Pletyis...

Nem titok, a közeljövőben nagy családi esemény elé nézünk. Kisebbik fiam vág bele a családalapítás kalandjába. Az esküvői szervezkedés hajmeresztő részleteiről biztos van némi fogalmatok, és igen, lehet még fokozni a dolgot. De most kifejezetten az örömanya szempontjából szeretnék megosztani pár élményt. Az örömanya - mint tudjuk - nem főszereplő az eseményen, de azért a statiszták között elég előkelő helyet foglal el. Nagyobbik fiam balsikerű frigyén például én vezethettem oltár elé a colost. Furcsa, nehezen megfogalmazható érzés volt vele végig vonulni a padsorok között a rengeteg vendég tekintetének kereszttüzében. Annál is inkább, mert ez ügyben saját tapasztalattal nem rendelkeztem. De most a dolognak nem is ez a része a lényeges. Akkoriban is úgy választottam meg a Nagy Eseményre a ruhát, hogy elballagtam egy kirakat előtt, megláttam a pöttyöst, és beleszerettem. Tökéletes választásnak bizonyult, mert a fodrász és kozmetikusi segédlettel állítólag vagy tíz évet fiatalodtam benne, egy kissé bizonytalanabb szemerővel rendelkező vendég egyenesen a vőlegény nővérének nézett. Dagadt is a honleányi kebel. Nos, az a ruha immár a múlté, mint ahogy a frigy is, tehát ha az a csoda fordult volna elő, hogy még rám megy, akkor sem vettem volna fel. De nem történt csoda, úgyhogy újfent keresgélnem kellett. A jó öreg "ej, ráérünk arra még" jegyében szinte az utolsó pillanatig sikerült húznom az időt, ami - mint tudjuk - veszélyes dolog, mert ilyenkor az ember hajlamos bármit megvenni, ami csak egy kicsit is alkalmasnak látszik. De mielőtt ezt a hibát elkövettem volna, elmentem egy kirakat előtt. ... Na jó, nem volt ez ennyire egyszerű. A kirakat egyébként hétköznapi előfordulásomhoz egészen közel van, és igen, az elmúlt hetekben megláttam benne már vagy három-négyféle ruhát, mire beléptem az ajtón. Ami most belépésre késztetett, minő meglepetés, egy kék pöttyös ruha volt. Kéretik nem röhögni, én sem tudtam, hogy ennyire vonzódnék a pöttyökhöz; ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy hátulgombolós korszakomban egyetlen ilyen ruhadarabom sem volt. Nos, a ruha nem állt jól, nem szépítem, kicsi volt és úgy feszült rajtam, mint szafaládén a műbél. Nem, ez szerintem rosszabb volt. A tulajdonos sajnálkozva világosított fel, hogy nagyobb méretben esélytelen beszereznie egy ilyen darabot, mert ahonnan hozza, nagyon sokféle fazon van ugyan, de szerencse dolga, hogy a méret és az én szemem felcsillanása összetalálkozzanak. Kicsit fel is adtam a reményt és elballagtam még jó néhány más kirakat előtt is, hátha ... de nem, nem volt szerencsém. Ha találtam is nekem tetsző ruhát, akkor az árát olyan titokban tartották, hogy inkább meg se kérdeztem, vagy büszkén és egyenesen kiírtak rá egy olyan összeget, amitől előbb csak csuklani kezdtem, aztán már csak az indokokat keresgéltem, miért is nem tetszik már annyira. Ugyanis a lottón mostanában - és már jó ideje - még egy kettesem sem volt, ezekhez pedig inkább már a négyes találattal lehetett volna vásárlóként közelíteni. Nade... Ezért is jó, hogy ez a kis üzlet ott volt a közelben, kénytelen voltam újra elmenni a kirakat előtt, és igen ... ott lógott egy ruhácska az egyik vállfán. Első ránézésre két számmal volt kisebb nálam, ráadásul lila, amilyen színben szintén nem emlékszem, hogy az eltelt néhány évtizedben húztam-e magamra bármit is (a család ugyanis megveszekedett fradista volt, amikor még volt értelme focicsapatnak drukkolni). A lilán már csak nevettem, mert előző nap olyat tettem, amit a szívem mélyén nem akartam, már a turiban is körülnéztem. És ott két LILA ruhát is felpróbáltam. Az egyikbe szerelmes lettem, olyan dögös voltam benne, mint egy hollywoodi díva; és kb. pont annyira is feszült rajtam, mint egy korosodó díván, akinek összetört otthon a tükre, úgyhogy sajgó szívvel lemondtam róla, pedig ha csak egy fél számmal nagyobb, az évezred üzlete lehetett volna. A másik tökéletesen állt rajtam, remek fazonja volt annak is, de az árnyalata valahogy ... szóval, értitek, nem volt szerelem első látásra. És most megint egy lila. Egy ún. Charleston-ruha, de nem rojtokkal, hanem fodrokkal. Térdig érő, és a vállrésze zártabb, mint a húszas évek eredeti darabjainak. Néhány apró strassz díszíti, ami rögtön feleslegessé is tesz bárminemű ékszert. Imádtam már lógva is, de amikor végigsiklott rajtam az anyag, tudtam, hogy megtaláltam. Csináltam róla fotókat a fürdőszobában, de egyrészt nem akarom ellőni a poént, másrészt nagyon remélem, készül majd róla élvezhető, profi fotó is, akkor megmutatom. Mondjuk, a feladat még nincs kipipálva, mert innentől egy megfelelő cipő és táska is felkerült a beszerzendők listájára (mert ugye a kék pöttyöshöz ezek már meglettek volna). Röviden, a Nagy Nap közeleg, az örömanya készülődik; és jó szokása szerint már megint nem a legfontosabb dolgokkal foglalkozik, de hát ennyi idősen már úgysem változunk; nem igaz?
(A fotón kéretik nem vihogni, csak annak illusztrálására szolgál, milyenek a fodrok a rojtok helyett :D )