Korom? Nem a kéményes ...

 Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk. 

Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja. 

Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra. 

Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.

(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)

Telnek a napok ... hűvös halomba...

 Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés. 

De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni. 

Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem. 

De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar. 

Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után  is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni? 

Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám. 

Gazdiék unokázása kutyaszemmel

 Alapvetően Jamie nem kedveli a gyerekeket. Nincs különösebb oka rá, egyszerűen ilyen. Jobb esetben ugatja, rosszabb esetben oda is csípne, úgyhogy ez az én felelősségem, hogy idejekorán megelőzzem a problémát. 2019-ben féléves volt, amikor a nagyobbik unoka, Levi megérkezett. A baba 3 hónapos volt és napjait a nagyszobában egy járókában töltötte, amit Colin és a kis siheder lelkesen őrizgetett. 

Aztán az unoka helyett jött a Covid és ráadásnak még egy kistesó is született. Elég hosszú idő telt el. Sok ez egy kutyaléleknek. Amikor két évvel később, 2021-ben beállított Levi, aki már a nagyszobában a szőnyegen is mocorogni szeretett volna, (motorozni ráadásul) Jamie teljes mellszélességgel kérte ki magának az inzultust. Leia a járókából kerek szemekkel figyelt, de ő nem zavarta a kiskutya köreit, őt tehát lelkesen őrizgette tovább. Levivel szeparálni kellett a soklábút a békesség kedvéért. A három együtt töltött hétből kettő alatt. Aztán ez az okos kis szőrmók döntött... ha már a kétlábúak annyira ragaszkodnak az izgő-mozgó aprósághoz, akkor legyen, maradjon. Sőt, motorozhat is. Meg kiabálhat, amihez egyébként nem volt hozzászokva a szépkorúakkal körülvéve. 

Megint egy hosszabb szünet következett, 2023-ban csak Levi érkezett. Elég volt egy nap, hogy Jamie eldöntse, ez az a kétlábú törpe, akivel barátságosnak kell lennie és miért ne lehetne az, hiszen időnként az asztal alá ejt egy falatot, a labdát is hajlandó dobálni, meg mindenféle szempontból más, mint akikkel itthon  körül van véve. Colin is belassult, legalább jött valaki, akivel játszani lehet. 

2024-ben megint mind a két unoka megérkezett. Éjszaka jöttek, rögtön el is tűntek a hálószoba ajtaja mögött, ideje se volt megszaglászni őket, mert aludtak és nyafogtak. Másnap reggel aztán régi ismerősként üdvözölte őket, még Leiát is, akit nagyon régen látott. A gyerekeknek pedig eszükbe sem jutott félni tőle és ez végképp eldöntötte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet.

Az idén újra eljöttek. Colin sincs már, a napok csendesek és nyugalmasak voltak. Amíg a két kicsi meg nem érkezett. Onnantól a napok hangosak és mozgalmasak lettek. Estére nemcsak a kétlábúak, de Jamie is kidőlt. De örült nekik, hiszen sokat sétáltak vele, sokszor játszottak és még többször játszották ki a gazdi figyelmét és dugdostak kis falatokat. Érezte, hogy Levi az óvatosabb, Leia a bátrabb, de szívesen vette mindkettejük figyelmét. Már nem is kérdés, hogy a szívébe zárta őket. És a gyerekek is őt. Amikor elmentek, hirtelen üres és csendes lett a világ. Mostantól már nem tartok tőle, hogy nyugalma megzavarásaként értékelné az érkezésüket. Egyértelműen örült nekik. Megzavarták ugyan az érkezésükkel a nyugalmát, de vidáman adta fel az "unalmas" hétköznapokat erre az új családi létre. Amikor elmentek, eleinte furcsa volt, talán még hiányoztak is, de aztán győzött a napi rutin, ahogy a világ visszaállt a normális kerékvágásba. Nemcsak mi, de ő is várja őket vissza.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a többi gyerek még erősen kérdőjeles. A barátságát kizárólag a családtagoknak és nagy ritkán azok vendégeinek tartogatja, bár, a vendég gyerekekkel tartózkodóbb. De így is sokkal több engedményt tett, mint amennyit remélni mertünk. 

2019.

2019.

2021.

2021.

2023.

2023.

2024.

2024.

2025.

2025.

2025.

Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!