlenül acélosan tudott villanni, ha megvadult. A szinkronhangok meg csak hozzátettek az élményhez. Amúgy is odavoltam már akkor is a kosztümös mesékért, hát, nekem a Fekete Tulipán azóta is etalon. Ő akkoriban 29 éves volt, én harmad annyi és halálosan szerelmes a főhősbe. Micsoda bónusz, hogy rögtön kettőt láttam belőle. Akkoriban még nem volt ilyen bulvárélet idehaza, de persze annyi ide is elért, hogy a testőre halála körül nem volt minden tiszta, talán még ő is ... de hát ilyet egy szerelmes kislány meg sem hall, vagy ha igen, akkor tudja, hogy nem igaz. Nem lehet. Pedig nehezen kezelhető gyerekből tartott a haditengerészethez, ahonnan egy idő után eltanácsolták, állítólag kegyetlenség miatt. De a mai és a saját szerencséjére, megtalálta a pályát, ahol kibontakozhatott és nehéz természete mellett a tehetsége is szárnyalhatott. Biztosan nem véletlen, hogy a világ legnagyobb nevű rendezői dolgoztak vele, hogy az akkori legmenőbb színésznők voltak a partnerei és soha senki nem panaszkodott rá. Ennyi év elteltével most úgy védem, mint anya a renitens gyerekét, akiről tudom, amit tudok, de hát akkor is az enyém, ki védje meg, ha nem én. Persze, ez csak vicc, de ha valaki így érzi ezeket a sorokat olvasva, hát, nem jár nagyon messze az igazságtól. Mindent elhittem, amit játszott: ha repült, ha motorozott, ha hajózott, ha lovagolt, ha vívott, ha lőtt, ha csókolt, ha vigasztalt, ha őrjöngött, ha sírt. Ha közömbös volt, ha kegyetlen és ha szeretett, azt is. Meg tudtam érteni Romy Schneidert és persze veszettül irigyeltem, amiért magáénak tudhatta ennek a különleges férfinak a szerelmét és a barátságát.
Az igazsághoz tartozik, hogy nem vagyok annyira elborult, hogy csak a Zorro és a Fekete Tulipán alapján imádjam. Rengeteg más filmjében láttam, rosszfiúként, kétségbeesett kisemberként, lágyszívű zsaruként, tényleg minden téren hitelesen adva az adott karaktert. Nagy élményem volt az öreg Jean Gabin mellett látni őt a Két férfi a városban című filmben vagy Lino Venturával a Kalandorokban, Charles Bronsonnal a Vörös napban, az Airport '79. Concordban sármos pilótaként. Hollywood nem kért belőle, nyilván azért sem, mert nem tudott nem franciául beszélni. Megkapó volt a Klein úrban, tévedésből zsidóként letartóztatva, zsaruként pedig jó néhányszor vásárra vitte a bőrét. A fülemben ott marad a Paroles, paroles és a Laetizia dallama is. Ráadásul kutyás volt egész életében, ezért utólag jár a piros pont, ugyanis nem tudtam (annak idején pont nem erre figyeltem).
Az utóbbi években nagyon méltánytalannak éreztem, hogy rendre közöltek róla ráncos, szakállas, táskás szemű fotókat, mintegy "bosszút állva", amiért annak idején a szépségével magára vonta a rivaldafényt. Ahogy nem tehetett a csinos fizimiskájáról annak idején, úgy arról sem tehetett, hogy a kor és a kór rajta is nyomott hagyott. A mai visszaemlékezések azonban szinte kivétel nélkül azt a szép embert ünnepelték, aki kortalannak tűnt, az évek múlásával csak egyre férfiasabbnak. Boldog vagyok, hogy láthattam őt a sikerei csúcsán, és hálás vagyok, amiért olyan sok feledhetetlen pillanattal ajándékozott meg. (Mint persze még milliókat rajtam kívül.) Amikor ezt a videót megtaláltam, már nem is csodálkoztam. A városom és Delon... tökéletes párosítás. Jól álltak egymásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése