Nyögős-morgós poszt...

Tényleg nem értem a mai magyar egészségügyi rendszert. Fáj a derekam. Ez mondjuk már régi történet, de most úgy döntött, tovább mászik a fájdalom, mostanra a bal forgóm és a térdem is megroggyan, ha terhelem. Az ember ugyebár két lábra állt, úgyhogy terhelni muszáj. Néha a karom felé is kisugárzik, de az lehet, hogy mástól van, nem tudom. Mindenesetre a dolog mára eljutott odáig, hogy gondoltam, megmutatnám már egy szakembernek, mit javasolna tenni a dolog ellen. Szóval, sántítok. Tudom, hogy ilyesmivel nem a szemészeten lelek gyógyírra, a gerincgyógyászatra mennék, de a rendszer nem érzékeli a fájdalmat és kacskaringós úton vezet a cél felé. Először is irány a háziorvos, akihez időpontot kell kérni. Népszerű ember, várni kell. A háziorvos ugyan nem szakember, de első körben úgy gondolja, ő is segíthet. Elküld röntgenre, ami nem baj, a dolog természetéből adódóan előbb-utóbb úgyis ott kötnék ki. De az eredmény birtokában sem küld azonnal tovább egy szakemberhez, majd ő. Izomlazító, fájdalomcsillapító, krém nem árthat, addig is kapkodjam savanyú cukorka helyett. Krémezni meg jó, azt mondják. Visszamegyek egy hét múlva (milyen jó, hogy az első randin tisztáztam a következő időpontját, mert az asszisztens nyaralni ment, kitől kérhettem volna?). Telik az idő, a gyógyszer nem hat, én várok türelmesen, a sok soron kívül érkező türelmetlen. Amikor bejutok, helyettesítő orvos van, aki széttárja a karját. Hát igen, van itt a leleten minden, mint a búcsúban, ez ilyen. Szedjem tovább a gyógyszert. Mondom, nem használ. Akkor felír mást, viszontlátásra. Kérdezem: nem kéne ezzel valami szakrendelésre esetleg? Hát, ha nagyon akarok. De ott is ugyanezt fogják mondani, esetleg felírnak gyógytornát, fiziót, de azt magán úton is találok. Jah, súlyos ezrekért, igen. Hát, azért én mégis megpróbálnám. Jó, akkor itt a beutaló ortopédiára, bár, lehet, hogy továbbküldenek majd reumára, sok szerencsét! Felhívom a rendelőt, mert ugye oda is csak időpont birtokában tanácsos leülni a sor végére. Június 15-én október 16-ra adnak időpontot! Könyörgöm, a lábam most fáj, most roggyanok meg, ha lépcsőzni akarok, ha csomag van a kezemben. Még csak 57 éves vagyok, szerintem néhány doboz tartós tej még bele kéne férjen! Úgyhogy várok a soromra, talán majd a fájdalom is múlik, mint az idő. Mindenesetre már eleget éltem ahhoz, hogy emlékezzek, volt időszak, amikor ha fájt valamim, odamentem a szakrendelőbe és nyögtem. Ők meg segítettek. Akkor, nem négy hónap múlva. Igazából ez az alapproblémám, hogy miért néznek ennyire kiskorúnak, hülyének, vagy nem is tudom, mit gondoljak erről? Ha a fogam fáj, fogászatra megyek, ha a szemem, szemészetre, ha a fülem, akkor a fül-orr-gégére, és igen, ha tudom, hogy a gerincem a ludas, akkor a gerincgyógyászaton kopogtatnék, nem a tüdőgondozóban. Nem mennék náthával a nőgyógyászatra és törött bokával végbéltükrözésre. Miért kell ehhez egy elirányító köztes állomás, aki sokszor tényleg nem is a megfelelő helyre küld?
Azt mondják, ne morogjak, mert csípőprotézisre két évet is várni kell. Asszem, ha valaha szakorvoshoz kerülök, rögtön kérek is egy beutalót arra is, mert amennyit várni kell, talán a csípőm is eljut abba a fázisba, és milyen remek lesz, hogy felkészülten várjuk a Nagy Napot. Basszus, 57 évesen nem ezzel kellene foglalkoznom, de a fájdalom néha elveszi az ember eszét. Akkor meg pláne, ha tudom, hogy a segítségre még sokáig várni kell.

Csapongós ...

A Frizzóban Pavlovát ettem. A tulajt már a sírba vittem az állandó emlegetésével, aztán feltettem ide a blog fejlécbe egy képet (akkora volt, hogy a végén önszántamból vettem le, hogy helyet cserélhessen ezzel a helyeske Klimt képpel, amin Judith éppen a Golden feliratba kukkol bele - nos, ezt csak zárójelben, de tényleg). Hm, ezt a mondatot most legalább három részre kell bontsam. Szóval, Alessiát a Pavlovával üldözöm, amióta csinált nekem habcsókot. Egy ideig ellenállt, aztán én meg felraktam ide azt a borzasztó nagy képet a nagggyon gusztusos Pavlováról, és akkor megadta magát a sorsának. A képet meg szépen le is vettem, mert ahányszor megnyitottam a blogot, annyiszor csöppent el a nyálam. Még tini koromban a pasikkal kapcsolatban sem jött be igazán a plátói, most meg már ez a Pavlova is kiverte nálam a biztosítékot. Szóval, jött Klimt Judithja, a kukkoló. Alessia Pavlovája nagyon finom volt, ettől függetlenül keressetek rá a Google képkeresőben. A variációk egy témára nyálcseppentő esete. Már ott tartok, hogy csinálok itthon is, aztán max. rájárok majd egy hétig. Á, nem! Nem lesz ennyi tartásom. Addig fogom enni, amíg látom :( Úgyhogy ez a projekt szigorúan csak az esküvő után lehetséges.

Már megint pöttyös

Nem tudom, mi van velem, pedig ma még a nap se süt ... mit nekem világpolitika, gazdasági helyzet, sőt ... mit nekem esküvő ... megbolondultam. Ma a postára menet nem tudtam kihagyni, hogy fel ne próbáljak egy egyrészes fürdőruhát. Azt sem mondhatom, hogy még nem volt, mert éppen a hétvégén vettem egyet a Lidl-ben. Lehet, hogy leázik rólam az első fürdéskor, de máshol olyan árakon árulták, hogy akkor már kipakolom magam inkább a régi kétrészesekben. És ma megint. Egyrészes. Pöttyös. Vonzalmam hátterét már nem is kutatom. Valami hasonló (és imádtam benne lenni :D )

Pletyis...

Nem titok, a közeljövőben nagy családi esemény elé nézünk. Kisebbik fiam vág bele a családalapítás kalandjába. Az esküvői szervezkedés hajmeresztő részleteiről biztos van némi fogalmatok, és igen, lehet még fokozni a dolgot. De most kifejezetten az örömanya szempontjából szeretnék megosztani pár élményt. Az örömanya - mint tudjuk - nem főszereplő az eseményen, de azért a statiszták között elég előkelő helyet foglal el. Nagyobbik fiam balsikerű frigyén például én vezethettem oltár elé a colost. Furcsa, nehezen megfogalmazható érzés volt vele végig vonulni a padsorok között a rengeteg vendég tekintetének kereszttüzében. Annál is inkább, mert ez ügyben saját tapasztalattal nem rendelkeztem. De most a dolognak nem is ez a része a lényeges. Akkoriban is úgy választottam meg a Nagy Eseményre a ruhát, hogy elballagtam egy kirakat előtt, megláttam a pöttyöst, és beleszerettem. Tökéletes választásnak bizonyult, mert a fodrász és kozmetikusi segédlettel állítólag vagy tíz évet fiatalodtam benne, egy kissé bizonytalanabb szemerővel rendelkező vendég egyenesen a vőlegény nővérének nézett. Dagadt is a honleányi kebel. Nos, az a ruha immár a múlté, mint ahogy a frigy is, tehát ha az a csoda fordult volna elő, hogy még rám megy, akkor sem vettem volna fel. De nem történt csoda, úgyhogy újfent keresgélnem kellett. A jó öreg "ej, ráérünk arra még" jegyében szinte az utolsó pillanatig sikerült húznom az időt, ami - mint tudjuk - veszélyes dolog, mert ilyenkor az ember hajlamos bármit megvenni, ami csak egy kicsit is alkalmasnak látszik. De mielőtt ezt a hibát elkövettem volna, elmentem egy kirakat előtt. ... Na jó, nem volt ez ennyire egyszerű. A kirakat egyébként hétköznapi előfordulásomhoz egészen közel van, és igen, az elmúlt hetekben megláttam benne már vagy három-négyféle ruhát, mire beléptem az ajtón. Ami most belépésre késztetett, minő meglepetés, egy kék pöttyös ruha volt. Kéretik nem röhögni, én sem tudtam, hogy ennyire vonzódnék a pöttyökhöz; ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy hátulgombolós korszakomban egyetlen ilyen ruhadarabom sem volt. Nos, a ruha nem állt jól, nem szépítem, kicsi volt és úgy feszült rajtam, mint szafaládén a műbél. Nem, ez szerintem rosszabb volt. A tulajdonos sajnálkozva világosított fel, hogy nagyobb méretben esélytelen beszereznie egy ilyen darabot, mert ahonnan hozza, nagyon sokféle fazon van ugyan, de szerencse dolga, hogy a méret és az én szemem felcsillanása összetalálkozzanak. Kicsit fel is adtam a reményt és elballagtam még jó néhány más kirakat előtt is, hátha ... de nem, nem volt szerencsém. Ha találtam is nekem tetsző ruhát, akkor az árát olyan titokban tartották, hogy inkább meg se kérdeztem, vagy büszkén és egyenesen kiírtak rá egy olyan összeget, amitől előbb csak csuklani kezdtem, aztán már csak az indokokat keresgéltem, miért is nem tetszik már annyira. Ugyanis a lottón mostanában - és már jó ideje - még egy kettesem sem volt, ezekhez pedig inkább már a négyes találattal lehetett volna vásárlóként közelíteni. Nade... Ezért is jó, hogy ez a kis üzlet ott volt a közelben, kénytelen voltam újra elmenni a kirakat előtt, és igen ... ott lógott egy ruhácska az egyik vállfán. Első ránézésre két számmal volt kisebb nálam, ráadásul lila, amilyen színben szintén nem emlékszem, hogy az eltelt néhány évtizedben húztam-e magamra bármit is (a család ugyanis megveszekedett fradista volt, amikor még volt értelme focicsapatnak drukkolni). A lilán már csak nevettem, mert előző nap olyat tettem, amit a szívem mélyén nem akartam, már a turiban is körülnéztem. És ott két LILA ruhát is felpróbáltam. Az egyikbe szerelmes lettem, olyan dögös voltam benne, mint egy hollywoodi díva; és kb. pont annyira is feszült rajtam, mint egy korosodó díván, akinek összetört otthon a tükre, úgyhogy sajgó szívvel lemondtam róla, pedig ha csak egy fél számmal nagyobb, az évezred üzlete lehetett volna. A másik tökéletesen állt rajtam, remek fazonja volt annak is, de az árnyalata valahogy ... szóval, értitek, nem volt szerelem első látásra. És most megint egy lila. Egy ún. Charleston-ruha, de nem rojtokkal, hanem fodrokkal. Térdig érő, és a vállrésze zártabb, mint a húszas évek eredeti darabjainak. Néhány apró strassz díszíti, ami rögtön feleslegessé is tesz bárminemű ékszert. Imádtam már lógva is, de amikor végigsiklott rajtam az anyag, tudtam, hogy megtaláltam. Csináltam róla fotókat a fürdőszobában, de egyrészt nem akarom ellőni a poént, másrészt nagyon remélem, készül majd róla élvezhető, profi fotó is, akkor megmutatom. Mondjuk, a feladat még nincs kipipálva, mert innentől egy megfelelő cipő és táska is felkerült a beszerzendők listájára (mert ugye a kék pöttyöshöz ezek már meglettek volna). Röviden, a Nagy Nap közeleg, az örömanya készülődik; és jó szokása szerint már megint nem a legfontosabb dolgokkal foglalkozik, de hát ennyi idősen már úgysem változunk; nem igaz?
(A fotón kéretik nem vihogni, csak annak illusztrálására szolgál, milyenek a fodrok a rojtok helyett :D )