Gazdiék unokázása kutyaszemmel

 Alapvetően Jamie nem kedveli a gyerekeket. Nincs különösebb oka rá, egyszerűen ilyen. Jobb esetben ugatja, rosszabb esetben oda is csípne, úgyhogy ez az én felelősségem, hogy idejekorán megelőzzem a problémát. 2019-ben féléves volt, amikor a nagyobbik unoka, Levi megérkezett. A baba 3 hónapos volt és napjait a nagyszobában egy járókában töltötte, amit Colin és a kis siheder lelkesen őrizgetett. 

Aztán az unoka helyett jött a Covid és ráadásnak még egy kistesó is született. Elég hosszú idő telt el. Sok ez egy kutyaléleknek. Amikor két évvel később, 2021-ben beállított Levi, aki már a nagyszobában a szőnyegen is mocorogni szeretett volna, (motorozni ráadásul) Jamie teljes mellszélességgel kérte ki magának az inzultust. Leia a járókából kerek szemekkel figyelt, de ő nem zavarta a kiskutya köreit, őt tehát lelkesen őrizgette tovább. Levivel szeparálni kellett a soklábút a békesség kedvéért. A három együtt töltött hétből kettő alatt. Aztán ez az okos kis szőrmók döntött... ha már a kétlábúak annyira ragaszkodnak az izgő-mozgó aprósághoz, akkor legyen, maradjon. Sőt, motorozhat is. Meg kiabálhat, amihez egyébként nem volt hozzászokva a szépkorúakkal körülvéve. 

Megint egy hosszabb szünet következett, 2023-ban csak Levi érkezett. Elég volt egy nap, hogy Jamie eldöntse, ez az a kétlábú törpe, akivel barátságosnak kell lennie és miért ne lehetne az, hiszen időnként az asztal alá ejt egy falatot, a labdát is hajlandó dobálni, meg mindenféle szempontból más, mint akikkel itthon  körül van véve. Colin is belassult, legalább jött valaki, akivel játszani lehet. 

2024-ben megint mind a két unoka megérkezett. Éjszaka jöttek, rögtön el is tűntek a hálószoba ajtaja mögött, ideje se volt megszaglászni őket, mert aludtak és nyafogtak. Másnap reggel aztán régi ismerősként üdvözölte őket, még Leiát is, akit nagyon régen látott. A gyerekeknek pedig eszükbe sem jutott félni tőle és ez végképp eldöntötte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet.

Az idén újra eljöttek. Colin sincs már, a napok csendesek és nyugalmasak voltak. Amíg a két kicsi meg nem érkezett. Onnantól a napok hangosak és mozgalmasak lettek. Estére nemcsak a kétlábúak, de Jamie is kidőlt. De örült nekik, hiszen sokat sétáltak vele, sokszor játszottak és még többször játszották ki a gazdi figyelmét és dugdostak kis falatokat. Érezte, hogy Levi az óvatosabb, Leia a bátrabb, de szívesen vette mindkettejük figyelmét. Már nem is kérdés, hogy a szívébe zárta őket. És a gyerekek is őt. Amikor elmentek, hirtelen üres és csendes lett a világ. Mostantól már nem tartok tőle, hogy nyugalma megzavarásaként értékelné az érkezésüket. Egyértelműen örült nekik. Megzavarták ugyan az érkezésükkel a nyugalmát, de vidáman adta fel az "unalmas" hétköznapokat erre az új családi létre. Amikor elmentek, eleinte furcsa volt, talán még hiányoztak is, de aztán győzött a napi rutin, ahogy a világ visszaállt a normális kerékvágásba. Nemcsak mi, de ő is várja őket vissza.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a többi gyerek még erősen kérdőjeles. A barátságát kizárólag a családtagoknak és nagy ritkán azok vendégeinek tartogatja, bár, a vendég gyerekekkel tartózkodóbb. De így is sokkal több engedményt tett, mint amennyit remélni mertünk. 

2019.

2019.

2021.

2021.

2023.

2023.

2024.

2024.

2025.

2025.

2025.

Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!