Előre bocsátom nem voltam/vagyok/leszek élsportoló. Bár, sportolni azért versenyszerűen magam is sportoltam megboldogult ifi koromban. Kézilabdáztam, ami ugyebár csapatsport, de igazából soha nem éreztük magunkat csapatnak. Amikor éppen csapatkapitány is voltam, akkor is folyamatosan éreztem a hátamban a virtuális (oké, akkoriban ezt a szót még nem is ismertük) konyhakést, mert Viki sporttársnő nyilvánvalóan úgy érezte, előle bitorlom a címet. Hogy ez az edzőnk sara, az éretlenségünké, ki tudja. Az egyéni sport pedig nyilvánvalóan össze sem mérhető a csapattal, egészen mások a mozgató rugók. Szerintem. És írhatnak az önjelölt szakértők mindenféle ájtatos szövegeket egy élsportoló kötelességeiről a közönség, a szurkolók felé, a szakma felé, az ország pénztárcája felé, szerintem meg rohadtul nem tartoznak senkinek semmivel. Csakis kizárólag önmaguknak.
Manapság divat mindent pénzben kifejezni, mintha ez lenne az egyetemes mérőszalag mindenki életében. Ja, volt is valami nagyfejűnk, aki azt is ki bírta ejteni a száján (istenem, mennyire mást szerettem volna írni, dehát úrinő vagyok, legalábbis bizonyos tekintetben, máskor egy kocsis, de ahhoz azért sokkal jobban el kell guruljon a pirula), hogy "mindenki annyit ér, amennyije van". Hogy ott rohadjon rád a műanyag lakat! De most nem akarok ebbe belebonyolódni, mert ez a tetű alak nem ér annyit, hogy róla beszéljek a sportolók helyett.
Szóval, sokszor láttam már felemlegetni, hogy amennyi pénzt kapnak ezek a sportolók már a felkészülés alatt, aztán ha éremhez segíti őket a jószerencse, akkor később prémiumként is, hogy ezért cserébe kötelességük megállni fotózkodni, interjút adni, levegő után kapkodva is értékelni a saját teljesítményüket, akár éppen romjaikban vannak, akár szárnyalnak. Hát, szerintem meg rohadtul nem kötelességük. Ők azzal fizetnek, hogy gyakorlatilag nincs gyerekkoruk, nincs ifjúságuk, sokuknak még normális felnőttkoruk sem, ha nem kapnak időben segítséget mentálisan feldolgozni a sportolói pályafutásukat. A sajtómunkások (mert csak elenyésző számban beszélhetünk újságírókról), a szakvezetés és az úgynevezett rajongók óriási, sokszor elviselhetetlen nyomást gyakorolnak rájuk. Olyan nyilatkozatokat várnak tőlük, amiben hálásak, amiben esetleg magyarázkodniuk kell (hogy a hallgató majd legyintsen, hogy ez csak süket duma, érmet kell nyerni), mert nyilván a rajtkövön állva a nagy nemzethy siker lebeg a szemük előtt, párás tekintettel vágyják növelni a csillogó érmek sokaságát, hogy aztán az eredményeik dicsfényében az előbb említett pénz kiosztásán kívül majd azok a nagyfejűek kéjelegjenek, akik a pozíciójukon kívül semmit nem tettek hozzá. Egy nagy lópikulát! Nem ők keltek hóban, fagyban, kánikulában hajnalban, hogy erőnléti edzésre menjenek, nem ők ettek rájuk "kényszerített" speciális diétát, hogy a lehető legalkalmasabbnak ítéltessék a testük az eredmény eléréséhez. Nem ők maradnak ki a család életéből (ugyanis nem mindenhol sportdinasztiák követik egymást, valósággal beleszületve ebbe a drillbe), a barátaik életéből, egy átlagos tini életéből, ami meghatározhatja, milyen felnőtté válik. Közben tanulnak (sokszor magántanulóként, vállalva a családra nehezedő anyagi terheket), mert tudják, hogy egy apró hiba is semmissé teheti fiatal életük munkáját és akkor ott maradnak fizikailag, mentálisan kifosztva és magukra hagyva. Kell az a harmadik láb, mert az élsport kizsigerel, nem egy nyugdíjas állás. Mire odáig elérnek, hogy az életüket támogassa az állami sportszövetség vagy egy szponzor, a családjuk talán már mindenét belefektette a gyerek sportkarrierjébe. Nem focistákról beszélek. Sportolókról. A focisták a szememben a sportvilág celebjei, bocs, ha ez bárkit rosszul érint, de ez a véleményem, amikor sokmilliós fizetéseket kapnak, ha hoznak eredményt, ha nem. Ráadásul, ha nem hoznak és szemükre vetik, még ők sértődnek meg, hogy akkor is drukkolni kell nekik, ha nem jönnek az eredmények. Aham, ezt halljuk már az Aranycsapat óta.
Na, szóval, ha Milák Kristóf nem áll meg egy interjúra, amin számonkérhetik tőle, hogy francia ellenfele hogy hogy lehajrázta, akkor szerintem szíve joga így dönteni. Eddig sem vágyta a rivaldafényt, ezek után még annyira sem fogja, de ha tényleg neki drukkolunk, akkor fogadjuk ezt el. Érjük be azzal, hogy úszni látjuk, hogy mindent megtesz a sportvezetés által oly hőn áhított helyezésekért, amúgy meg hagyjuk békén. Mert aki kérdez, fel sem fogja, hogy amit és ahogyan kérdez, az maga az abúzálás, a számonkérés, s ez utóbbihoz egy valakinek van joga. Önmagának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése