Anny más történet mellett valamikor az ötvenes éveim elején írtam egy visszaemlékezést a fiatalkoromról, arról az időszakról, amikor kilépve az iskolapadból, kóstolgatni kezdtem a felnőtt lét legszebb időszakát, a szerelmet, adott esetben amikor megismertük egymást a férjemmel. Még néhány évig tartott az emlékezés, aztán amikor már éreztem, hogy lassan átmegy naptár szerinti felsorolásba a velünk történtekről, abbahagytam. Amolyan rendhagyó napló volt, amit akár írhattam volna a maga idejében is, de végül az emlékeim, fotók és lánybulis visszaemlékezések támasztották alá. Ráadásul folyamatosan egészítettem ki és töröltem bizonyos részeit, ahogy éppen az aktuális lelki állapotom diktálta. Én is tudom, nem véletlenül született a szólás, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Talán ezekkel is így volt. Helyenként nemcsak az én, de a párom naplója is volt, mintha hallottam volna a gondolatait, hogy ugyanazokat a helyzeteket hogyan élte meg ő. Végül egy kis csavarral felnőtt lányunokám kezébe került naplóvá lényegült át, kiegészülve az ő saját gondolataival a nagyszüleiről, egy korról, amit csak elbeszélésekből ismert, és persze a saját kis életének rímelő vagy éppenséggel eltérő pillanatképeivel.
Szerintem minden ember életében ott lapul a maga kis regénye és egy kis fantáziával kerek történetté formálható. De mostanában rá kellett ébredjek, hogy semmi sem olyan nehéz, mint magunkról írni, leginkább nem átidealizálni a történteket. Mert az az igazság, hogy mostanra már semmi sem olyan, mint jó negyven évvel ezelőtt és bár lehetne még rózsaszín felhőn ülve színezgetni a képet, de igazság szerint az már konkrét hazugság lenne. Mert még a legfelhőtlenebb kapcsolat is eljut(hat) arra a pontra, amikor már nincs értelme ragaszkodni az eredeti érzelmek tupírozgatásához. Nem, le kell írni, hogy hogyan alakul át egy pár érzelmi élete, még akkor is, ha látszólag minden a legnagyobb rendben van közöttük. Hogy ennek a változásnak a dacára is érdemes-e még küzdeni a láng őrzéséért vagy el kell fogadni, hogy nincs örökkön-örökké. És akkor arról a korántsem elhanyagolható dologról most szót sem ejtek, hogy ami akkoriban szép és jó volt, ma vajon milyen megítélés alá esne akár az érintettek szemszögéből is.
Valamikor azt hittem, hogy ez lesz életem Könyve, de végül tényleg "csak" az maradt, az Életem könyve. Nekem, magamnak.
"Előtted nem titok, Hogy nem voltunk angyalok. És úgy, mintha nem fájna semmi kín, Táncoltunk az öröm romjain. És néha éber reggeleken Tudtuk, hogy vár ránk a szerelem.
Ilyenek voltunk, vadak és jók, Bűnösök közt is ártatlanok. Ilyenek voltunk, és marad egy jel, Amit itt hagyunk, ha indulni kell.
Nem féltünk semmitől, Bár száz tervünk összedőlt. Mi mégis észrevétlenül Tűrtük, hogy arcunkra ránc kerül, De néha éber alkonyokon Tudtuk, hogy vár ránk a nyugalom." (Ákos)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése